Potenciális renitensek

Az éremnek nyilvánvalóan két oldala van. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke a minap támogatásáról biztosította Albánia és Észak-Macedónia európai uniós csatlakozási tárgyalásainak mihamarabbi megkezdését, egyúttal kijelentette: szemernyi kétsége sincs azt illetően, hogy a nyugat-balkáni térség helye az Európai Unióban van. Ezen a véleményen van Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság hamarosan leköszönő elnöke is. Bizonyos médiumok azonban máris megnevezték a szóban forgó integrációs folyamat megindításának kerékkötőit is, a dán, francia és holland diplomáciát.
A brüsszeli bürokraták nem alaptalanul vélik úgy, hogy amennyiben elmulasztják a „senki földjén” elhelyezkedő balkáni államok csatlakoztatását az EU-hoz, a szóban forgó térség előbb-utóbb az egyre agresszívabb orosz expanzió áldozatává válik. Márpedig a Krím annexiója, s a kelet-ukrajnai válság kirobbanása után Moszkva további térnyerésének megakadályozása a közös kontinentális külpolitika egyik sarokkövévé vált. Méltányolható azonban a vonakodó európai kormányok álláspontja is.
Az Európai Unió nagy keleti bővítése óta eltelt másfél évtized nem nevezhető egyértelműen sikertörténetnek. Az EU-ba felvett államok gyors demokratizálódásába vetett hit szertefoszlott, az ominózus társadalmak autoriter vezetők utáni vágya időközben feledésre ítélte a szabad világhoz való csatlakozás katartikus élményét. A kelet-közép-európai térség múltba fordulásának folyamata éppen Magyarországon kezdődött a „fülkeforradalommal”. A demokratikus intézmények szisztematikus elfoglalását, illetve súlytalanná tételét a hazánkba áramló uniós támogatások szétosztása követte az Orbán Viktor szűk köréhez tartozó gazdasági szereplők között. Mostanra az az abszurd helyzet alakult ki, hogy az orbáni maffiaállamot úgyszólván Brüsszel finanszírozza a nyugat-európai adófizetők pénzéből. A „magyar modell” aztán követőkre is talált.
Érdemes szemügyre venni, mely országok diplomáciája sürgette közleményben a csatlakozási tárgyalások megkezdését Albániával és Észak-Macedóniával. A volt szocialista tagországok többsége történelmi okokból támogatja a további bővítést. A nyilatkozatot szintén aláíró magyar külügyminiszter azonban az Orbán-kormány reprezentánsaként új szövetségeseket lát e két törékeny balkáni demokráciában. A szélsőjobbos ideológiától újabban megfertőzött osztrák és olasz kabinet vagy Málta korrupciótól fuldokló végrehajtó hatalma szintén az EU politikai kohéziójának gyengítésében érdekelt a potenciális renitensek felvétele révén.
Tusk és Juncker okulhatna a közelmúlt tapasztalataiból, mielőtt elhamarkodott ígéreteket tesz. Az Orbán Viktor vendégszeretetét élvező Nikola Gruevszki az élő bizonyítéka annak, hogy a közélet tisztasága korántsem magától értetődő az integrálni kívánt nyugat-balkáni térségben.
Szerző
Beck Tamás

Migránsok

Napok óta harsogják a médiumokban, hogy kötelező személyesen bemutatni magamat és adataimat a bankjaimnál, különben kizárnak a pénzforgalomból. Nosza, gyerünk hát. Az egyik bankomnál, a korábban kitűnő és remekül szolgáltató, ám mára már a Sokszoros Milliárdos által lenyúlt és jócskán lehervadt pénzintézetben több mint két (jól tetszett érteni, igen, kettő!) órát kellett várnom a háromperces ügyintézésre. Nem meglepő, hiszen a sokak által látogatott, különlegesen forgalmas fiókban a nyolc munkahelyből hat üres volt, csupán kettőnél ült banki alkalmazott. Nincs munkaerő, nem kapnak jelentkezőt a kilépettek helyett – mondogatták egymás között sorstársaim.
Végre-végre végezvén, bánatomban, és mert már dél is jócskán elmúlt, bementem egy frissen sülteket áruló étkezdébe. A kiszolgáló helyiség mögött, üveggel elzárva, a konyhában három férfi ügyködött. Két magyar és egy éjfekete bőrű ember. Egyébként ő volt a szakács, a másik kettő kisegítő munkákat végzett. Amíg várakoztam, barátságosan integetve köszöntöttük egymást a szakáccsal. Elkészült a frissen sült, hozzá a nagy adag saláta. Hozzáláttam. Mindkettő remek volt! Kitűnően fűszerezett és nagyszerűen elkészített étkek. Amikor távoztam, ismét barátságosan integettünk egymásnak: egy vendég és a szakács. Egy fekete és egy fehér magyar.
Rendszeresen járok egy magánorvosi rendelőintézetbe. Minden évben kötelező náluk a hasi ultrahang. A műszernél a doktor kedvesen köszönt, persze én is. Van-e panaszom, kérdi szép magyar nyelven. Már miért ne kérdezné magyarul? Mert a doktor is Szomáliából jött, bő harminc éve, hogy itt végezze az egyetemet. És itt maradt egy szép magyar lány kedvéért, aki azóta a felesége, három gyermekének édesanyja.
Nyilván még számos hasonló történetet lehetne elmondani. Nálunk megtelepedett bevándorlókról, mai undok szóhasználattal: migránsokról. E két férfi történetesen messzi Afrikából. Akik hasznos polgáraink. Vajon működne-e a gyorsétterem szakács nélkül? Ahová érdemes vissza-visszatérni, mert olyan kiválóan készíti az étkeket. Vajon lenne-e orvos a diagnosztikai készülék mellett, miközben honfitárs doktoraink sorra hagynak el minket? Aki ráadásul nagyon szép magyarsággal kommunikál a páciensekkel.
Kérdéseim csupán szónoki kérdések. Nagyon egyszerű rájuk a válasz.

Akarunk mi itt valamit?

Történészek régóta vitatkoznak arról, hogy minek van nagyobb szerepe: a revolúcióknak vagy az evolúciónak. Sokan állítják, hogy a látványos és szélsőséges világfelforgatások közel sem jártak olyan maradandó eredménnyel, mint amennyit tulajdonítunk nekik, ellentétben a közösen kidolgozott és megfontoltan végrehajtott reformokkal. Akárkinek hiszünk, azt el kell ismerni, hogy az evolúciónak is mindenképpen nagy jelentősége van. A magyar értelmiség politikailag aktív tagjai azonban mintha kizárólagosan csak a forradalmi átalakulásban bíznának. Minden más smafu, a vicc kategóriába tartozik, szóra sem érdemes. Mintha megrekedtek volna a munkásmozgalom nagy indulóinak hevületénél.
Ám azzal, hogy a részeredményeket nem becsülik, megsértik a demokráciáért, a civil szervezetekért, a szakszervezetekért dolgozó barátaikat. Munkájuk értelmét kérdőjelezik meg. (Pogátsa Zoltán a napokban például kinyilvánította egy fórumon, hogy „szükség lenne Magyarországon szakszervezetekre”, mintha nem léteznének.) Ez a magatartás azért katasztrofális, mert mindent egy csapásra megváltoztató fordulatra most nincs lehetőség, a közeljövőben sem lesz, másnak viszont - szerintük - nincs értelme, így aztán maradunk ebben a megrekedt kilátástalanságban.
Számos megmozdulás hasonló okokból fulladt ki. Elkezdődött az internetadó elleni, vagy a fekete nővér, vagy a Tanítanék mozgalom, nem csekély átmeneti lelkesedés éltette mindegyiket, de mivel nem váltották meg egy csapásra az egész világot, hát ejtettük ezeket is. A rabszolgatörvény elleni megmozdulások két hónapon át tartó vonulata példátlan a történelmünkben. Volt már egy-egy nagyobb demonstráció, de az együttes, december végén majdhogynem naponta zajló megmozdulások, aztán a január 19-én egyszerre, egy órában 50 városban szerveződött tüntetéssorozat egésze egyedülálló. De ez is le lett fitymálva. „A demonstráció hatósugara és szervezettségi szintje meglehetősen alacsonyra sikeredett” – írta például Böcskei Balázs a 24.hu-n, és a véleményével nem volt egyedül. 
Ez a hozzáállás demoralizáló, és ezért káros. Meggyőződésem szerint azok akadályozzák meg, hogy haladjunk a demokrácia felé, akik más sem tesznek, mint a demokráciáról papolnak. Azok ássák alá az emberibb jövőt, akik erről írnak köteteket. Miért? Mert lenézik és érvénytelenítik a kis lépéseket, így aztán az is lebénul, aki óvatosan, egyszer az egyik lábát már előretette.
Tarlós István kihívóival ma újra ez történik. A főpolgármesteri előválasztást a véleményformálók megint fanyalogva fogadják: komolytalan, csak éppen a Jancsi bohóc nem indul, mire jó az egész, nincsenek mögötte tömegek… Kuthi Csaba rezignáltan sóhajtott itt, a Népszavában: „A budapesti előválasztási médiaparádé körtánca folytatódik” – olvashattuk. A régi nagyokhoz, többek között Kamermayer Károlyhoz méri a most indulókat. Kamermayer 23 évig állt a város élén a főváros kiépülésének a legdinamikusabb időszakában. Az előválasztáson indulók pedig eddig még egy percig sem.
A Vasas székházban tartott eddigi legnagyobb jelölti bemutatkozásról is leginkább azt olvashattuk, hogy brutális hőségben zajlott, rengeteg bicikliutat ígértek, és „igazi újdonságot” nem tudtunk meg. De a bizalmatlanság sokszor önbeteljesítő jóslatként hat: úgysem fog nekik sikerülni megoldani Budapest problémáit – mondják, és aztán tényleg nem is sikerül. De ha esetleg nemcsak lerángatni akarnánk azt, aki elöl áll, hanem segítenénk a közös gondolkodást, és aztán tennénk is azért valamit, amit eldöntöttünk, akkor csodák történhetnének. Ma ez gyermekded álmodozás, de ha egyszer bíznánk valakiben, hogy képes elérni, amit közösen akarunk, hogy ki tudja bogozni az összegubancolódott szálakat, és hogy ő az, aki élhetőbbé teszi a városunkat, akkor akadna, aki képes is lenne erre. Lássuk már be: a tehetetlenséget közösen éltetjük. 
Az előválasztás során a dolgok formálódnak, az erőviszonyok alakulnak, új arcok kerülnek előtérbe, az emberek érzik, hogy igenis van szavuk, nincsenek a meccsek előre lejátszva. A végére talán az is kiderül, hogy szeretnénk-e mi, budapestiek egyáltalán bármit is, mert ha mi sem tudjuk, mit akarunk, akkor annak nehéz lesz az élére állni.
Barátaim, kollégáim, bölcs értelmiségiek! Építkezni kellene! Egyik téglát a másikra rakni, megfontoltan haladni, közben summázni az eredményeket. És elismerni ezek hasznát, akkor is, ha szerények, akkor is, ha ez alkalommal, kivételesen nem a fanyalgó találta ki azt az utat, ami hozzájuk vezetett.