Karlovy Vary csodálatos hely. A város egy igazi ékszerdoboz, ahol többször is megállt az idő: egyszer a monarchia idején is biztosan, erről tanúskodik az építészet. Illetve, természetesen a szocreál is megtette a hatását, ezt pedig a felhőkarcolónak épített vasbeton Thermal Hotel büszke és most már vállalt retro hangulata teszi kitörölhetetlen élménnyé. A huszonegyedik század csodái még távol vannak, mint például az angol nyelv beható ismerete (az orosz tudás sokkal hasznosabb errefelé), a cukormentes kóla, mint fogalom, de szerencsére vannak helyettük helyi értékek, mint a szponzorként is nyomuló remek cseh sör és konzervatív gasztronómia. Pontosan ez elképzelhetetlen eklektika az, ami Karlovy Vary A-kategóriás fesztiváljának a szívét adja: megférnek egymás mellett az elegáns helyi méltóságok mellett a strandpapucsban igyekvő egyetemisták, akik azért jönnek, hogy végigmozizzák a fesztivált. Ugyanis,nagy találmánya a cseheknek: ha nem jönnek el a vetítésre a „jegyesek”, a fiatalokkal feltöltik a termeket. Így gyakorlatilag minden vetítés tele van.
A csehországi fiatalok (és persze az idősebbek is) sokkal fogékonyabbak a szerzői különlegességekre, a művészfilmeket moziban kétszer-háromszor többen nézik, mint Magyarországon, és itt még értelmezhető DVD illetve Blu-Ray piac is van. Ennek nagy szerepe van abban, hogy Karlovy Vary fesztiválja neveli a nézőket, ezt a kulturális funkciót ma is betölti. Egyszóval, elhoznak ide mindent, amit muszáj látni Berlinből, Cannes-ból és Velencéből. De mivel A-kategóriás rendezvényről van szó, a versenyprogram világpremierekből kell, hogy álljon, ez pedig az igazi nagy kihívás a szervezők részére.
A szelekcióból egyelőre két művet emelnék ki. Az egyik a szlovén mester, Damjan Kozole új műve, a Féltestvér (Half Sister), melyet a rendező úgy vezetett fel: egy mese két emberről, akik nem ismerik, viszont gyűlölik egymást – rengeteg ilyen kapcsolat van a világon. Tulajdonképpen zseniális összefoglalása ez ennek műnek: Irena meglátogatja Izolában élő apját, hogy segítsen neki anyagilag a válása miatt. Kapóra jön, hogy a második házasságból született féltestvére, Nezha szintén Ljubljanába költözne, így a két lány, aki évek óta nem beszélt egymással, egy garzonban találja magát. A két teljesen különböző személyiséget végül számos dráma helyzet végül összehozza, és mindkettőjükben feltör az egymás iránti testvéri szeretet. A mű erőssége annak forgatókönyve: a dialógok frenetikusak. Lenyűgöző, ahogy a végtelenül gonosz megnyilatkozások humort kreálnak, illetve azt a folyamatot, ahogy minden lassan átfolyik empátiába, tanítani kellene. Kérdés, ez mennyire jön majd át a nemzetközi zsűrinek, akik nyilván elsősorban az angol nyelvű feliratokból tájékozódnak majd, és valljuk be, sokat finomítanak mind a szóhasználaton, mint a politikai inkorrektségén. Nagyon érdekes jelenség, hogy egy alkotás kritikai élét így próbálják tompítani. Persze, ez nyilván nem tűnik fel azoknak, akik nem értik a filmben beszélt szlovén nyelvet.
A versenyprogram másik kimagasló darabja a német Jan Ole Gerster (aki korábban az Oh Boy című művével robbant be) új alkotása, a Lara. A címszereplő a hatvanadik születésnapját „ünneplő” nő, akinek nagyon sok mindennel kell szembenéznie és elszámolnia. A cselekmény igen lassan árulja el a szörnyű titkokat és tényeket, ami miatt a film első jelenetében Lara épp arra készül, hogy kiugorjon az ablakon és végezzen magával. Ám se, se mi, a nézők nem ússzuk meg ilyen gyors lezárással. Csöngetnek a rendőrök, Larának tanúskodnia kell egy házkutatásnál, és ha már, elindult a nap, végig is csinálja azt. Kiveszi a bankból az összes pénzét, majd megveszi egy komolyzenei koncertre az összes megmaradt jegyet. Mint később kiderül, a zongoraművész fia adja elő első kompozícióját. Innentől fogva nem is érdemes a cselekményt taglalni, mivel a részletek az apró finomságokban rejlenek. Lehengerlő, ahogy Gerster kibontja a karakterek, de elsősorban anya és fia közötti érzékeny és sebekkel teli kapcsolatot. Ahhoz azonban, hogy Lara másnap reggel is az életet válassza, a saját gyerekkorának fájdalmaival is szembe kell néznie. Ehhez pedig a zongorajáték hozza a megoldást. Aki ezt megnézni, másképp fog gondolkodni a művészi önkifejezés erejéről. Ennél többet, meg egy effajta film nem nagyon tud ebben a formában elérni.
