Pista a vérzivatarban

A továbbiakban a maga közreműködése nélkül is el tudják veszíteni ezt a háborút – mondta fejét csóválva Falcione Mario szegedi orvos-zászlós Holéczi Pista zászlóalj-közvetlen karpaszományos, egészségügyi honvédnak. Azon az 1945 január eleji napon ugyanis a hónap végén 19. évét betöltő hadfi két apró repeszt szerzett be egy a közelében véletlenül felrobbant hazai gyártmányú kézigránáttól, amely leginkább a használójára jelentett veszélyt.
Ha már úgyis a rozsnyói zárdából átalakított hadikórházban voltak, hát a repeszek mellett egyúttal a vakbelétől is megszabadították a fiút, aki egy évtized múltán feleségem, Ági papája, majd később kétszeres nagyapa lett.
A műtét után három nappal már asszisztált Falcione zászlós doktornak egy sebesült ellátásánál. Sajnos az eredményről nem tudott később sem beszámolni, mert véletlenül saját magát altatta el az éterrel. De persze, ez sem szegte kedvét, nem térítette el az egészségügyi pályától.
Apósom, Pista bácsi, aki akkor még egyszerűen csak Pista volt, a nyíregyházi Királyi Katolikus Gimnáziumban, közkeletű nevén a Kir. Kat.-ban a háborús helyzetre való tekintettel már ’44. áprilisában leérettségizett. A maturálás után Vissre evakuált egyik nagybátyjához, hogy elkerülje a behívót. Ám november végén Vissre érkezett a 9. szegedi honvéd gyalogezred, s a tábori csendőrök azonnal megkezdték a leventék begyűjtését, hogy megállítsák a Vörös Hadsereg előrenyomulását.
És mint egy védőangyal, dr. Falcione Mario szegedi orvos-zászlós, aki megkedvelte a Debreceni Orvosi Egyetemre beiratkozott lelkes fiatalembert, felajánlotta neki, csatlakozzon az egészségügyi egységéhez, így elnyerve a „címzetes” egészségügyi honvéd beosztást.
A világéletében galamblelkű ifjú azután hamar szembesült az embertelenséggel. Kassán szemtanúja volt, ahogy a nyilasok a város főutcáján teherautóról akasztottak. A kötelet átdobták a soron következő lámpavason, s ahogy haladt a teherautó, a nyakukba hurkolt kötél lerántotta az áldozatokat a platóról.
De e borzalmas emlék, s a többi felvidéki kaland után, az ausztriai stockeraui hadikórházban fájó szívvel elbúcsúzott Falcione zászlóstól, s csatlakozott a kassai 22-es tábori kórházhoz.
Pista az egység parancsnokával, a polgári foglalkozására nézve gyógyszerész Fekésházy századossal, valamint Gálos zászlóssal a sors kifürkészhetetlenségén merengett 1945. április 30-án, mit sem tudva a Führer öngyilkosságáról, amikor valaki udvariasan kopogtatott az ajtón. Gálos zászlós kiszólt - Gyere be! -, majd mivel erre nem nyílt ki az ajtó, eleresztett egy "Herein"-t. Amikor ezután is kopogtatott az ismeretlen, Gálos némi bizonytalansággal egy diszkrét „Come in”-nel zárta nyelvi kurzusát. Ekkor egy mai kifejezéssel afroamerikai katona lépett be és úriemberek között megszokott korrekt hangnemben elkérte a frissiben hadifogoly státuszba került triótól az oldalfegyverüket, amit ők készségesen át is adtak.
Az amerikai egységben néhány magyar származású G.I. Joe is szolgált, így nem ütközött nyelvi akadályba a hadizsákmány, úgymint a fényképezőgépek, órák begyűjtése. Egyébként ők is nagyon korrektek voltak, mert a kevésbé márkás darabokat visszaszolgáltatták tulajdonosuknak.
A hadifogság első napjaiban a háromszori étkezés és a fedett szállás is beteljesületlen amerikai álomnak tűnt a körülkerített területen lövészteknőkben didergő hadifoglyoknak, de végül Auerbachban rendeződtek a körülmények. A polgári lakossághoz képest úgy éltek az egykori Wehrmacht kiképző táborban, mint Marci Hevesen.
Hősünk néhányadmagával a tábori kórház működtetésére jelentkezett. Voltak köztük állítólagos orvostanhallgatók és orvosi műszerészek. A gond csak az volt, hogy egy röntgengépet kellett összeszerelniük. Végül a német alapossággal megírt használati utasítás alapján némi küzdelem árán, de működőképessé tették. A röntgenfilmeket elsősorban fotózásra használták, ez a tevékenység gyümölcsöző vállalkozássá nőtte ki magát.
A fiatal magyart meglepte az amerikai seregben dívó lezserség. Míg a m. kir. honvédségnél egy kigombolt zubbony is súlyos büntetéssel járt, itt Fredericsson sergeant, lábát az asztalon pihentetve, két ujjával a sisakjához bökve egy hellóval köszöntötte az irodába lépő őrnagyot, aki szintén hellóval válaszolt, majd csevegni kezdtek.
De élete legborzalmasabb élménye is a hadifogsághoz kötődött. Egy ízben három amerikai katonát kellett elkísérnie Dachauba, az első náci koncentrációs táborba. Végignézték, ahogy a környék civil lakosaival exhumáltatták a legyilkolt foglyokat. Pistát megdöbbentette a csontsovány tetemek látványa, még a vérzivatarban edződve sem bírta sokáig nézni.
Végül ’46 áprilisában véget ért a hadifogság. Sopron előtt találkoztak a Németországba induló, kitelepített svábokkal. Azok rábeszélték a hazatérőket, hogy váltsák át az akkor még forgalomban lévő birodalmi márkáikat pengőre. Hatalmas pénzkötegeket kaptak értük. Csak a soproni restiben derült ki, hogy a sok milliárdos summáért egy kupica pálinkát sem adnak.
Megérkeztek!
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Ó, te drága amnézia

Publikálás dátuma
2019.06.23. 17:36

Fotó: Shutterstock
Mióta reménykedem már egy jó kis emlékezetkiesésben! És nem is akármilyenben. Kissé szelektívnek kellene lennie: el kellene felejtenem, hogy valaha is szövegeket írtam, az olvasmányélményeimet viszont nem. Így végre elfogulatlanság nélkül tudnám megítélni, hogy milyen regényt írtam. Vajon átmenne-e azon a szigorú szűrőn, amelyet oly hatékonyan alkalmazok kortárson és klasszikuson, amikor kérlelhetetlenül sorolok be bármit a fércművek vagy a felkavaró alkotások közé, néha ellentmondva kánonnak és divatnak, vagy netán a középszerűségen és a hiábavalóságon merengek. Magamat ugyanis nem tudom olvasni. Az euforikus szakaszban (amikor épp elkészül a regény vagy kijön a nyomdából a könyv) csupa lelkesedéssel falom a sorokat, csettintgetek és a vállamat veregetem, aztán jön a letargia, a kétségbeesés, végül a düh, amikor már a legtöbb mondatot kidobnám a kukába, és csak a hófehér lappal lennék elégedett. Mi a francnak kellett ezt megírni? Hiszen nem a főbűnök közül való egy teljesen felesleges művel duzzasztani a felesleges könyvek tengerárját. És mivel, hol cuppanós közelségben, hol utcányi távolságból, mintha csak gyanúsan ólálkodó idegen lenne, szemlélem a saját műveimet, ki vagyok szolgáltatva a véleményeknek. Barátnak és látszólagos barátnak, füllentőnek és őszintének, tudálékosnak és felszínesnek, könyvmolynak és az olvasástól idegenkedőnek. Meghallgatni, hogy zseniális a zárlat, bűn rossz a befejezés, bármikor ki lehet húzni belőle ötven oldalt, jó lett volna bővebben megírni azt a részt, megölni vagy életben tartani a főhőst, és így tovább a végtelenségig. Az emlékezetkieséssel viszont egyetlen és fontos véleményre szűkülne minden. Mintha az amnéziából magához térő Úr kissé zavartan, ám annál élesebb tekintettel nézne végig a világon. Hirtelen felmérné a slendrián megoldásokat, feltűnnének az elnagyolt fordulatok, mint ahogy a sikeresebb részek is: az ember talán gáz, de a szöcskébe nem lehet belekötni. A jégeső rendben, de a naplemente túl giccses, jobb lett volna, ha hirtelen lesz sötét, mint amikor lekapcsolják a villanyt. És akkor lehetne tenni némi finom korrekciót. Kiigazítani itt-ott a teremtést. Húzni vagy épp bővíteni. Végre tudnám, hogy hol tartok. Nem zavarnának sem a túlértékeléssel járó rohamok, sem a búskomor kisebbítés, amikor akár magamra is tetováltatnám önnön ítéletem: hozzám képest Szabolcska Mihályt is úttörő és mély alkotónak látom. Végre az engem megillető helyre tehetném magam a saját könyvespolcomon. Villon vagy a Szabad-ötletek jegyzéke mellé. Ismeretlen szerző zsengéi közé szorítva a legfelső polcon. Mert most hol tüntetően elől hagyom őket, hol poros sarkokba száműzöm. És ekkor, a megvilágosodás nehéz vagy mámoros pillanatában, végre a másik mániámat is kiélhetném. Az így nyert tisztánlátással máris megírhatnám a nekrológom. (Évről évre frissíthetném majd, persze újabb művek esetén újabb amnézia kellene: nem könnyű meló az elfogulatlanság.) Az ilyesmit ugyanis nem jó rossz kezekre bízni. Ahogy az álmoskönyv mondja: nem csak az a rossz, amikor nem a megfelelő ember szid kéjesen, hanem az is, ha nem a megfelelő dicsér. Tán az utóbbi még kínosabb. Szóval az a tiszta, ha az ember ezt is saját maga végzi el. Nem hagyja a dagadt ruhát másra. Pontosan, mellőzve a szívélyes tiszteletköröket, némi humorral, és persze mély megrendültséggel. Sokkal nyugodtabb lennék odalent egy ilyen nekrológgal, bár elég nehezen képzelem el a szorongó holtakat. Addig is marad mások olvasása. Az örök remény és a pillanatnyi csalódás. A munka. Mert az igazi olvasás soha nem vegytiszta szórakozás, illetve úgy szórakozás, hogy közben meló is. Mostanában folyton Kafka levele jár az eszemben, amelyben azt írja a barátjának, hogy az igazi könyv odasóz a fejünkre, hogy ébredjünk. Szóval el kell viselni ezt az ütést. Állni, mint egy bokszolónak. Végül már örülni a pofonoknak. Állni az Orgia, az Egy piaci nap vagy a Nincstelenek záporozó, vagy a folyton újraolvasott Sinistra körzet és A mi utcánk furmányos balhorgait. Az ébredés kiszolgáltatott pillanatait, amikor a világ nem a kozmetikázott arcát fordítja felénk. És persze habozás nélkül félretenni (sőt, ha lehet, meg sem venni) az altatásban utazókat, amelyek csak az éber kómában lézengő olvasót viselik el. Amely simogat, és a kegyeinket keresi, hogy mi is visszasimogassuk a szeretethiányos szerzőt. Hiúság találjon hiúságra. Divat a divatra. Láng Zsolt mondta egyszer, hogy az író igazából olyan, mint a jó horgász: már az akasztás pillanatában meg tudja mondani, hogy mekkora halat fogott. Vagyis már az ötlet kirajzolja a leendő regény súlyát. Az ütés erejét. Belőlem ez a horgász vagy elveszett, vagy valamilyen ügyes kofa lépett a helyére, aki szeret alkudozni. Egyszer megkérdeztem egy orvos barátomat, hogy vajon elő lehet-e idézni mesterségesen az emlékezetkiesést (kitörölni a kofát). Úgy röhögött, hogy majdnem megfulladt. Aztán végül csak annyit mondott, hogy ha ez üzemszerűen működne, akkor ez lenne a világ legnagyobb biznisze. Hiszen hányszor kezdhetnénk valóban újra az elégedett ügyfelek az életüket? Azon meg se lepődtem, hogy egy könyvet sem láttam a sterilen ragyogó lakásában.

Sebes György: Drámák és élmények

Publikálás dátuma
2019.06.23. 17:02
Hajdú B. közvetít – ma már ő az etalon
Fotó: Czagány Balázs / MTI
Ezen a héten a kosárlabda bajnoki döntő kínál izgalmakat a sportkedvelőknek. Természetesen ezeket a mérkőzéseket is közvetíti a „tévé”. Az idézőjel pedig azért indokolt, mert napjainkban sportcsatornából sem egyetlen létezik, bár időnként lehet olyan érzésünk, hogy ez csak a látszat. Tudniillik az egykori közszolgálatiságától mára már nagyon messzire jutott Magyar Televízió – ha úgy tetszik, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, vagyis az MTVA – magának szerezte meg a jelentős sportesemények túlnyomó többségét. Felsorolni is hosszú lenne, mi mindent láthatunk csakis és kizárólag az M4 sportcsatornán. Ez így persze nem is igaz, mert gyakran előfordul, hogy egy időben több olyan meccs, verseny, viadal zajlik, aminek ők a gazdái. Ilyenkor aztán a kevésbé fontosnak vélt közvetítést „kiadják” a Duna Tv-nek, meg a Duna Worldnek. Ami önmagában nem is lenne olyan nagy baj, de közben a többi sportcsatornának – természetesen – nem jut semmi. Holott nekik is vannak –lehetnének – nézőik, továbbá olyan riportereik, akik magas színvonalon tálalhatnák az eseményeket. Ehelyett viszont kénytelenek vagyunk a sok kezdő, tapasztalatlan, vagy éppen alkalmatlan kommentátort hallgatni a mégoly izgalmas események alatt, csak azért, mert ők az MTVA alkalmazottai. Ez pedig már igenis lényegbevágó kérdés. Nem sajnáljuk mi a rengeteg eseményt a köztévétől. Igaz, a jogokat ők az adófizetők pénzén szerzik meg, ellentétben a kereskedelmi tévékkel, amelyek a piacon próbálnak megélni. De ha félre is tesszük a „piszkos anyagiakat”, még mindig ott marad a beszélő emberek problémája. Márpedig ők sokat hozzá tudnak tenni a képekhez, s itt nem csupán az információkról van szó, hanem az egész tálalásáról. Ebből a szempontból egyáltalán nem mindegy, hogy egy színes egyéniség, egy rutinos kommentátor, vagy egy szerencsétlen újonc kapja meg a mikrofont. Éppen két hete valódi dráma zajlott a képernyőn. Illetve: azt a drámát láthattuk, ami a vízben zajlott, a férfi vízilabda Bajnokok Ligája döntőjében. Emlékezetes, a Ferencváros majdnem végig két-három góllal vezetett, aztán a vége döntetlen lett, s csak ötméteresek döntöttek a magyar bajnok javára. Varga Ákos közvetítette a mérkőzést, remekül. Bár csak nemrég került a köztévé csapatához, de rutint már eleget szerzett korábban az Eurosportnál. Már a tavalyi futball világbajnokságon bebizonyította, hogy érdemes volt átigazolni, azóta nemcsak focimeccseken, hanem kézilabda és most vízilabda találkozókon is hozta a „formáját”. Méltó párja lett Hajdú B. Istvánnak, aki nem véletlenül kap meg minden fontos labdarúgó eseményt. Ők pont annyi hátteret mondanak, amennyi még nem sok, nem okoskodják túl a történteket, s még humoruk is van. A már említett kosárlabda bajnoki döntő összecsapásait – mondhatni természetesen – Knézy Jenő közvetíti. Ő ebben a sportágban otthon van, hiszen sok éven át játszott is, nemcsak érti a történteket, hanem át is tudja adni a nézőknek. Magyarázatai mindig ülnek, segít eligazodni a helyzetekben. Érdekes módon viszont a futball-mérkőzéseken gyakran teng túl. Elemzése okoskodásnak hat. Kosárlabdában ezt sosem érezni nála, akárcsak az úszóversenyeken. Talán a focit másra kellene hagynia, bár nagy választék nincs, mert a többi riporter meg sem közelíti a legjobbak színvonalát. Lenne pedig a futballhoz értő és azt jól „eladó” kommentátor még, csak hát ők másutt dolgoznak, nem az MTVA-nál. Így tehát Faragó Richárdnak maradnak a német bajnoki meccsek, meg a kevésbé fontos találkozók, pedig ő pont olyan kaliber, mint Hajdú B. Sport TV-s kollégájával, Fülöp Lászlóval ugyanez a helyzet. Méhes Gábor és Petur András pedig csak azért különböznek kissé, mert ők kézilabdát is közvetítenek, mégpedig mesterfokon. Nagy szerencséje a Sport TV-nek, hogy ez a két riporter olyan pompásan képes láttatni ezt a sportágat. Noha e meccseknek fantasztikusan felgyorsult a tempója, ők még sincsenek soha lemaradva az eseményekről. Ráadásul élvezetesen tudják kommentálni a történéseket. Már csak ezért is kár volt a kölni BL-döntő magyar meccseit az „újonc” Bartha Zoltánnak adni, hiszen ő meg sem közelíti Méhes kvalitásait. Volt egy harmadik, a kézilabdához is nagyon értő riportere a Sport TV-nak, de ő tavaly átment a Spíler TV-hez, ahol már csak a spanyol labdarúgó bajnokság mérkőzésein beszélhet. Matuz Krisztiánt sokan vádolják azzal, hogy színtelen, pedig egyáltalán nem. Épp annyit tesz hozzá a látottakhoz, amennyivel pontosan eligazíthatja a nézőket. A látszat ellenére sem sírjuk vissza azokat az időket, amikor még egyetlen tévé volt Magyarországon – na jó, két csatornával – és ott dolgoztak a legjobbak. Vitray Tamás volt hosszú ideig a mérce, de aztán felnőtt mellé Knézy Jenő és Gyulai István, majd még később jöttek a fiatalok, Hajdú B. nemzedéke. Érthető, hogy a legjobb kommentátorok napjainkban nem egy helyen vannak, csak sajnálatos, hogy emiatt nem egyformán jutnak nekik feladatok. A hozzáértők helyett ezért sokszor kevésbé jókat kell hallgatnunk. Persze ilyenkor még mindig le lehet venni a hangot. Csak az élmény nem lesz ugyanaz.