Békeexport - ha kell, fegyverrel

Az újkori történelemben Amerika a demokrácia bölcsője és megtestesítője. Mégis, habár 60 éve az Egyesült Államokban élek, ma sem értem, hogy mit is jelent a „demokrácia” a valóságban. Ugyanis az amerikai demokráciának két vetülete van, és a kettőt nem tudom összeegyeztetni. Az egyik nyilvános, hivalkodó és országos; a másik egyéni, tartózkodó és helyi. Az előbbivel kezdem, mert az a szembetűnőbb. 
Amerika világhatalom, értékrendjét, befolyását igyekszik az egész világra kiterjeszteni. Mik ezek az értékek? Egyenlőség, szabadság és béke. Amerikának azonban egyiket sem sikerült megvalósítania, sem belföldön, sem külföldön. 
Amerikában az állampolgárok egyenlősége hanyatlóban van az egyre növekvő jövedelem- és vagyonkülönbségek miatt. A lakosság felső egy százaléka az országos jövedelem 25 százalékának birtokosa és haszonélvezője; több vagyont birtokol, mint a társadalom alsó 90 százaléka. Az elmúlt 30-40 évben az áremelkedéshez viszonyított átlagfizetések nem változtak, miközben a felső egy százalék jövedelme megháromszorozódott. 2017-ben a 350 legnagyobb köztulajdonban levő nagyvállalatnál a jövedelem-különbség a vezérigazgatók és az alkalmazottak között 312 az 1-hez volt. Mára kialakult az „érdemre alapuló arisztokrácia”.
Az ilyen kirívó jövedelem- és vagyonkülönbségeknek önmagában véve nem lenne jelentősége, ha ezek nem társulnának a felső társadalmi osztály mértéktelen befolyásával a közéletben. A dúsgazdagok bőkezű választási kampány-adományaikkal országos politikusokat köteleznek el érdekeik képviseletére a törvényhozásban. Lobbistáik és ügyvédjeik kijárják, hogy sem a központi törvényhozás, sem a kormányhivatalok, sem a bíróságok ne korlátozzák hathatósan az érdekeiket. 
Társadalomtudósok kimutatták, hogy a „politika” fogékonyabb a gazdagok, semmint a többségi társadalom (középosztály) elvárásaira, és a jövedelem- és vagyonkülönbségek aláássák a demokratikus intézményeket, és csökkentik a választópolgárok részvételét a választásokon. A vagyon a dúsgazdagok elkülönülését is lehetővé teszi: elkülönített, őrzött városnegyedekben laknak, gyerekeiket magas színvonalú magániskolákban taníttatják, társasági köreikben egymással tartják a kapcsolatot, és felnőtt gyerekeik egymással házasodnak.
A többség lehetősége arra, hogy saját érdekeit érvényesítse, korlátozott. Országos választásokon egy demokrata és egy republikánus jelölt között választhatnak, akiket a „hatalmasok” busásan támogatnak. A megválasztottak számára politikai kockázat, ha nagy adakozóik érdekeivel ellentétes álláspontot képviselnek. A többség akkor sem jár jobban, ha érdekvédelmi intézményeken és szervezeteken keresztül próbál befolyást gyakorolni. A bíróságokon a „hatalmasok” sztár ügyvédjei lehengerlik őket, a számukra előnyös döntéseket a fellebbezések évtizedekre kitolják. A törvényhozás szakszervezeteik befolyását a lehető legkisebbre csökkentette. A nagyvállalatok megtalálják a környezetvédelem kibúvóit is. 
Amerikában régóta szabadság van: a törvény keretein belül az állampolgár azt teszi, amit akar, kivéve, amit nem tehet; és azt mondja, amit akar, kivéve, amit nem mondhat. Nem az államhatalom vagy a törvény szabja ezt meg, hanem az uralkodó közszemlélet. Az állampolgár nem állíthat fel karácsonyfát közterületen, nem helyezhet feszületet a falra közhivatalokban, nem emelhet szobrot „kétes”, a közszemlélettel ellentétes nézeteket valló történelmi személyeknek – a már létező szobraikat el kell távolítani –, elemi iskolákban a tanító nem érintheti meg a gyereket – „úgy bánunk velük mint radioaktív hulladékkal”, panaszkodott egyikük –, és a felsőoktatásban a tanár nem bírálhatja a hallgatót; megbuktatni sem szabad.
A szabadság alapvető megnyilvánulása a szólásszabadság; de a közszemlélet ezt is korlátozza. Egy meggondolatlan szó vagy ügyetlen kifejezés tönkreteheti egy ember pályafutását. Az egyik nagynevű egyetem igazgatóját eltávolították az állásából, mert úgy vélekedett, hogy a fiúk fogékonyabbak a matematikára, mint a lányok. Egy Nobel-díjas tudóst pedig azért, mert hivatkozott egy olyan kutatásra, amely kimutatta, hogy az európai-amerikaiak intelligencia hányadosa magasabb, mint az afroamerikaiaké. Az egyik hivatásos kosárlabdacsapat milliárdos tulajdonosa kénytelen volt eladni befektetését, mert figyelmeztette a barátnőjét, hogy ne barátkozzon csapata afroamerikai játékosaival. 
A cenzúra agymosással társul. Az agymosás az, ami szinte kibírhatatlan, mert az ember szüntelenül találkozik vele az írott és íratlan sajtóban, a televízióban, filmekben, politikusok nyilatkozataiban és kampány szólamaiban, az oktatásban és az irodalomban. Szól ez az elfogadható és elfogadhatatlan értékekről, „demokráciáról”, „szabadságról”, a világ egységesítéséről, a „másságról”, a „befogadásról”, a „demokratákról”, szemben a „populistákkal”, „nacionalistákkal” és „terroristákkal”. 
Amerika békét hirdet, de egyfolytában háborúskodik. Jelszava: bebiztosítani a demokráciát szerte a világon! A háború viszont nem hoz békét. Vietnamban, Líbiában, Irakban, Afganisztánban, Szudánban és Szomáliában, ahol Amerika katonailag beavatkozott az elmúlt 70 évben, ma sincs „demokrácia”. Sőt a háborúskodás a beavatkozó hatalom országában is demokrácia-ellenes fejleményekhez vezet. 
Két módja van annak, hogy egy kormány rávegyen egy társadalmat az állandó háborúskodásra. Az egyik a propaganda, a másik az állampolgárok beleegyezésének a mellőzése. Amerikában mindkettő folyik. „Ha be kell vetni a haderőt, azért van, mert mi vagyunk a nélkülözhetetlen nemzet” - nyilatkozta nemrég az amerikai külügyminiszter. Egy közvéleménykutatás kimutatta, hogy az amerikai állampolgárok 80 százaléka hisz abban, hogy országa „kivételes tulajdonságainak köszönhetően a legnagyszerűbb a világon”. Innen csak pár lépés a „mi és ők”, a „mi ellenük” szemlélet.
Ennél megdöbbentőbb, hogy sem a közvélemény, sem a belpolitika nem foglalkozik a katonai beavatkozások miértjével és hogyanjával. A közvélemény közömbös és szótlan. A háború és béke nem választási téma. A Kongresszus két háza nem hagyja jóvá, de nem is tiltja a tengerentúli katonai beavatkozásokat, csupán a védelmi költségvetés érdemleges vita nélküli jóváhagyásával adja a beleegyezését. A háború és béke kérdésében nehezen meghatározható és átlátható kormányzati, üzleti és katonai érdekeltségek döntenek. 
Sok helyen megfordultam a világon. Úgy tapasztaltam, messzemenően az amerikai a legdemokratikusabb szemléletű és gondolkozású ember. Amerikában, különösen a nagyvárosok határain túl, a vándor vagy utazó pártatlansággal, jóindulattal és segítőkészséggel találkozik. Megnyilvánul ez az emberek jótékonyságában, a szociális védőhálóban, a bevándorlók befogadásában, a helyi kormányzásban, az alulról jövő kezdeményezésekben, stb. Az Egyesült Államokban a demokrácia az emberek fejében, és igenis, akármennyire érzelgősnek hangzik, az emberek szívében van.
Ha mindez - akár csak részben - igaz, akkor hogyan lehetséges, hogy a „demokrácia” nem jut el a gyökerekből a fa koronájába? Hol van a fennakadás, az elterelés, a torzítás, a tönkretétel? Bennem az a gondolat ötlik fel, hogy mindez talán a pénzbőséggel magyarázható. Elérkezünk a végső ellentmondáshoz: minél több a pénz, annál kevesebb a demokrácia. A kör bezárul.
A pénz, a vagyon politikai becsvágyhoz vezet. Ismert tanács nagyravágyó amerikai fiataloknak: előbb gazdagodj meg, és csak aztán lépj politikai pályára! Dollármilliárdosokból lesznek politikusok; Trump is saját zsebéből fedezte választási kampányának költségeit. A másik módszer szerint a családokon belül az egyik nemzedék meggazdagszik, a következő pedig politikai pályára lép: lásd Rooseveltek, Bush család, Kennedy-ék, stb. A pénz és a hatalom birtokában pedig nincs megállás: a hatalmat állandósítani és kiterjeszteni kell. Igaz ez az egyénre és egy társadalmi osztályra is. 
Végleteiben a hatalom – Rheinhold Niebuhr (1892-1971) amerikai hittudós és közíró szerint – egy utópisztikus kísértéshez vezet: a PAX AMERICANA-hoz, világszerte.
Szerző
Simon Géza
Frissítve: 2019.07.01. 09:52

Élő fékek

Most még csak alig-alig szólalt meg az Orbán Viktor vezényelte zenekar – KESMA -, feltehetően a karmester hibájából. Nem vette komolyan az előadást, a vetélytársak produkcióját, ezért aztán csak későn eszmélt, hogy itt azért történik valami. Hogy a budapestiek igenis megmozdultak, a szereplők érdekesek, a verseny izgalmas, és igen, a tét Tarlós István leváltása. Amikor már rádöbbent, hogy tenni kellene valamit, már nem volt elegendő idő az ellentámadást elindítani; a zenekara is felkészületlen volt, ezért aztán csak a rutin működött. A régi panelek, a karaktergyilkosság ósdi elemei, no meg egy nyílt levél Tarlóstól. 
A regnáló főpolgármester rosszul viseli a kritikákat, többnyire rossz válaszokat is ad rá, de nem egy levélíró típus. Muszáj volt neki - vagy másnak - megírni, vélem, nehogy már szó nélkül maradjon mindaz, amitől napok óta hangos a sajtó (nem a KESMA). Az írás ugyan hozta a tarlósi – hogy fogalmazzak finoman – nem túl szofisztikált fordulatokat, de a kormányoldal és vele ő már lejtmenetben volt. A budapestiek körében témává vált az előválasztás, és persze az is, hogy októberben új ember kerülhet a város élére. Karácsony? Kálmán Olga? Vagy Kerpel-Fronius? Mindegy is – bármelyikük jobb a Fidesz emberénél. Ezt zengte az utca. 
El tudom képzelni Orbán dühét. És ez akkor is így van, ha az előválasztás egyáltalán nem az ő ügye. De Orbán nem így gondolkodik, ő mindenütt győzni akar, és itt eleve kihirdette magát győztesnek. Azzal, hogy lebecsülte, nem is annyira az ellenzéket, mint inkább a budapestieket. Azokat a választókat, akiket szeret megbüntetni, és akikről azt hiszi, úgyis képtelenek egy irányba húzni. Vagy elérni azt, hogy az ellenzéki pártok egy irányba húzzanak (kiváltképp, ha ő beépül soraikba). 
És azt is el tudom képzelni, hogy a Vezér már most összerántotta mindazokat, akik az őszi választásokért felelnek, meg a zenekarának vezetőit (KESMA, plusz állami tévék, rádiók). Belesuhintott pálcájával a levegőbe, és innen kezdve mindent el fog követni annak érdekében, hogy a kampány olyan fordulatot vegyen, amilyet ő elképzel. A KESMA és csatolt részei Karácsony Gergely nyomába erednek; nem lesz olyan mondata, mozdulata, amelyet ne érne támadás, minden eddigi zuglói intézkedését csalással fogják gyanúsítani. Hadba szállnak mindazok, akik a Fidesz számára elérhetők – és tudjuk, hogy ki mindenki érhető el számukra -, szórólapok, provokációk, jövőbe vetett vádak fogják ellepni Budapestet. 
Szörnyű, mocskos kampány lesz, annyi pénzzel, amennyire csak szükség lehet az ilyen akciókhoz. Orbán nem akarja Budapestet elveszíteni, és nem csak azért, mert az esetleg a 2022-es bukás előszele lehet. Azért sem, mert ha elbukik a fővárosban, hiába uralja kétharmaddal a parlamentet, hiába van továbbra is kezében a kassza kulcsa, a budapestieket már nem tudja manipulálni. Minek következtében a vidéket, a nagyvárosokat sem. Élő fékek és ellensúlyok jelennek meg vele szemben. 
Csak ezt a kampányt kell okosan túlélni.
Szerző
Németh Péter
Frissítve: 2019.06.29. 09:05

Szembesítés

Emmanuel Macron elnök biztosan nem gondolja meg magát, és nem hajlandó támogatni a néppárti csúcsjelölt, Manfred Weber kinevezését az Európai Bizottság élére. Ám a francia sajtóban nem arat osztatlan sikert Macron konoksága, a Le Point szerint bár Európa megújítójaként lépett fel, valójában az Európai Parlamentet gyengíti. Az Elysée-palota szerint azonban a Spitzenkandidatok rendszere attól még nem demokratikus, hogy erről két párt – az Európai Néppárt és a szociáldemokraták – egykor megállapodott. Valójában csak az egyik kérdés az, hogy a pártcsaládok listavezetőjét válasszák-e meg bizottsági elnöknek. A francia elnök a transznacionális listák bevezetését akarja, vagyis azt, hogy az európai parlamenti választás előtt az egyes országokban nemzetek feletti listákkal kampányolhassanak a pártcsaládok. Bár sokáig úgy látszott, az Európai Parlament is támogatja a felvetést, tavaly év elején leszavazta azt. Alapvetően Angela Merkel német kancellár sincs a javaslat ellen, de egy tavaly júniusi cikkében rámutatott: ez még inkább a jövő zenéje, egyelőre a Spitzenkandidat-rendszer van érvényben. Elképzelhető azonban, hogy ennek a bevezetésére nem is kell olyan sokat várni. Annegret Kramp-Karrenbauer, a CDU elnöke múlt héten Párizsban azt közölte, a transznacionális listák bevezetése egy „logikus fejlődési folyamat” újabb szakasza lenne. Ha a Macron által megálmodott szisztéma valósággá válna, az rémálommal érne fel a magyar kormány számára. Ez esetben ugyanis a Fidesz nem építhetne egy Brüsszelt ostorozó, saját magát dicsőítő kampányra, hanem kénytelen lenne tudatosítani az emberekben: egy európai pártcsalád része. Nem lehetne üzeneteket küldözgetni Brüsszelnek, feleslegessé válna a nemzeti konzultáció egy része. Hogy a transznacionális listák esetleges bevezetésével közelebb hozzák-e a választókhoz Európát, egyelőre nem tudhatjuk. Az azonban biztos: itthon legalábbis fontos szerepe lenne abban, hogy az emberek rádöbbenjenek arra, éveken át hazug propaganda áldozatai voltak.
Szerző
Rónay Tamás