Erdős Virág versei (Hősöm-ciklus)

Publikálás dátuma
2019.06.29. 10:31

Fotó: ROMÁN PÉTER
Hős No. 77 földbe fagyott szánkólécek közül kinőtt pipacs       tokra    bontott ablakban a     melegfogó szivacs nagyon kicsi lány ahogy a nagyok között ül       tengő     lengő blúzdarab egy     rácsra húzott tüll icsom picsom paradicsom dik má szoszi szasztok       népismeret nyelvhasználat     osztályok és kasztok fegyelmező lakhely: könnyű testi fenyítés    élő    erő levegőben       lógó kerítés gyerek gyerek férfi gyerek gyerek gyerek nő       nagy    csalán     az ágak közt egy     csapbekötőcső indítvány az ég felé: egy füstbe vesző kémény       katasztrófaturizmus sok     maradandó élmény hős egy szál se – itt inkább csak átvonult a front       kalandpark és     csatatér most     béke van és pont nagy kockán kis négyzetek egy postaláda spam       szeretne-e könnyen       gyorsan igen       talán     nem íme az ember a bűnbánó képével most lép az isten elé megáll az idő de ijedten szétnéz és elindul visszafelé rezzen a tonfa a fuvallat megtévedt fémalkatrészeket zörget örvend az úr lám az ujja közt lefoglalt lakcímkártyákat pörget    csak azt feledném azt a cigányt meg a térdéig érő szemetet meg a térdéig érő szemétből kivett alufóliadarabot meg a térdéig érő szemétből kivett alufóliadarabból kinyalt ketaminhidrokloridot
Szerző
Témák
versek Hős utca
Frissítve: 2019.06.30. 07:45

Új felvilágosodás reménye - Interjú Végel Lászlóval

Publikálás dátuma
2019.06.29. 10:29

Fotó: Lakos Gábor
Mi, írók még mindig arról képzelgünk, hogy a lelátókon ülünk, miközben igazából már gladiátorokként küzdünk az arénában, a helyünkre pedig huligánok telepedtek – mondja Végel László, akivel az Ünnepi Könyvhétre megjelent, Temetetlen múltunk című önéletrajzi regénye kapcsán beszélgettünk.
Furcsa ez az önéletrajzi regény – aki a személyes élettörténet részleteire kíváncsi, ugyan számos érdekességgel találkozik: a szüzesség elvesztése egy örömlánnyal; első budapesti kaland stb., de valójában a családtörténetbe ágyazottan ez egy társadalom- és eszmetörténeti manifesztum, egyben kelet-közép-európai történelmi látkép is. Hogyan értelmezi tehát az önéletrajziságot?  Pontosan úgy, ahogy a regény elejére tett Márai-mottó megfogalmazza: „Az önéletrajz csak akkor jogosult, ha az író a személyes létezést az univerzális létezés szerves kiegészítő mikrokozmoszának érzi. Tehát nem arról ad hírt, ami vele és körülötte történt, hanem azt rögzíti, hogyan történt meg a világ benne.” Ez nem a privát szférát feltáró önéletrajz, hanem azt írja le, hogyan éltem át a közéleti dolgok történéseit. De ha már a szüzesség elvesztését említi: még abban az intim eseményben is benne van egy csavar, azáltal, hogy a magyar lány rácsodálkozik a fiatalember-önmagam magyarságára, és ezért grátisz nyújtja a szolgáltatásait. A boszniai lányok ellenben például csak a boszniai fiúkat tüntették ki hasonló módon – tehát még ez is nemzetiségi kérdés… Nyilván nem okoztak csalódást. Ellenben már a könyv elején az emlékezet csalfaságáról ír, a fiktív építkezés elkerülhetetlenségéről – ettől regény(es) ez az emlékirat?  Kétségtelenül, ugyanakkor direkt nem játszottam a fikcióval, öntudatlanul azonban akár közrejátszhatott, hogy valóban másképp emlékezhettem egyes történetekre, mint ahogy azok megestek: amikor és ahogy az apám párttag lett, ahogy én lettem párttag, ahogy átéltük ’56-ot, vagy amikor az anyám 1968-ban első alkalommal ellátogatott Magyarországra, Budapestre… És ahonnan szó szerint hazamenekült.  Nem érezte jól magát a Gellért Szállóban, na! Pontosabban őrült mód elviselhetetlennek érezte. A MAFILM-től kaptam egy csomó pénzt, úgy volt, hogy Huszárik Zoltán rendezi az Egy makró emlékiratai alapján készült filmet, ezért felhoztam édesanyámat magammal Pestre. Aztán a csehszlovákiai események közbeszóltak, hirtelen ellenségek lettünk mi, jugoszláviaiak. Később pedig már nem került szóba a film. Sokként hatott rá a magyar főváros – de ön is kentaurnak nevezi magát a könyvben, mit is jelent ez pontosan?  Bár elsődlegesen a magyar kultúrában élek, magyar az anyanyelvem, a magyar irodalomhoz tartozom, ugyanakkor egy másik világot is hozok magammal – amit nem biztos, hogy Magyarországon valaha is meg fognak érteni. Ha a magyarországi író a valóságról ír, azt a magyar olvasók dekódolni tudják, ha én írok a valóságomról, azt nehezebben olvassák, mert nem ismerik a (másik) kontextust. A nemrégiben elhunyt Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténésszel beszélgettem erről korábban. Ő azt mondta, a költők jobban járnak, a költészet könnyebben áthidalja ezt a kulturális távolságot, míg a próza kevésbé. Ellenvetettem neki, de hát a német vagy dél-amerikai művek esetében is ott a distancia. Mire rávilágított, hogy igen, de ott az olvasók „átfordítják” a különbségeket, míg a határokon túl élő magyar írónál nincs ilyen kulturális fordítás. Pech!  Az, és emellett még a történelem és a jövő balekjának is nevezi magát a regényben, mitől vált megvezetetté?  Mindig reménykedtem, a ’60-as években a szocializmusban, aztán ennek az emberarcúságában, majd a rendszerváltozásban, hogy na, majd most lesz az igazi! De mindig becsapódtam, soha nem az történt, amiben bíztam. A közép-európai térség emlékezetmechanizmusait veszi górcső alá, ahol a felejtés és az elhallgatás az úr – a múlt feldolgozatlanságáról ad hírt az első világháború idejétől egészen a jelenig. A nagyapja, az apja nemzedékei sorsán keresztül mutatja be ezt az ördögi kört. De mi a helyzet az ön nemzedékével, önök mit hallgatnak el a fiaik-lányaik elől, mennyiben bűnösök a történelmi ismétlődések terén?  Én személyesen is és a könyvben is megpróbálom a kilépést ebből az ördögi körből: a gyerekeimnek is kendőzetlenül mesélek, hogy méltósággal lehessen a múltat eltemetni, ahogy az Antigónéban is olvasható – elmondva, nem megtagadva és elhazudva! Mert az én nemzedékem is letagadja a múltját, hogy párttag volt, hogy az írótársaim legtöbbje verset írt Tito születésnapjára, és hogy ma szinte mindenki ellenzékinek tünteti fel magát… Pedig nálunk még akkora ellenzékiség sem volt, mint Magyarországon, mert puhább volt a rendszer, nem követelt hűségesküket, csak nem kellett nagyon kritikusnak lenni. A jugoszláv ellenzékiség puha volt és anarchikus, 1956 után a magyar is puha volt, de rendezett. Az előbbi háborúba vezetett, az utóbbi pedig köz­megegyezéses rendszerváltásba. Ez bizony emberi sorsokat meghatározó nagy különbség. A kapcsolatát a gyerekeivel ezek szerint nem terheli hazugság, a fiával, Dániellel tavaly közös kiállításuk is volt Budapesten. Érdekes azonban, hogy míg a nagyapja, az apja és ön is a maradás mellett döntött, a fia már Budapesten él.  Igen, ő volt az első, és én is akartam, hogy menjen. Sorköteles volt a háború kitörésekor, és hát ki ellen harcoljon? A horvát barátaimmal? Ami pedig a közös kiállítást illeti: egy kétnapos, nagy és igen megtisztelő – belgrádi, szarajevói, montenegrói, zágrábi kritikusok részvételével zajló –, Végel László mássága című konferenciát rendeztek tavaly, a fiam pedig lejött és végigfotózta. A jelen lévő Kocsis András Sándor, a Kossuth Kiadó igazgatója ötlete volt ebből válogatva kiállítást rendezni. Az elismerések idén sem maradtak el: a Vajdasági Íróegyesület életműdíjjal ismerte el. Hol és kik olvassák a műveit a legtöbben?  Újvidéken – és szerbül. Minden könyvem megjelent szerbül, a Neoplantát is éppen most adták ki másodjára. Milyen írói státusszal bír Újvidéken?  Túlságosan ismerős idegennek érzem magam itt. A könyvbemutatóimon rengetegen vannak, főleg fiatalok, legutóbb is, amikor az említett konferencia eseményeként bemutatták a még csak szerbül megjelent Újvidéki napló című könyvemet, kifolytak a teremből, a lépcsőkön is ültek, sokkal nagyobb közönségem van ott, mint Pesten. Ellenben az uralkodó elitek kevésbé szeretnek, a magyar kiadás megjelenését sem támogatták. Megtűrnek. De nekem ennyi is elég. Bizonyára azért, mert nincs lakat a száján. Az író kollégáiról is meglehetősen kritikusan nyilatkozik, amikor „a semmitmondás irodalma”-ként jellemzi a műveiket. Hol vétik el?  Mi, írók nagyon szeretünk panaszkodni, hogy egyre folynak az olvasóink. De ugyanakkor kevesen gyakorolnak önkritikát. Az írástudók felelősségének kérdését, az irodalom szociális aurájának ügyét átengedtük a demagógoknak. Camus még ’45-ben írta, hogy megváltozott az írók helyzete: míg a klasszikus korban a páholyból nézték a gladiátorok harcát, addig a jelenkor írói maguk kerültek a gladiátorok helyére. Ehhez már én teszem hozzá: a lelátókat pedig huligánok foglalták el, akiket nem is nagyon érdekel, mi történik az arénában. Mi, írók pedig még mindig arról képzelgünk, hogy a lelátókon ülünk. Magyarországon a ’60–70-es években másféleképpen írni, például avantgárd módon, kihívást jelentett a rendszer felé. Ma az a modern irodalmi beszéd elvesztette a rebellis, szubverzív jellegét – én csak szakállas modernizmusnak hívom. Ezzel együtt az is megfigyelhető, hogy a magyar irodalomban csakis a magyar világ létezik, nincs meg bennük az a nyelvi, nemzeti tarkaság, amit például, hogy hazabeszéljek, egy kritikusom identitásmigrációnak nevezett. Pedig, mondjuk, Mikszáthnál még megvolt. Trianon előtt megvolt. Trianon után Magyarország idegenek nélkül maradt – és ma traumát okoz az idegenség. A magyar köztudatba be van zárva az idegenektől való félelem. Egy magyar történész írta, hogy Budapest zárt, modernizációs gettóvá vált, hogy nemhogy a kisebbségeket, a vidéket sem érti már. Mindezek után a magyar irodalomban kentaur lettem, akinek nem találtak megfelelő kalickát. A regényben írja, hogy Milošević használ­-ta először a Soros-bérencezést a politikai cél­jaira. Ami érzékenyen érintette önt, hiszen 1994–2002 között a jugoszláviai Soros Alapítvány újvidéki irodavezetője volt. Mennyire különbözött a mostani, magyarországi sorosozástól az akkori?  Szerbiában nem volt a zsidó felhang hangsúlyos, inkább az Európa-ellenesség. Miután a magyar diákoknak magyar tankönyvpótló füzeteket finanszíroztunk, a szerb állami televízióban azt állították rólam, hogy Szerbia alapjait rombolom. Őrület! Mondjuk, szívesen romboltam volna, de ehhez mind én, mind az alapítvány gyenge volt. Mindenkor és mindenhol, Magyarországon is, eltúlozzák az alapítvány erejét – csupán függetlenebb embereknek tud pluszlevegőt biztosítani, egy rendszer lebontásához kevés. A 20-21. század eleji történelem színre vitelét követően a reményt fogalmazza meg könyvének a végén. Miben reménykedik?  Egy új felvilágosodásban bízom. De hát még épp a lebontási folyamat elején tartunk, nem?  A politikai rendszer megváltoztatásához hónapok is elegendőek, a társadalmi tudat megváltoztatásához évtizedek kellenek. Az emberek kiábrándultak a parlamentáris demokráciából, a rendszerváltozást az elit, az értelmiség kezdeményezte, és a tömegek úgy érzékelik, hogy félrevezették őket. Ezért keresik az új Vezért, az igazságos Mátyás királyt. De ennek is vége lesz, mert semmilyen Vezér nem tud hosszan megmaradni, úrrá lenni a problémákon. Attól tartok, hogy a Vezérből való kiábrándulás után elszabadulnak az ellenőrizhetetlen és zavaros indulatok, felszínre tör a becsapott nemzedékek kínosan elitellenes szélsőségekbe vezető, sokáig elfojtott dühe. A Nagy Rombolás után kezdenek az új nemzedékek rendet teremteni, magukban, majd maguk körül, az országban is. Baljós idők várnak ránk – írókra is. Éppen ezért, hogy ne váljunk ismét a történelem balekjaivá, a kritika tárgyává először is saját magamat teszem.

Végel László

Kossuth-díjas író szinte Rijekából érkezett a budapesti könyvhétre. A tengerparti városban két, horvátul frissen megjelent könyvének (Neoplanta és Exterritórium) bemutatója kapcsán járt – a zágrábit követően. A szenttamási születésű, Újvidéken élő 78 éves szerző Temetetlen múltunk című önéletrajzi regénye a Noran Libro Kiadó gondozásában az Ünnepi Könyvhétre jelent meg.

Szerző

Csabai László: Két lábbal a földön (novella)

Publikálás dátuma
2019.06.22. 16:36

Fotó: Fotó: Urbán Tamás / fortepan.hu
Balogh Tóni elégedetten szemléli a szorgoskodókat. Cigányok. Őket szokták hívni almaszedésre, mivel a cigány idénymunkások bejelentését állítólag kevésbé ellenőrzi az adóhivatal, úgy gondolkodván: „lényeg, hogy dolgoznak!”. Balogh Tóni itt-ott felesleges utasításokat ad: – Ne akaszd a szedőtarisznyát vékony ágra, mert leszakad! Óvatosan ürítsd ki, meg ne törjön az alma! Ha bagózol, tarts szünetet! Még szokatlan az érzés, hogy ez az ötezer gyümölcsfa termőre fordult, s így már ugyanolyan része a vagyonának, mint a hűtőház, a tésztaüzem, a dohányszárító, a diszkontbenzinkút vagy a villa, ahol lakik. Nyolc éve telepítette a gyümölcsöst, mert adtak hozzá támogatás. Az almát mindenki szidja, hogy sosem volt jó ára, de visszasírják a régi időket, amikor az almapénzből építkezett a család. És igazán szépek ezek a terméstől dagadó fák. Igaz, az Idarednek nincs olyan íze, mint a Jonatánnak, de a sűrítménygyár ezt kéri. És ami megmarad, jól betárolható. Tavaszra, hátha felmegy az ára. Ha nem, pálinka lesz belőle. A szeptember végi napok mindig hűvösen kezdődnek a Beregben, aztán felmelegszik a homok és délre visszatér a nyár. A Tiszában fürdeni lehet. A szüretelők pedig pólóra, trikóra vetkőznek. És vedelik a kommersz üdítőitalokat. A herbál és a tablettás lassan a múlté. Újra a cukor és a koffein a fő bódítóforrások. Egy nő a sor végén nem könnyít ruházatán. Nyakig begombolt kék ingben, hosszúnadrágban hajlong és nyújtózkodik. Tóni odamegy hozzá, megszólítja. A nő felnéz. A férfi elámul. S egyszersmind fájdalmas szúrást érez mellkasában. Molnár Betti az. – Hát te, Betti? Hogyhogy itt? – Szervusz, Tóni. Szép napunk van. Megszedem estére a konténerem. – Miért vagy itt? – Nem voltál a tavalyi osztálytalálkozón. – Miért nem mondtad, hogy… Nem szóltál nekem. Csak úgy beálltál almát szedni. – Pedig remek volt. Az ofő mindenkivel letegeződött. – Reggel odajöhettél volna hozzám. Nem kellett volna… – Az Isten áldjon meg, mit nyaggatsz? – mondja Betti lehajtott fejjel, haraggal. – Jöttem napszámba. Mi ezen a különös? Dolgozom, mint a többiek. – Marton Ernő a férjed. Az állatorvos. Miért nem… – Miért nem pénzel engem? Mert már nem a férjem. Ő ment egy irányba, én meg a három lányommal egy másikba. Van ilyen. – És nincs rendes szakmád? Jó tanuló voltál. – Számvitel szakon végeztem. Tizenöt évig otthon voltam a gyerekekkel. Aztán jött a válás, és pont akkor lerobbantak a szüleim. Gondozni kell őket. Hazajöttünk Naményba. A szakiskola gazdasági irodáján kaptam munkát. A fizetés… Szóval jól jön a pótlás. – Ez szörnyű! – Szörnyűűű? Nem tudod, mit beszélsz. Ez az élet! Nem kell engem sajnálni. A férjem fizeti a gyerektartást, hitelem nincs. A pénz kevés. Ezért vagyok itt. – Ernőt BMW terepjáróban láttam. – Ernő lehetne nagylelkűbb, az igaz. De nekem is észnél kellett volna lennem, amikor házassági szerződést kötött velem, aztán meg mindent a maga nevére íratott. Naiv voltam. Nekem kell megfizetnem az árát, nem a gyermekeimnek. És most… Szívesen beszélgetek veled, de majd munka után. Ha nem haragszol… Dzseni meztelenül áll a tükör előtt és a száját rúzsozva illegeti magát. Tóni az ágyon fekszik. A cégvezetőnek szokása a benzinkutas lányokat időnként ágyba vinni. Kell a tekintélyhez. Meg élvezetes is játszadozni velük. És persze a megszokás. Most viszont nem foglalkozik Dzsenivel. Bettit látja maga előtt. Húsz éve nem találkozott vele, mivel az osztálytalálkozókat rendre kihagyja. Harmadik év végén megbukott, s bár a pótvizsgán átment és esti tagozaton leérettségizett, nem ballagott együtt volt osztálytársaival, s azok ezt felemlegethetnék. Amit ő már nem nyelne le. Mert diploma nélkül is vitte annyira, mint bármelyikük. Neki kéne dicsekednie. És szeret is dicsekedni. Igaz, csak akkor, ha ő kezdheti el. Ha más jön a kocsijával, az utazásaival, akkor a rátromfolást szánalmas versengésnek érzi. Az a legjobb, ha vagyonegyeztetés nélkül egyenrangúnak ismerik el egymást egy társaság tagjai. Az öntudat alapja pedig maga a körhöz való tartozás. (Bár persze, közvetve, mégis az anyagi helyzet.) – Mi van veled? – löki oldalba Dzseni. – Tessék? – Olyan tompa vagy, mint a férjem. Kezdjél már velem valamit! Gyerünk! – Gyerünk! – mondta Tóninak húsz éve Kollár Feri a farsangi bálon. – Menj oda hozzá, beszélgess vele, és kérd fel táncolni! Ha nem mész oda Bettihez, én megyek, és elmondom neki, milyen gyáva vagy. Tóni azóta epekedett Bettiért, hogy látta fellépni az iskolai Ki mi tud?-on. Addig zavarta a lánynak a tanárok iránt tanúsított simulékonysága, szorgalommal kiküzdött jó tanulmányi eredménye, egész eminens kislány státusza, mely kívánatosan passzolt társadalmi helyzetéhez. Betti apja volt Naményban a jegyző. Akit mindenki utált. Akivel mindenki jóban akart lenni. S akit ezért dicsértek is. Meg irigyeltek. Míg el nem bukott az őt támogató kurzus. Betti az iskolai színpadon a Vigyél elt énekelte Katona Kláritól. Tóninak elállt a lélegzete. Rájött, Betti nem a háttere és az elvárások miatt különleges, hanem éppen ezek ellenére. És nála igazán lehet érezni azt, ami minden ember értékét adja: hogy csak egy van belőle. Tóni nem volt gátlásos lányok előtt. Most az lett. Kerülte Betti társaságát. Elpirult, ha az szólt hozzá, és válaszolnia kellett. Úgy érezte, leleplezi ostoba válasza, s ez a fajta lelepleződés behozhatatlan hátrányt jelent. A következő bálon végül felkérte Bettit. Táncoltak. Két szám után a lány elnézést kért és barátnői után ment. Tóni még próbálkozott párszor. Udvarias szavaknál többet soha nem kapott. – Gyere velem! Más munkát adok neked – ragadja meg Tóni másnap Betti kezét, és a nő ellenkezésével nem törődve, magával húzza a hűtőház pihenőjébe. – Nem akarom, hogy a napon égj! És az a társaság sem való neked. – Szeretném én eldönteni, mi és ki való nekem. – Készíts vacsorát a munkásoknak! Tudsz főzni? – Tudok. De ha berendelsz ide, suttogni fognak rólunk. És mérgesek lesznek rám, amiért kivételezel velem. – Örülni fognak. Vacsora ugyanis nincs az egyezségben. Rajtad áll, kapnak-e. – Ó, már zsarolsz is! – kiált Betti, de mosolyog. „Ím, én ébresztettem fel benne a szociális érzékenységet.” – És mit kéne főznöm? – Milánói makarónit. Itt a tészta. Itt meg a bolti szósz. Itt meg a műanyag tányérok. – Hát ez nem lesz nagy munka! Bettinek tetszett a sok hálás arc. A repetázók izgalma. A gyerekek futkosása. Tóni úgy nézte Bettit, mint amikor az a Vigyél elt énekelte. És ugyanúgy elvarázsolta. – Tízezret adok neked! – mondta neki, mikor ketten maradtak. – Új fel­adatot kaptál, jár a pótlék. – Annyit fizess, amennyi egy konténer almáért jár. Ragaszkodom hozzá! – Hát, ha ennyire… Tessék. A maradékot legalább hazaviszed? – Egy kislábasnyit viszek. Másodszor, pláne harmadszor nem eszik meg ugyanazt a csibéim. – Szeretnélek még látni. – Jövő szombaton is jövök szüretelni. – Hagyd már ezt az átkozott almaszedést! Vagyis… persze, nem szégyen ez. De… Hiszen osztálytársak voltunk. Barátok. Miért baj, ha egy barát… egy jó ismerős adni akar valamit? – Mit akarsz adni? – Nem tudom. Bármit. Nem jössz el velem a Süllőtanyába? Remek a halászlé. És Vámos Jociék játszanak. – Halászlé és hölgytársaság. Nem inkább magadat akarod megajándékozni? Ne haragudj, a meghívást köszönöm, jövő szombaton visszatérünk rá. Vámos Jociék szolid hangerővel kellemes slágerzenét játszanak. Balogh Tóni és Molnár Betti értik egymást. És nemcsak egymás szavát, de azt is, ami mögötte van. Hogy magá­nyosak. – Vandával három évig éltünk együtt – mesél az életéről a férfi. – Már különváltunk, amikor közölte, hogy terhes. Meg akarta tartani. Nem ellenkeztem, bár nyilván a pénz vezérelte. Így van egy kisfiam. Zétény. Zétike. Nyolcéves. Ő a mindenem. Ritkán vagyunk együtt, de olyankor intenzíven. Idén Antalyába vittem. Lovagolt delfinen. Betti természetesen a lányairól beszél. Loláról, aki hárfázik, Liliről, aki szertornázik, és a legnagyobbról, Lénáról, aki kerekes székben ül egész nap. – Szellemileg is sérült. Nehéz vele bánni. De azért vannak jó napjaink. Csak könnyen begurul. Ha túl sok az agyában a dopamin. Kiabál és szid engem. Én elviselem, a szomszédok viszont nem értik a helyzetet, azt hiszik, nem szeret. Tóni a megrendüléstől elnémulna, ha nem mentené meg Betti a csacsogásával az estét. És segít a konyak is. Estére kellemes kábulat jön az ázott nyárfalevelek illatát lehelő Tiszából is. Készülődnek. Betti a férfi felé fordul: – Miért nem kérdezed meg, eljöhetsz-e hozzám? – Mehetek? – kérdi Tóni csillogó szemmel. – Jöhetsz. Ha teázni akarsz. Mert a szüleim és a gyermekeim mellett csak azt lehet. De ha mást szeretnél, akkor inkább én megyek ­hozzád. Betti gondosan vetkőzik le. Ruháit ­összehajtja, néhány szöszt lecsippent a ­szoknyájáról. Aztán ugyanilyen szakértelemmel lát hozzá a férfi vágyának fokozásához. A kéj és a meghatódás könnyeket csal Tóni ­szemébe. Betti korán reggel kel. Óvatosan tesz-vesz. Sajnálkozik, amikor a másik mégis felébred. Tóni felugrik, megkeresi pénztárcáját, és pénzt nyújt át neki. A nő eltolja a kezét. – Nem fogadok el pénzt, mivel nem vagyok kurva. – Olyan örömöt okoztál nekem, hogy megzavarodok, ha nem tudom valamivel meghálálni. Vedd úgy, hogy szegény Lolának adom. – Ő nem a te gondod. Hát, készen vagyok. Isten veled. Nem kell kikísérni. – Dehogynem. A kerítésnél Tóni elállja Betti útját. – Bocsáss meg, nem kellett volna a pénzt… Hülye vagyok. – Megbocsátok. – Nagyon fontos vagy nekem. Találkozzunk még! – Nem fog menni. – Mégsem tudsz megbocsátani? – Nem arról van szó. Csak… Tettem egy próbát. Ágyba bújtam veled, mert már nagyon ­hiányzott egy férfi érintése. De, veled szemben, én nem igazán élveztem ezt az együttlétet. Nem illünk össze. Ennyi. – Keresni foglak. – Ne tedd! Nincs erre energiám három gyerek és két idős ember mellett – feleli ingerülten Betti, és amikor elmegy, a rideg aszfalton úgy koppannak cipőjének tűsarkai, hogy Tóni fájdalmasan befogja a fülét.
Szerző