Klímánk és jövőnk a tét

Publikálás dátuma
2019.07.04. 11:30

Fotó: Harun Mehmedinovic / Home Box Office
Utolsó figyelmeztetés? Segélykiáltás? Leginkább mindkettő az HBO legújabb dokumentumfilmje, a Forrongó jég, amelynek Leonardo DiCaprio nemcsak narrátora, hanem - többedmagával - producere is.
Sajnos a 2007-ben elkészült Az utolsó óra és a 2016-os Özönvíz előtt című dokumentumfilmek után sem vesztett aktualitásából a globális éghajlatváltozás témája. Sőt. Épp ezért sokan várták Leila Conners legújabb, Forrongó jég című rendezését, amely június 12-e óta megtekinthető az HBO GO-n. Ez a dokumentumfilm azt a célt tűzte ki maga elé, hogy bemutatja, hogyan lehet lassítani, illetve megállítani a klímaváltozást. Mivel a film központi témája az üvegházhatású gázok kibocsátásának a visszaszorítása, ezért fontos, hogy míg a szén-dioxid-koncentráció 1968-as első mérésekor még 322 ppm-ről beszéltünk, ez 2019-re 410 ppm-re emelkedett. „Az már inkább 415 ppm” – pontosított kérdésünkre Mika János éghajlatkutató, „ami azt jelenti, hogy egymillió részecskéből 415 szén-dioxidból áll.” De a dokumentumfilm megtekintése által megismerhetünk néhány módszert arra is, hogyan lehetséges visszanyerni a légkörből a már kibocsátott üvegházhatású gázokat. Néhány nappal ezelőtti hír, hogy az Európai Unió 25 tagállama elkötelezett abban, hogy 2050-ig nullára csökkenti a kibocsátást. „A nulla nettó kibocsátás a mai érték 30 százalékára csökkentést jelenti, mert ennyi többletet még el tud nyelni a természet” – pontosított Mika János. Más kérdés, hogy ezt az elképzelést Csehország és Lengyelország mellett Magyarország is megvétózta. Terjedelmi okok miatt nem tudunk a filmben érintett összes problémával és megoldási lehetőséggel foglalkozni. Ezek közül azonban ki kell térnünk Ottmar Edenhofer megnyilatkozására. A berlini Mercator Globális Közösségek és Klímaváltozás Kutatóintézet igazgatója arról beszélt a filmben, hogy 800 gigatonna szén-dioxidot bocsáthatunk ki a légkörbe anélkül, hogy annak katasztrofális következményei lennének. Elmondása szerint azonban az elmúlt öt évben ennek a negyedét már elhasználtuk, s a következő két évtizedben minden bizonnyal ki fogjuk meríteni a fennmaradó 600 gigatonnányi tartalékot. Mika János ezt vitatja: „Az IPCC (Éghajlat-változási Kormányközi Testület – a szerk.) legújabb, 2013-as átfogó jelentésében 800 gigatonna szénről és nem szén-dioxidról beszél, mint amit 2100-ra elérnénk a legenyhébb, talán reális szcenárió esetén. Márpedig nem pár év múlva érjük el a kritikus értéket, még a várható növekedéssel együtt sem.” Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha az volt a cél, hogy a Forrongó jég kinyissa az állampolgárok és a politikusok szemét, akkor közérthetőbben kellett volna nyilatkozniuk a megszólalóknak. Egy rádiós személyiség, illetve színész, Thom Hartmann például így fogalmazott: „Mindig is tudtuk, hogy a mérgező hatás társítható a fosszilis anyagokhoz, de úgy hittük, maga a mérgező hatás az, ami hathat az emberekre és más élőlényekre.” S ha már a politikusokat említettük: míg az Özönvíz előtt című dokumentumfilmben – többek között – az Egyesült Államok akkori elnökével, Barack Obamával is beszélt az éghajlatváltozás problémájáról Leonardo DiCaprio, addig a Forrongó jégben Donald Trumptól – aki nyíltan tagadja a klímaváltozást – csupán néhány másodperces hangfelvételt hallhatunk. De a civil véleményformálók közül például a 16 éves svéd környezetvédő aktivistát, Greta Thunberget is megkérdezhették volna erről a mindannyiunkat érintő problémáról. S habár a magyar feliratozással akadnak problémák – elég, ha csak arra gondolunk: a 600-700 ppm-es lehetséges küszöbérték helyett 6000-7000 olvasható -, mind tudományos megalapozottsága, mind pedig képi világa miatt minden felelős felnőtt számára tanulságos lehet a film. Ahogy Elizabeth Brown, az egyesült államokbeli Sonoma megye közösségi alapítványának elnöke fogalmazott: „Ideje felébrednie mindenkinek. A klímaváltozás megérkezett és itt az idő felkészülni rá.” 
Frissítve: 2019.07.04. 21:35

Zsiráf a házfalon, oroszlán a söröskrigli felett

Publikálás dátuma
2019.07.04. 11:00
Fotó: Draskovics Ádám
Fotó: Draskovics Ádám / Draskovics Ádám
Őszig a fotók uralják a Bécs melletti Baden utcáit, tereit, épületbelsőit. A nagyszabású kiállítás idei témája a klímaváltozás, földünk pusztulása.
Az eddig csak kellemes kis utcáiról és fürdőiről ismert ausztriai Baden júniustól szeptemberig egy óriási, hét kilométer hosszú fotókiállítássá változik. Idén másodjára rendezik meg a La Gacilly, eredendően Francia fotó fesztivált Ausztriában, mely hazájában 15. éve töretlen sikerrel fókuszál a világ problémáira - a legkiválóbb fotográfusok lencséjén keresztül. A kiállítás idei témája a klímaváltozás, földünk pusztulása. 
Színességben nincs hiány: harmincnyolc fényképész összesen kétezer felvételét láthatjuk az egyébként is impozáns Baden utcáin, parkjaiban, vagy akár egy templom falán. Az egészen kisméretű fényképektől a kétszáz négyzetméteres tűzfalra kifeszített művekig mindennel találkozhatunk, vagy akár kávézhatunk is egy házméretű kép árnyékában. 
Az alkotók körét illetően sem panaszkodhat Baden: ahogy napjaink, úgy a régi idők legnagyobb fotóriporter tehetségeit vonultatja fel a kiállítás. Baden rendezett, jellegzetes osztrák kisvárosi atmoszférája különös kontrasztot állít az elgondolkodtató, sokszor igen megrázó felvételeknek. A fotográfusok kellő mennyiségű vizuális táplálékot adtak a nézőknek: az állatkínzást, földünk kizsákmányolását, az újrahasznosítást bemutató fotósorozatok láttán az ember akaratlanul is elgondolkodik, ez pedig a fesztivál nem is titkolt célja. A kiállítás szeptemberig 30-ig ingyenesen megtekinthető a Bécs melleti Badenben.  
Témák
fénykép

Háború és bűnhődés - pszichothrillerből opera

Publikálás dátuma
2019.07.04. 10:30

Fotó: Kállai-Tóth Anett
Az Armelen öt alkotás szerepel ez évben. Mozart két remekműve, a Figaro házassága és a Don Giovanni mellett egy Janáček dalain alapuló produkció, Horváth Csaba és Dargay Marcell El valahová című műve és egy kortárs izlandi darab a program, amelynek bemutatója kedden zajlott.
Az Armel Operafesztivál első napján előadott mű története a dán filmrendező, Susanne Bier 2004-es, eredetileg szintén csak Testvérek című, hozzánk is elkerült filmjéből – amely a vonatkozó oldalakon magas pontszámokat kapott - már ismerős lehet a mozikedvelőknek. A 2017-ben Dániában, majd egy évvel később Izlandban is bemutatott opera szövegkönyve ennek alapján készült. Míg azonban a film szereplői pontosan elhelyezhetők korban és térben, az operában az események balladisztikus hangvételű elmesélésével találkozunk, melynek során a kórus szerepeltetésével a görög tragédiák is megidéződnek. Egy közelről nem meghatározható – a nevek alapján tán Amerika – országban járunk, ahol a fiatal férfiakat, köztük a feddhetetlen jellemű Michaelt besorozzák katonának, majd egy szintén meg nem határozott helyszínre küldik őket harcolni. Michael eltűnik, halottnak hiszik, családjának az Ezredes átadja a kitüntetést. Sarah, a felesége egy éjszaka összejön férje testvérével, a börtönviselt, alkoholista Jamie-vel, akivel nem tudni testileg milyen mélységű, de érzelmileg megalapozottnak tűnő kapcsolatuk mindvégig folytatódik, akkor is, amikor Michael váratlanul hazatér. Kiszabadult, egy faluban tartották fogva, ahonnan valahogy elmenekülhetett, azonban, mentálisan súlyosan sérült, és démonait láthatólag nem tudja leküzdeni. Eleinte, az első fél óra alapján, a díszletek, a jelmezek, a történet alapján arra gyanakodnánk, parabolát látunk, amely egyszerűen csak a háború embertelenségét hivatott ábrázolni, de láthatjuk, a hátországban maradt családtagok viszont nem feltétlenül feddhetetlen jellemek, egy odavetett félmondatból az is kiderül, talán a fiúk apja is bevonulhatott volna Michael helyett, akit egyébként szeretett és becsült, míg Jamie-t csak semmirekellő börtöntölteléknek tartotta. A nagy kérdés azonban egyre inkább az, mi okozta Michael lelki sérülését, és ahogy haladunk előre, egyre nyilvánvalóbb, nagyon súlyos tett emléke terheli. Sok háborús könyv, fim szól arról katonák milyen, morálisan szinte védhetetlen cselekedetekre kényszerülnek, amire egyetlen mentségük, hogy egy önmagában is erkölcsileg feldolgozhatatlan helyzetben, háborús körülmények között kell dönteniük, akár pillanatok alatt. Mint ebben az operában a legutolsó pillanatokban – dramaturgiailag kissé talán a kelleténél hosszabbra nyújtott eseménysorok után – kiderül, amit már addig is sejttettek velünk, Micaelnek meg kellett ölnie, puszta kézzel agyon kellett vernie rabtársát, barátját, Petert, szabadulása érdekében. Azon, hogy ezt megtegye vagy sem, volt ideje gondolkodni, lett volna esélye a helyeset, bár számára – ezek szerint – elfogadhatatlant, a halált választania. A mindenképpen védhetetlent választotta, a librettó a hátországi események elmesélése révén így válik többé szimpla háborús példabeszédnél. Mint látható, a történet önmagában is erős, de a nemzetközi hírű zeneszerző, karmester, Daníel Bjarnason zenéje tovább súlyosbítja azt. Kiművelt mesterségbeli tudásról tesz tanúbizonyságot az 1979-ben született izlandi komponista, mesterien kezeli a zenekart, nem hagyatkozik egyszerűen csak nyomasztó harmóniákra, hangszínekre, árnyaltan alkalmazkodik a zenéje a szituációkoz, emlékezetes marad például egy kvartett. A székesfehérváriak kitűnően, odaadóan játszottak a karmester keze alatt. A kórus komoly szerepet kapott, hallhatóan tudásuk legjavát adva szerepeltek az egyszerű térben. Hátulról és két oldalról lépcsősor vezetett a színpad közepére, itt történt minden, abba a mélységbe, amelyben a fiúkat fogva tartották, végül mindenki eljutott. Péter felesége is, Michael szülei is, és tízéves kislánya, Nadia is. A rendezés nem uralkodott a zene felett, csak a legszükségesebb mozgások történnek. Az énekes szereplők alkatilag, hangilag is kitűnően megfeleltek karaktereiknek, a pszichothrillernek titulált filmből egyetemes tanulságokat hordozó, bár nyomasztó, nehezen befogadható zenés színházi alkotás született, ennek ellenére a siker megérdemelt és nagy volt.     
Szerző
Témák
opera