Demokrata dilemma: tenni vagy nem tenni?

Publikálás dátuma
2019.06.29. 16:49

Fotó: Atilgan Ozdil / AFP / Anadolu Agency
Ez itt a kérdés, amely megosztja az amerikai demokrata politikusokat.
Indítsanak-e vagy sem alkotmányos eljárást (impeachment) Trump eltávolítására az elnökségből? A párt vezetői és elnökjelöltjei egyfolytában vitáznak erről zárt ajtók mögött és a nyilvános fórumokon is. Eközben ismétlődően impeachmentet követelő tüntetések is zajlanak városok tucatjaiban. A közvélemény-kutatók is rendre mérik az elutasítók (egyelőre a többség) és a sürgetők arányát, ami nyilván szintén befolyásolja a döntéshozókat.

Politikai bumeráng

Tavaly ősszel a demokraták megszerezték a többséget a képviselőházban, ami lehetőséget kínál az eljárás megszavazására. Még a hatvanas években Gerald Ford republikánus kisebbségi vezér (a későbbi elnök) némi cinizmussal mondta, hogy az impeachmenthez semmi más nem kell, mint képviselőházi többség (ő akkor egy liberális – amúgy életfogytiglanra kinevezett – főbírót szeretett volna eltávolítani). Ez persze csak formailag igaz: az alkotmányozó Alapító Atyák semmiképpen sem akartak elmozdíthatatlan főtisztviselőket, s az elnök esetében nem elégedtek meg választási leválthatósággal: hatalmi visszaélése ellen akartak fegyvert adni a törvényhozásnak. Eszerint a képviselőház egyszerű többséggel vádat emelhet, hogy aztán a szenátus – már kétharmaddal – elmarasztalhassa a vétkezőt „árulás, megvesztegetés és más főbenjáró bűnök és vétkek” vádjával. Lévén az ítélkezés értelemszerűen politikai, két évszázada tart a vita főként a „vétkek” mibenlétéről. Az eddigi három elnök elleni eljárásban ugyanis éppen ez lett a vád alapja. S a szenátusban kétszer (Andrew Johnson és Bill Clinton esetében) sem jött össze a kétharmad, míg a harmadik esetben Nixon nem várta meg a képviselőházi szavazást, inkább lemondott (hiszen tisztában volt bűnösségével, amit a hangszalagok alapján nem tagadhatott tovább, s azzal is, hogy amint az impeachment elindul, már nem kaphat elnöki kegyelmet utódjától, vagyis akár börtönben köthet ki). Most, Trump esetében szinte kizárt, hogy a szenátusban kis többségben lévő republikánusok közül húsz a demokratákkal voksoljon saját elnökük elítélésére. S éppen ez az eljárás megindítását ellenző demokraták fő érve: nincs esély a nekik kedvező végkimenetelre. Szerintük az impeachment ekként politikai bumeránggá válhat, Trump diadalmaskodna, legyenek a vádak bármennyire megalapozottak. S ebből e tavaszon ízelítőt is kaptak, amikor az elnök – láthatóan evégett kiszemelt igazságügyi miniszterével – tagadhatatlanul ügyes propaganda trükkel élt: William Barr a maga elfogult véleményét olvasta ki a Mueller-jelentésből, amelyet csak hetek múltán tett (akkor is kivonatosan) közzé, miközben Trump fennen hirdette, hogy bebizonyosodott ártatlansága. Mit sem törődve azzal, hogy a jelentés nem ezt állapította meg, s majd egy tucat esetben rábizonyította az elnökre, hogy akadályozni próbálta a vizsgálatot. Márpedig mind Nixon, mind Clinton esetében ez volt az egyik vádpont. Ettől nagy a demokraták dilemmája.

Változó közvélemény

Mueller lényegében értésre adta, hogy ő hivatalban lévő elnök ellen nem emelhet vádat, ez a kongresszus, vagyis a képviselőház dolga, s ehhez bőséggel szállította a vád alapját képező tényeket. Mindegyiket a kétéves vizsgálat tárta fel. Benne olyanokkal, hogy a Fehér Ház ügyvédje eskü alatt vallotta: az elnök utasította (nem is egyszer) Mueller kirúgására, de ő nem hajtotta végre a parancsot (jogászként tudta, hogy ez vitathatatlan vádpont lenne). De hát maga a kísérlet az igazságszolgáltatás akadályozására buktatta meg Nixont: az ominózus hangszalagok utasításait rögzítették. Hogy az ő emberei végre is hajtották, míg Trumpé lelazsálta, az aligha különbözteti meg a két jogsértési kísérletet. Nem véletlen, hogy a demokraták most két embert akarnak bizottságaik elé citálni eskü alatti (és persze a tévé nyilvánossága előtt zajló) meghallgatásra: Muellert és McGahn elnöki ügyvédet. Utóbbinak az ország színe előtt csak meg kell ismételnie, amit a különleges ügyésznek vallott. Amint az sem véletlen, hogy Trump nem engedné elmenni a meghallgatásra (Mueller júliusban megy, hiszen már nincs kormányalkalmazásban). A maga nemében páratlan a mai Fehér Ház ellenállása: nem adnak ki a törvényhozásnak kormányzati-elnöki dokumentumokat, nem engedik embereiket megjelenni a kongresszusi bizottságok előtt - alapvető alkotmányos elvvel, a törvényhozás ellenőrzési jogával dacolva. Trump jogászai azzal érvelnek, hogy nincsenek törvényhozási indokai a bizottsági kéréseknek, azok csakis politikai támadások. Ami persze groteszk, hiszen a kongresszusban megválasztott politikusok ülnek, akiknek minden tette és szava értelemszerűen elválaszthatatlan a politikától. A nyilvános meghallgatásoknak is van politikai oka, ahogyan például a korábbi republikánus többség sem puszta kíváncsiságból rendelte bizottsága elé a demokraták várható elnökjelöltjét, Hillary Clinton és faggatta egész napon át a bengázi merényletről. Hogyne, a mostani demokrata többség tudatosan szeretné az országos nyilvánossága elé tárni a Mueller-jelentésben leírt súlyos tényeket, hiszen nyilvánvaló, hogy a jelentés olvasóinak száma csekély (beleértve a kongresszusi tagokat is…) S úgy könnyű Trump és hívei dolga, ha a lakosság többsége nem tudja mihez, vagyis a jelentés tényeihez viszonyítani a Fehér Ház állításait. Történetesen a Watergate-ügy ebben is mérvadó. Amíg Nixon – vele szembefordult, a bűnbak szerepét nem vállaló – jogtanácsosa nem tett tanúvallomást a szenátusi bizottság előtt, s nem mondta el (elképesztő memóriával) a sorozatos jogsértés részleteit, addig az elnök és emberei uralták a közvéleményt: nem rendszerszintű volt az eltussolás, hanem pár eltévelyedett munkatárs kisiklása. De még ezután is majd esztendőbe telt, mire a közhangulat az impeachment mellé állt, s a képviselőház jogi bizottsága elkezdte megfogalmazni, majd sorra megszavazni a vádpontokat. S az akkori republikánusok is kitartottak elnökük mellett, ám a végén teret nyert körükben a – Nixon számára persze végzetes – megfontolás, hogy legyen vádemelés, hiszen az elnök majd tisztázza magát…De a Clinton elleni republikánus eljárás is csak azután kapott igazi lendületet, hogy előkerült a spermafoltos ruha, és sor került az elnök DNS-vizsgálatára: addig a kinek higgyünk – Monica vagy Bill szavának – dilemmája uralta a sajtót. Trump és Barr trükkje ugyan változatlanul hat a hithű táborban, ám a szélesebb közvélemény változik, ahogyan közkeletűvé válnak a Mueller-jelentés részletei. Egy friss felmérés szerint a demokratáknak immár majd' fele megbarátkozott az impeachment gondolatával, s e szám rohamosan nőtt pár hét alatt. Vagyis az eljárás szükségességét már nemcsak az elszántan Trump-ellenesek hirdetik, akik természetesen régóta próbálják efelé nyomni pártjuk vezetőit.

Trump besegít

Paradox módon ebbe besegít az impeachment-et sürgetőknek maga Trump is. Nem csoda, hogy több publicista is azon morfondírozik, netán az elnök bele akarja hajszolni ellenfeleit az eljárásba, bízva a republikánusok szenátusi többségében. A törvényhozással való alkotmányosan kötelező együttműködés látványos megtagadása kényszerhelyzetbe hozhatja a demokratákat, akik nemrég még az impeachment alternatívájaként akartak bizottsági meghallgatásokat, bízva azok hatásában. Ha ugyanis a Fehér Ház konokságát csak hosszadalmas bírósági csatákkal lehet legyőzni, akkor az impeachment rövidre zárná a folyamatot: az alkotmányos felelősségre vonástól aligha lehet megtagadni dokumentumokat és tanúkat, tehát a Fehér Ház jogászainak okoskodása okafogyottá válna. Trump talán a főbíróságban és az oda már általa kinevezett két új tagban bízik, de alapvető alkotmányos elvek esetén gyaníthatóan hiába (Nixonnak három kinevezettje is volt a kilenctagú testületben, amely egyhangúan kötelezte a hangszalagok kiadásra). Persze ez is demokrata kényszerpálya lenne, s vonakodó pártvezéreik attól tartanak, a hosszas jogi hercehurca elterelné a figyelmet a – tavaly ősszel hatásos, mert társadalmi problémákra összpontosító – politikai üzeneteikről. Az első számú demokrata, Pelosi házelnök erre hivatkozva áll ellen a vérmesebbek sürgetésének: előnyösebb és bölcsebb Trumpot jövő ősszel kiszavazni a Fehér Házból, s nem egy új republikánus ellen kampányolni. Kétségtelen, hogy a sürgetők főként a holtbiztos demokrata körzetek képviselői, s Pelosi okkal félti a tavaly ősszel a frissen javukra billent mandátumokat, vele többségüket. Ebből következően politikailag akkor dőlhet el a vita a – jogilag bőven indokolt, szorgalmazói szerint „kötelező” – impeachment javára, ha a bizonytalan körzetek demokratái is melléállnak. Vagyis a közvélemény nagyja ráhangolódik  - mint egykor a Watergate-botrány mélységének tudatosulásakor -, hogy Trump elnökhöz méltatlanul próbált visszaélni hatalmával. Mert ekkor fordulna a kocka: a számukra nem holtbiztos államok republikánus szenátorai kezdhetik félteni mandátumukat. Nixont is az lökte a lemondás felé, hogy a kor republikánus vezetői értésére adták: képtelenek tovább védelmezni.
Szerző

Hegyi Gyula: Móló

Publikálás dátuma
2019.06.24. 12:26

Fotó: Shutterstock
Amikor kisfiú volt és még Petikének hívták, a nagymamája sokszor kivitte a mólóra. Akkoriban Hágában laktak, az egyes villamossal gyorsan kijutottak a tengerpartra. A strandon sok érdekesség várta, de őt a móló vonzotta a legjobban. A Pier, ahogy a hollandok nevezték. Két szintje volt, az alsón üzletek, kávézók sorakoztak, kisfiúként sohasem értette, ki az, aki cipőt venni megy ki a tengerbe nyúló mólóra. A felső szint nyitott volt, itt mindig fújt a szél és hallani lehetett, ahogy a hullámok kitartóan ostromolják a móló oszlopait. Balra volt a kikötő, jobbra a dűnék húzódtak. Kicsit távolabb fürödtek a nudisták, és ott emelkedtek az Atlanti Fal elhagyatott betonbunkerei, amelyeket még Hitler idejében építettek. De ezt csak később tudta meg, a nagymama megkímélte az olyan dolgoktól, amelyeket kényelmetlen lett volna elmagyaráznia egy kisfiúnak.
Anyja a nyolcvanas évek elején költözött ki Hollandiába, legálisan, mert hozzáment egy hágai kistisztviselőhöz. Ahogy megszületett a kisfia, kihozatta mellé a saját anyját, aki évente több hónapot töltött velük Hágában. Peti jórészt a nagymamájától tanult meg magyarul. Anyja vad szorgalommal próbált beilleszkedni, jógaórákat adott, holland leckéket vett és a BBC adásain csiszolta az angolját. Az apa, mint annyi ottani férfi, kisebbségi érzése miatt hozott magának kelet-európai feleséget, riasztotta a fiatal holland nők kirobbanó magabiztossága. De Éva, ahogy nyugati szokás szerint a kisfiú is hívta az anyját, néhány év alatt megunta a gyufaszálakból hajómodellt építő, unalmas emberkét, és összejött egy vívóbajnokból lett egyetemi oktatóval, akihez Groningenbe költöztek. A nagymama próbált alkalmazkodni az új férfihoz is, de Peti lassan kamasz lett, Piet de Boerként gondolt magára, és egyre kevésbé viselte el az őt kisfiúként kezelő asszonyt. Így a nagymamát többé nem hívták. Egyszer találkozott még vele, amikor a barátaival Bécsből lebicikliztek a Balatonra, és egy éjszakát a családi nyaralóban töltöttek Szántódon. Aztán az Egyesült Államokba került, évekig ott tanult, majd egy brüsszeli banknál helyezkedett el.
A groningeni férfinak volt egy macskája, akit ő és Éva is azonnal megszerettek. Igazából a macska volt a ház ura, mindenki hozzá és a szeszélyeihez alkalmazkodott. Czar, ahogy hívták, csak a nagymamától tartott, mindig félrehúzódott előle. A nagymama ezt látszólag sajnálta, megpróbált kedveskedve beszélni a cicához, de nem sok sikerrel. Egyszer, amikor reggel elmentek otthonról, és csak a nagymama maradt a lakásban, Petinek vissza kellett mennie a szobájában felejtett teniszütőért. Döbbenten látta, ahogy a nagymama egy seprűvel üti és kergeti a szerencsétlen állatot. „Te szemét dög, nem érdemled meg a sok kényeztetést, hülyék ezek a nyugatiak”, kiabálta olyan őszinte dühhel, amelyet addig sohasem látott rajta. Peti elsírta magát és csendben kihátrált a lakásból. Soha senkinek nem mondta el, amit látott. Iskola után az osztálytársaival csavargott, a nagymama kérdéseire elkezdett hollandul válaszolni, és Éva hamarosan belátta, hogy már nincs szükség az anyjára a gyereknevelésben.
Jó húsz évvel később Piet de Boer Brüsszelből felautózott Hágába. A kocsiban ott volt mellette a nagymama, pontosabban az urna, amely a nagymamája hamvait tartalmazta. Az idős asszony utolsó kívánsága az volt, hogy hamvait a hágai mólóról szórják a tengerbe, ott, ahol úgymond a legboldogabb volt az életében. Az urnát egy pesti unokatestvér hozta ki Brüsszelbe, kétgyerekes asszony, akinek a tengerbe szóráshoz már nem volt kedve. Piet hetekig a konyhában tartotta az urnát, egyszer majdnem kiszórta a hamvakat a közeli parkban, de aztán mégis elindult Hágába. Végigsétált a móló felső szintjén. A szél úgy fújt, mint régen, és a hullámok is ugyanazzal a végtelen türelemmel ostromolták a móló oszlopait. Egyszer úgyis ők győznek, gondolta, eltűnik majd a móló, a strand és a szállodasor, legtovább talán Hitler vasbeton bunkerei állnak ellen az enyészetnek, de azok sem sokáig. Elővette a hátizsákból az urnát. Dél felől fújt a szél, ezért a móló másik oldalán csavarta le az urna tetejét. A szél felkapta a hamvakat, néhány szem a ruhájára is hullott, aztán egy-két másodperc múlva kiürült az urna. Megpróbált meghatódni, a közös sétákra és a nagymamától tanult mondókákra gondolni, de csak a macskát seprűvel kergető asszony elvadult arcát látta maga előtt. Ivott egy kávét a móló földszintjén és visszaindult Brüsszelbe.
Szerző
Frissítve: 2019.06.24. 12:36

Pista a vérzivatarban

A továbbiakban a maga közreműködése nélkül is el tudják veszíteni ezt a háborút – mondta fejét csóválva Falcione Mario szegedi orvos-zászlós Holéczi Pista zászlóalj-közvetlen karpaszományos, egészségügyi honvédnak. Azon az 1945 január eleji napon ugyanis a hónap végén 19. évét betöltő hadfi két apró repeszt szerzett be egy a közelében véletlenül felrobbant hazai gyártmányú kézigránáttól, amely leginkább a használójára jelentett veszélyt.
Ha már úgyis a rozsnyói zárdából átalakított hadikórházban voltak, hát a repeszek mellett egyúttal a vakbelétől is megszabadították a fiút, aki egy évtized múltán feleségem, Ági papája, majd később kétszeres nagyapa lett.
A műtét után három nappal már asszisztált Falcione zászlós doktornak egy sebesült ellátásánál. Sajnos az eredményről nem tudott később sem beszámolni, mert véletlenül saját magát altatta el az éterrel. De persze, ez sem szegte kedvét, nem térítette el az egészségügyi pályától.
Apósom, Pista bácsi, aki akkor még egyszerűen csak Pista volt, a nyíregyházi Királyi Katolikus Gimnáziumban, közkeletű nevén a Kir. Kat.-ban a háborús helyzetre való tekintettel már ’44. áprilisában leérettségizett. A maturálás után Vissre evakuált egyik nagybátyjához, hogy elkerülje a behívót. Ám november végén Vissre érkezett a 9. szegedi honvéd gyalogezred, s a tábori csendőrök azonnal megkezdték a leventék begyűjtését, hogy megállítsák a Vörös Hadsereg előrenyomulását.
És mint egy védőangyal, dr. Falcione Mario szegedi orvos-zászlós, aki megkedvelte a Debreceni Orvosi Egyetemre beiratkozott lelkes fiatalembert, felajánlotta neki, csatlakozzon az egészségügyi egységéhez, így elnyerve a „címzetes” egészségügyi honvéd beosztást.
A világéletében galamblelkű ifjú azután hamar szembesült az embertelenséggel. Kassán szemtanúja volt, ahogy a nyilasok a város főutcáján teherautóról akasztottak. A kötelet átdobták a soron következő lámpavason, s ahogy haladt a teherautó, a nyakukba hurkolt kötél lerántotta az áldozatokat a platóról.
De e borzalmas emlék, s a többi felvidéki kaland után, az ausztriai stockeraui hadikórházban fájó szívvel elbúcsúzott Falcione zászlóstól, s csatlakozott a kassai 22-es tábori kórházhoz.
Pista az egység parancsnokával, a polgári foglalkozására nézve gyógyszerész Fekésházy századossal, valamint Gálos zászlóssal a sors kifürkészhetetlenségén merengett 1945. április 30-án, mit sem tudva a Führer öngyilkosságáról, amikor valaki udvariasan kopogtatott az ajtón. Gálos zászlós kiszólt - Gyere be! -, majd mivel erre nem nyílt ki az ajtó, eleresztett egy "Herein"-t. Amikor ezután is kopogtatott az ismeretlen, Gálos némi bizonytalansággal egy diszkrét „Come in”-nel zárta nyelvi kurzusát. Ekkor egy mai kifejezéssel afroamerikai katona lépett be és úriemberek között megszokott korrekt hangnemben elkérte a frissiben hadifogoly státuszba került triótól az oldalfegyverüket, amit ők készségesen át is adtak.
Az amerikai egységben néhány magyar származású G.I. Joe is szolgált, így nem ütközött nyelvi akadályba a hadizsákmány, úgymint a fényképezőgépek, órák begyűjtése. Egyébként ők is nagyon korrektek voltak, mert a kevésbé márkás darabokat visszaszolgáltatták tulajdonosuknak.
A hadifogság első napjaiban a háromszori étkezés és a fedett szállás is beteljesületlen amerikai álomnak tűnt a körülkerített területen lövészteknőkben didergő hadifoglyoknak, de végül Auerbachban rendeződtek a körülmények. A polgári lakossághoz képest úgy éltek az egykori Wehrmacht kiképző táborban, mint Marci Hevesen.
Hősünk néhányadmagával a tábori kórház működtetésére jelentkezett. Voltak köztük állítólagos orvostanhallgatók és orvosi műszerészek. A gond csak az volt, hogy egy röntgengépet kellett összeszerelniük. Végül a német alapossággal megírt használati utasítás alapján némi küzdelem árán, de működőképessé tették. A röntgenfilmeket elsősorban fotózásra használták, ez a tevékenység gyümölcsöző vállalkozássá nőtte ki magát.
A fiatal magyart meglepte az amerikai seregben dívó lezserség. Míg a m. kir. honvédségnél egy kigombolt zubbony is súlyos büntetéssel járt, itt Fredericsson sergeant, lábát az asztalon pihentetve, két ujjával a sisakjához bökve egy hellóval köszöntötte az irodába lépő őrnagyot, aki szintén hellóval válaszolt, majd csevegni kezdtek.
De élete legborzalmasabb élménye is a hadifogsághoz kötődött. Egy ízben három amerikai katonát kellett elkísérnie Dachauba, az első náci koncentrációs táborba. Végignézték, ahogy a környék civil lakosaival exhumáltatták a legyilkolt foglyokat. Pistát megdöbbentette a csontsovány tetemek látványa, még a vérzivatarban edződve sem bírta sokáig nézni.
Végül ’46 áprilisában véget ért a hadifogság. Sopron előtt találkoztak a Németországba induló, kitelepített svábokkal. Azok rábeszélték a hazatérőket, hogy váltsák át az akkor még forgalomban lévő birodalmi márkáikat pengőre. Hatalmas pénzkötegeket kaptak értük. Csak a soproni restiben derült ki, hogy a sok milliárdos summáért egy kupica pálinkát sem adnak.
Megérkeztek!
Szerző