Del Medico Imre: Ki kicsoda?

Magyarországon régen is, ma is minden itt lakó személynek bejelentett lakással kell rendelkeznie, azaz napjainkban csak kellene. Természetesen azoknak is, akik annak idején a pencsiben laktak. Anyám irodájában volt a bejelentőkönyv, ő maga kezelte, s fel volt tüntetve benne a beköltöző személy minden, rendőrség által megkívánt adata. A pencsiben minden héten legalább egyszer megjelent egy detektív és ellenőrizte, láttamozta a bevezetett adatokat. Egyikük nevére emlékezem ma is - rokonszenves ember volt -: dr. Csobaji. Rajtuk kívül csak akkor volt dolga anyámnak rendőrökkel, ha előállítani jöttek egy vendéget. Erre csak kétszer került sor. Az egyikről már írtam, az önmagát lengyel menekültnek kiadó Stanislaw Wonickyről a Gestapo ügynökéről. A másikról az alábbiakban szólok. Valamikor 1939- 40-ben szobát vett ki egy elegáns házaspár. Nevet nem említek, mert a férj igen ismert, úri család tagja volt. Az ifjú, roppant csinos bécsi hölggyel nemrég kötött házasságot, lakásuk még nem volt. Már jó néhány hete laktak a pencsiben, amikor egy reggel megjelentek a detektívek. Nem a KEOKH emberei, hanem - mint később megtudtuk - a gazdasági ügyekben illetékesek. Az ok: valutasíbolás. A háború által okozott és még várható értékromlás miatt sokan igyekeztek készpénzüket, értékeiket a semleges külföldön biztonságba helyezni. Itthon a devizagazdálkodás, a síbolás büntetendő cselekmény volt. A jó családnevet viselő férj ebben volt segítségére több olyan személynek, aki pénzét, értékeit külföldre kívánta juttatni. Feleségét nem tartóztatták le, de rendszeresen kihallgatták. Hiába, mert semmit sem volt hajlandó mondani. Még akkor sem, amikor a nyomozás során kiderült, hogy férje bigámiát követett el, még nem vált el első feleségétől. A változás akkor következett be, amikor a vizsgálati fogságban ülő férjnél orvosi vizsgálatra került sor és kiderült, hogy titkolt nemi betegsége van. Ezután a feleség is megvizsgáltatta magát. Kiderült, hogy férje átvitte rá a betegséget és már a házasságkötéskor beteg volt. Ettől fogva hajlandó volt vallomást tenni. Utána pedig - mivel eredetileg osztrák állampolgár volt - hazautazott Németországba. Pár nappal 1944. március 19-e után beállított egy SS-ember. Érdeklődött a pencsiben régebben néhány hétig lakott szép hölgy, Brack Márta után (megjegyzem - mai szóval -: szexbomba volt). Anyám semmit sem tudott róla azon kívül, ami a bejelentőkönyvben állt. „De ez a nő zsidó!” „Magyar állampolgár és vallást nem kérdezünk". Mire a német: „Azt érezni, szagolni kell, ha valaki zsidó”. „Hogy mit nem mond" - felelte Anyám és megkínálta egy feketével. Abba az imént kiürült csészébe töltötte a kávét, amiből a németnek ajtót nyitó Léderer Andor vendég itta ki feketéjét. Hát az SS-embernek nagyon ízlett a kávé, nem szagolt, nem érzett semmit, csak megköszönte és távozott.

Bóta Gábor: Szervilizmus és önkény

Publikálás dátuma
2019.06.23. 16:03
Szilágyi Annamária, Borovics Tamás, Sziládi Hajna
Fotó: SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ
Az volt az ördögi, hogy nem kellett aktualizálni, nyilatkozta Örkény István Tóték című művéről Bezerédi Zoltán rendező, a Szegedi Nemzeti Színház előadása kapcsán, amit a Városmajori Szabadtéri Színpadon is láthattunk. És hát ez a hatvanas évekbeli kisregény, darab, film tényleg veszettül aktuális. Arról regél félelmetesen, ugyanakkor röhögtető módon, hogy valaki a fejünkre ül, és mi ezt hagyjuk. Sőt még biztatjuk is, magunk előtt is megideologizálva, hogy csak ücsörögjön ott nyugodtan, akár legyen oly szíves már-már agyon nyomni minket, netán még megszeretni is próbáljuk azt, aki lehetetlenné tesz bennünket. Az Örkény által zseniálisan megírt őrnagy, akinek a háborúban tropára mentek az idegei, ezeket megreparálandó érkezik egy kis mátrai faluba, ahol az egyik katonájának húga és szülei laknak. Maga a megtestesült, kényszeres, nagyzoló és kisebbségi érzéstől szenvedő, szeszélyes elnyomás, zsarnokoskodó hatalmaskodás. Aki be nem vallaná soha, hogy tulajdonképpen mit csinál. Tán már maga sem veszi észre, mennyire megalázó amit tesz. Nem csak Örkény, hanem Latinovits Zoltán zsenije és legendája is jelen van mind a mai napig a mű körül. Akarja, nem akarja, mindenki hozzá viszonyít. A most az őrnagyot játszó Gömöri Krisztián például elmondta, hogy nem akar olyan lenni, mint Latinovits, de hát ez is viszonyítás. A színészkirály alakítása a Thália Színházban, melyről megmaradt a tévéfelvétel, és szintén az ő címszereplése, Fábri Zoltán klasszikussá nemesedett, Isten hozta, őrnagy úr! című filmjében, etalonná vált. Olyan hideglelős, annyira őrületbe forduló, mint Latinovits, kevés színész tud lenni. Borsódzik az ember háta tőle. Számomra formátumban őt talán leginkább Trill Zsolt közelítette meg Vidnyánszky Attila beregszászi rendezésében. Remekül megmutatta hogyan „hízik” a zsarnokság, az elfogadásával hogy lehet „táplálni”, kezdeti még meglévő gátlásait lenullázni, hogy szinte már ne legyen határa annak, amit megtehet. Vidnyánszky egyéni találmánya volt, hogy miközben az előadásból már egyértelmű a háborús világégés iszonyata, Tóték rádiójából rendszeresen háborúra buzdító, sematikus, irredenta dalok szóltak, és ezek éneklésébe olykor a család, a falu népe is belefogott. Így egymásra kopírozódott az iszonytató valóság, meg a lelkesítő propaganda vulgáris hazugsága, és szemléletesen éles ellentétbe került egymással. Bezerédi azt szemlélteti leginkább, hogy a szervilizmus milyen remek táptalaja az önkénynek. Azt dörgöli az orrunk alá, ha velünk hatalmaskodnak, abban gyakran mi is ludasak vagyunk. Eszelős, ahogy Tót felesége, Mariska és lánya, Ágika, körbezsongják az őrnagyot. Szilágyi Annamária és Sziládi Hajna kimeredő szemekkel, ugrásra készen, lesik minden kívánságát. Arcukra rémülettel vegyes csodálat ül ki. Nem csak tettre készek, hanem szolgaian túl is teljesítenek. Vádlóként ítélkeznek Tót felett, ha az őrnagy képtelenebbnél képtelenebb, mind sürgetőbb utasításait nem akarja végrehajtani. Nem mérlegelnek, hogy szeretett hozzátartozójuk így rabigába kerül, nevetségessé válik, felőrlődik, totálisan összeroppan. Ágikának még imponál is ez a szörnyeteggé vált katonatiszt, megszédül a rangjától, a fessnek tartott egyenruhájától, még a parancsoló hangsúlyai, gesztusai is tetszenek neki. Sziládi remekül érzékelteti, hogy szinte önkívületi, mámoros, beszámíthatatlan állapotba kerül tőle. Pedig a Gömöri Krisztián megszemélyesítette őrnagyban nem sok csodálni való van. Latinovits őrnagya úgy volt elviselhetetlen, hogy azért látszódott rajta a formátum, mondhatni, valaki volt. De ez az őrnagy nemigen tűnik fajsúlyosabbnak Tótéknél. Örkénynek azt a Pisti a vérzivatarban roppant emlékezetessé tett gondolatát juttatja eszembe, hogy mindannyian egyaránt lehetünk gyilkosok vagy áldozatok, aszerint, hogy hová sodor bennünket a sors. Ha egy katonai egyenruhába, egy rangba is bele lehet szeretni, akkor már tényleg nem sokat számít a személyiség. Cselényi Nóra, nyilván szántszándékkal, egyáltalán nem parádés egyenruhát tervezett. Ez jelzi, hogy nem egy különleges emberről van szó, inkább a rangja adja meg a tekintélyét, mint jeles tulajdonságai. Ez Tót tűzoltóparancsnokra valószínűleg szintén igaz, a szövegben is elhangzik, hogy amióta szolgálatot teljesít még nem volt tűz a faluban, így nyilvánvalóan nem mutathatta meg, milyen hősiesen tettre kész. Borovics Tamás Tótja az őrnagy megérkezéséig békében élt magával, a családjával, a faluval, nem csinált semmi érdemlegeset azonkívül, hogy ő a családfő. Nem derül ki róla, milyen tűzoltó lenne, ha jönne a vész, ahogy tulajdonképpen az őrnagyról sem tudjuk, milyen katona, mert nem ez, hanem az alá-fölé rendeltségi viszony ebben az esetben a lényeg. Borovics kényszerűen egyre inkább behódoló embert játszik, akit porig aláznak, de tűr és tűr, és még mindig csak tűr, miközben azért vannak lázadás „csírái”. Mi már tudjuk, hogy minden hiába, hiszen a részint félnótás, részint nagyon is eszes, Vicei Zsolt által alakított, Gyuri postás, azoknak, akiket kedvel, nem adja át a rosszt hírt tartalmazó leveleket, ezért Tóték nem tudják, hogy a fiúk már meghalt a fronton, emiatt okafogyottá vált az őrnagy abnormális jóltartása. A színpad baloldalán rezes bandának öltöztetett zenekar helyezkedik el, Rozs Tamás vezetésével, hol aláfesti, hol gunyorosan ellenpontozza a történteket. Khell Csörsz díszlete fenyőerdővel betelepített dombot ábrázol, meg a kihasználatlan tűzoltószertárat, amiből egy ügyes fordulattal a Pálfi Zoltán által megformált Tomaji plébános parókiája is se perc alatt kialakítható. A darab vége köztudottan az, hogy az őrnagy visszatér még pár napra, mert lebombázták azt a hidat, amin a vonatának át kellene haladnia. Újra dobozok hajtogatására akarná kényszeríteni Tótékat hajnalig. De ez már kibírhatatlanul sok, ekkor már elszakad a cérna, és Tót azzal a margóvágóval, amit a dobozokhoz szükséges kartonok bemetszéséhez használnak, felnégyeli. Bezerédi nem elégszik meg ezzel. Halljuk a színfalak mögül a margóvágó háromszori, hangos, tán azt is mondhatnám, hogy demonstratív csattanását, aztán leheletnyi szünet következik. És hirtelen újra megjelenik az őrnagy, kutya baja. Ez a „pótbefejezés” érzékelteti, hogy nem sikerül megszabadulnunk a basáskodóinktól. Bár bátortalanul, neki-nekirugaszkodunk, hogy történjen már végre valami, de nekik legalább hét fejük van, mint a sárkánynak, és kis visszavonulók után újra, sőt mind jobban, elterpeszkednek rajtunk.
Szerző
Frissítve: 2019.06.24. 16:22

Maffiózók seftországban

Vannak emberek, akiknek vannak történeteik. Olyan történeteik, amiket szívesen mesélnek el egy-egy sörözés közben és amiket hallgatva egyszer csak kibukik belőlünk: „De miért nem írod meg ezeket egyszer egy könyvben?”. Dezső András is ilyen ember. Neki is vannak történetei és neki is többször mondtuk már, hogy össze kéne gyűjtenie ezeket egy könyvbe. Most végre megtette. Dezső András ugyanis egyike annak a néhány újságírónak Magyarországon, akik a szervezett alvilággal foglalkoznak. De talán neki van a legmélyebb történeti tudása a témában – ez kiderül, ha elolvassuk a Maffiózók Mackónadrágban című könyvét. Már a cím is a modern magyar szervezett bűnözés „hőskorára” utal, amikor utolsó kis kasszafúrókból, csempészekből, utcai dílerekből került ki a magyar szervezett bűnözés krémje. Korunk legnagyobb maffiózói természetesen már öltönyös úriemberek, akiknek sem vér nem tapad a kezéhez, sem nejlonzacskóba csomagolt kábítószert nem próbálnak áthozni a határon, ellenben tehetségesebbek néhány világcég vezetőjénél is. (Az unokáik pedig természetesen már mindenki által tisztelt, nyugati egyetemeken végzett, kortárs művészetet, tehetséges de szegény gyerekeket támogató, valódi citoyenek lesznek. Az a mi balszerencsénk, hogy az eredeti tőkefelhalmozás korát sikerült elcsípnünk.) „A magyar szervezett bűnözés regényes története a 70-es évektől napjainkig” - ez a könyv alcíme, és bár az Előszóban András figyelmeztet, hogy „rossz könyvet vesz a kezébe az az olvasó, aki tipikus Coppola-, Scorsese, vagy éppen Guy Ritchie-féle maffiatörténet-füzérre számított”, mert „ebben a sztoriban nincsenek spagettin meghízott gyilkológépek, marhaszegyes bagelt reggeliző főnökök, titkos szertartásokat celebráló kápók, újságba csomagolt döglött halak, egymással rivalizáló családok, macskát simogató keresztapák, de még csak sima beszédű consiglierek sem közvetítenek a felek között, ha valakinek gondja van valakivel. Ez nem film”, a történetek mégis éppen annyira regényesek, hogy a maguk realitásában is élvezetes olvasmányt nyújtsanak. Ebben nagy szerepe van annak is, hogy András komoly kutatómunka révén számos korabeli levéltári anyag, lehallgatási jegyzőkönyv vagy akár személyes interjúk révén igyekezett minél több esetet valós élethelyzetként, párbeszédekkel tarkítva ábrázolni. Nagy erénye ugyanakkor a könyvnek, hogy „a kevesebb több” jegyében a szerző ellenáll a kísértésnek, hogy még jobban kiszínezze az eseményeket. Amit olvasunk, az mind dokumentált vagy legalábbis valamelyik maffiózó által első kézből elmondott történet, András hiába ismer rengeteg pletykát, alvilági legendát még ezeken túl, olyat nem ír le, aminek valóságtartalmában nem biztos. Aki nyomon követi Dezső András a témában megjelent cikkeit, annak a 90-es évek végétől napjainkig terjedő időszak történetei már ismerősek lehetnek persze, de egy kötetbe fűzve így is érdemes újra elolvasni őket. (Az például külön jó, hogy az újra és újra felbukkanó bugyuta összeesküvés-elméleteket cáfolandó András itt is leírja, hogy a 98-as választások előtt politikusok házánál történt robbantásokat a legnagyobb valószínűséggel a szlovák titkosszolgálat követte el, hogy megpróbálja késleltetni a magyar uniós csatlakozást.) A 70-es, 80-as, kora 90-es évek történetei viszont valóban egy másik világba, „seftországba” visznek minket, ahol egy maffiózó még a pártállami titkosszolgálatokat is képes volt megzsarolni, a budapesti éjszakai élet irigyelt prostituáltja pedig Annamari volt, aki többek között azért lehetett a vágy titokzatos tárgya, mert saját piros Opeljével parkolt a Fészek Klub előtt. A végére két – inkább technikai jellegű – kritikai megjegyzés. Mivel a legtöbb maffiózóról nagyon plasztikus képet kapunk (néha szinte úgy érezzük, hogy mi is ott ülünk velük egy fitneszterem hátsó irodájában vagy egy sarki presszóban), még teljesebbé tette volna az élményt, ha a kötetben képek is szerepelnek róluk. Másrészt, mivel a Maffiózók Mackónadrágban valóban alapmű, ami másokat akár további, még elmélyültebb kutatásra is csábíthat a témában, hasznos fogódzó lett volna ebből a szempontból egy kicsit részletesebb forrásjegyzék. Ezek a hiányosságok ugyanakkor semmit nem vonnak le a kötet értékéből, a Maffiózók Mackónadrágban éppen olyan hasznos kézikönyv lehet egy a közelmúltunkkal foglalkozó történész, újságíró számára, mint amilyen érdekes és izgalmas olvasmány mostanában valamelyik strand gyepén heverészve egy pohár fröccs mellett.