Sebes György: Elnökök és szereplők

Publikálás dátuma
2019.07.07. 12:58
A kijelölt túlélő (Kiefer Sutherland) ezúttal katonák között
Fotó: IMDB
A valóság – a mindennapi élet és a politika – gyakran meglepő dolgokat produkál. Amiről azt hihettük, elképzelhetetlen, arról kiderül, nem is az.
Az utóbbi két és fél évben – mióta Donald Trump az Egyesült Államok elnöke – ilyesmi már többször előfordult. Váratlan húzások, felelőtlen kijelentések, az utolsó pillanatban megváltoztatott döntések jellemzik az amerikai politikának ezt az időszakát. Köszönhetően az elnöknek, aki láthatóan jól érzi magát ebben a helyzetben. Néha még rá is játszik. Az amerikaiak többsége azonban szívesen visszatérne az unalmas hétköznapokhoz, a kiszámítható lépésekhez, a normalitáshoz. Meglehet, ez az igény is szerepet játszik A kijelölt túlélő című filmsorozat történetének bonyolításában. Az ABC tévétársaság két hónappal a legutóbbi elnökválasztás előtt – 2016 szeptemberében – indította el a sorozatot, amely azóta a harmadik évadánál tart. Az első két ciklus 22-22 epizódból állt, az eddigi utolsó már csak tízből. Sikere azonban kétségtelen. Magyarországon is, ahol az AXN csatornán most fejeződött be az első sorozat vetítése. Ez pedig alkalom rá, hogy értékeljük az eddigieket. A legfőbb tanulságnak jelenleg az látszik, hogy a normálishoz akkor juthatunk el, ha megtörténik az elképzelhetetlen. Ez így elsőre ellentmondásnak tűnik, de a sztoriból az derül ki, hogy egyáltalán nem az. A film ugyanis azzal indul, hogy felrobbantják a washingtoni Capitoliumot. Benne a szenátus és a képviselőház majdnem összes tagjával, valamint az elnökkel és az egész kormánnyal. Lehetetlen? Szinte az. De napjainkban, amikor dúl a terrorizmus és az összeesküvők eszközei, valamint módszerei korszerűsödtek és finomultak, mégis megtörténhet. Van azonban egy – ezek szerint – nagyon hasznos szabály: a kormány egyik tagja sosem lehet ott, ahol a többiek, hátha beüt a mennykő. Ő a kijelölt túlélő. Esetünkben egy olyan miniszter, akinek tárcája egyáltalán nem fontos, ő maga egy szürke középpolgár, akit ráadásul az elnök éppen meneszteni akart. Miután azonban az amerikai politikai elit megsemmisült, hirtelen elnök lesz. És kiderül, hogy nagyon is alkalmas rá. Ez a történet egyik szála. Rengeteg gonddal kell megküzdenie, cselszövéseket megakadályoznia, de felnő a feladathoz. Izgalmas ez a vonal is, de persze nem éri utol a másikat, az összeesküvők utáni nyomozást. Az alkotók nagyon pontosan megosztották a krimibe illő eseményeket és az elnök - néha ugyancsak lélegzetelállító – küzdelmeit. Hozzá pedig még magánéleti szálakat is tudtak adagolni, így téve teljessé a történetet. Nagyon sok múlik természetesen a színészeken, akiket jól válogattak össze. Az abszolút főszerep a Tom Kirkman elnököt játszó Kiefer Sutherlandé. Büszke lehet rá a papája, az Oscar-életműdíjas Donald - aki egészen más figurákat hozott -, mert valóban nagyot játszik. Pedig nincs könnyű dolga, hiszen egy nagyon nyugodt, lényegében köznapi embert kell megjelenítenie, szinte eszköztelenül. Úgy alakítja a majdnem szürke figurát, hogy mindig figyelni kell rá. Ebben jelentős része van magyar hangjának, Csankó Zoltánnak is. Remek az őt segítő fehér házi stáb: Kal Penn, aki a sajtófőnökét játssza (és a Doctor House-ból lehet ismerős), valamint a személyi titkárait alakító Adan Canto és Italia Ricci. Egészen kitűnő a házelnököt játszó Virginia Madsen és a minden akadályt legyőző FBI-ügynök szerepében Maggie Q. Egy sikeres sorozatnak persze óhatatlanul vannak gyenge pontjai. Az alkotók arról csak áttételesen tehetnek, hogy egy jó film vonzza a reklámokat. Ha gyengébbet készítenek, nem lehetne olyan jól eladni a műsoridőt. Így viszont minden epizódot háromszor szakítanak meg – 12 percenként – viszonylag hosszú hirdetési blokkokkal. Az viszont egyértelműen az írók és rendezők (van belőlük rengeteg) felelőssége, hogy a történetben időnként rétestészta-effektus figyelhető meg. Vagyis az amúgy egységes és magában is izgalmas sztoriba beleapplikálnak olyan szálakat, amelyek nem tartoznak szervesen a cselekményhez, vagyis inkább csak megakasztják és hosszítják az egyes részeket. De hát érthető, nem könnyű megtölteni 22 folytatást, ehhez nyilván kell már egy kis töltelék is. A washingtoni politikai „boszorkánykonyha” mindig is a filmesek kedvelt terepe volt és a jelek szerint maradt is. Nagyjátékfilmekben és sorozatokban az elnökök rendszerint nagy bajba kerülnek, de aztán mindig akad egy-két hős, aki segít nekik, ráadásul ezek az elnökök sem nyámnyila fickók, maguk is képesek harcolni. Meglehet, Donald Trump is ezeket a valóságosnak látszó, ám mégis kitalált elnököket tekinti példaképének. Talán úgy gondolja, ha már egyszer feltűnt a Reszkessetek betörők második részében, esetleg nagyobb szerepet is el tudna játszani. Csak az nem jut eszébe, hogy az a Fehér Ház, amelynek most lakója, nem egy film helyszíne, hanem nagyon is valóságos. Ő pedig nem szerepet alakít, hanem tényleg az Egyesült Államok elnöke. Talán órákat vehetne Kiefer Sutherlandtől – vagy A kijelölt túlélő alkotóitól –, hogyan is kell viselkednie egy megfontolt, nyugodt, felelősségteljes elnöknek.    

Hargitai Miklós: A mi Csernobilunk

Publikálás dátuma
2019.07.07. 12:00
A kép a baleset után, a tanácstalanság időszakában készült
Életre szóló élmény a HBO Csernobil sorozata. Nem teszi nyugodtabbá az álmot – sőt –, de annak ellenére, hogy 33 évvel ezelőtti eseményeket dolgoz föl, mai dilemmákat is segít eldönteni.
Aki végignézi, két konklúziót szinte bizonyosan megfogalmaz magában. 1. Bűnös felelőtlenség ilyen embertelen technológiát energiatermelésre használni, ha van más választás (aki eddig a felismerésig nem jut el, az valószínűleg átaludta az ötször egy órát). 2. Nem lehet olyan rendszerben élni (nem maradhat tartósan életképes az a rendszer), ahol a rendszer működésének logikájából adódóan ilyesmi megtörténhet. Utóbbit a Szovjetunió története visszaigazolja; az utolsó pártfőtitkár maga mondta ki, hogy a birodalom összeomlásához hozzájárult a csernobili katasztrófa.

Párhuzamok

A látszat az, hogy a két pont közül „csak” az első releváns Magyarország szempontjából: a politikai elitünk épp egy referenciák nélküli, az EU-ban még sehol nem működő, az európai biztonsági szabványoknak nem megfelelő (ebből adódóan engedélyezésre alkalmas tervekkel sem rendelkező) orosz atomerőmű-prototípus fölépítésén fáradozik, amiről semmivel sem tudunk ma többet, mint a csernobili reaktorokról az 1986-os robbanás előtt. De sajnos van más, talán az előbbinél riasztóbb párhuzam is. A filmből kiderül, hogy a csernobili erőmű azért került bajba, mert egy olyan biztonsági tesztet végeztek el a végül felrobban reaktorban, amelyet még soha nem próbáltak ki, hiányzott hozzá a megfelelő szaktudás. A robbanás után tetőzött a vállalati, a hatósági és az állami inkompetencia: az illetékesek közül senki nem tudta, hogy mi a teendő, az igyekezet nem a károk mérséklésére, hanem a botrány elleplezésére és a felelősség alóli kibújásra irányult, ami jelentősen növelte a bajt. A szembenézés helyett pedig a titkolózás, a félretájékoztatás és a máig tartó indoktrináció következett: még ahhoz is az egyik vezető kutató demonstratív öngyilkossága kellett, hogy a szovjet állam hajlandó legyen lépéseket tenni az országban működő további „Csernobil-típusú”, ugyanolyan balesetekkel fenyegető atomerőművek átalakítása érdekében. 2019-ben sem tudhatjuk pontosan, hányan haltak meg a tragédia következtében és mekkora az okozott kár. A tényleges hatásokat még mindig jóval kisebbnek próbálják beállítani a valóságosnál. 1986, Szovjetunió, pártállam, düledező diktatúra – elmúlt, és vele a veszély is. Tényleg elmúlt?

A 2003-as üzemzavar

2003. április 11-én az üzemanyagkazetták tisztítása során súlyos, a spontán láncreakció (nukleáris robbanás) közvetlen kockázatát hordozó üzemzavar történt a paksi atomerőműben. Hogy az eset végül nem vezetett robbanáshoz, az leginkább a véletlenen múlt – amikor a kazetták tisztítására szolgáló tartályt kinyitották, sem az erőműben dolgozók, sem a műveletet végző Framatome-Siemens cégek munkatársai nem látták át, hogy mi történik. A „kukta” végül nem robbant föl, de a baleset következtében az erőmű 2-es blokkja másfél évre leállt, a roncsolódott, sugárzó üzemanyag-kazettákat négy év múlva tudták csak eltávolítani, majd 2014-ben juttatták ki – a magyar és az uniós jogszabályokat megszegve – a háborúban álló Ukrajnán keresztül Oroszországba. Hogy a politikai elfogultság látszatát elkerüljük, az eseményeket és azok értékelését az üzemzavar körülményeit vizsgáló paritásos, de fideszes vezetésű parlamenti vizsgálóbizottság jelentése segítségével idézzük föl. (A baleset idején a Medgyessy-kormány vezette az országot, a Fidesz ellenzékben volt.) „A Paksi Atomerőmű (PA) vagy az Országos Atomenergia Hivatal (OAH) az üzemzavarhoz vezető üzemanyag-tisztítási műveletnél egyértelműen nem elemezte megfelelően a nukleáris biztonsági szempontokat és kockázatokat. Komoly hiányosságokat mutat a feladatra vállalkozó cég kiválasztása, a tisztítóberendezés technikai megfelelősége, és az eljárás hatósági engedélyezése is. Az eljárás nukleáris fűtőelemkötegek tisztítására először Pakson került alkalmazásra. Nem voltak tehát a cégnek e tekintetben referenciái, és ilyen jellegű igényekkel (pontos referenciák) sem a PA Rt. sem az OAH nem állt elő. Ez egyértelmű mulasztás mindkét szereplő részéről, melyet első körben a PA Rt. menedzsmentjét, másodsoron az OAH-t terheli. A PA Rt.-nek – üzleti céljait szem előtt tartva – mindenképpen érdekében állt az engedélyezési folyamat felgyorsítása. A tisztítás érdekében megtett addigi lépései is a sietség jegyében történtek. Nyilván ennek köszönhető, hogy az előzetes vizsgálatokból kihagyták a hazai tudományos háttérintézményeket, a KFKI AEKI-t és a BME NTI-t. Ez a honi gyakorlattól való érthetetlen eltérést, továbbá az európai eljárás durva megsértését jelenti. A súlyos üzemzavar bekövetkeztekor a normál üzem során használatos és jódszűrőkkel ellátott szellőző rendszerek nem működtek. A primerköri szolgálatvezető utasítására az üzemeltetők mellé 2003. 04. 10-én 23:45-kor elindították a karbantartási szellőzőket, melyek viszont nem voltak felszerelve a kötelezően előírt szűrővel. Ezen hiányosság ellenére, több mint 14 órán át 2003. április 10. 23:45-től 2003. április 11. 13:30-ig a szűrő nélküli szellőző ventilátorok működtek, annak ellenére, hogy az atomerőmű által végzett rendszeres mérések eredményeinek fényében már 2003. április 11-én 07:45-kor tudatában voltak annak, hogy az üzemzavar első 8 órájában a napi érték 140-szeresét bocsátották ki jód-131-ből. Az atomerőmű képviselői ezt azzal indokolták, hogy a reaktorcsarnokot nem tervezték ilyen jellegű eseményekre. Az ügyben ügyészségi feljelentés született 2003 májusában (...) A külső műszerek 22:00 órakor jelezték a sugárzás növekedését. A csarnokot kiürítették. A tartályon belüli folyamatokról információ hiányában a probléma súlyát alábecsülték. Éjfélkor teljes kapacitásra kapcsolták a csarnok szellőzését, amikor szűrők hiányában a gázok akadálytalanul jutottak a környezetbe. Április 11-én 02:00 órakor megkezdték a tartály kinyitását. A medence hűtővize ráömlött a tartályban szárazon álló, forró kazettákra, amelyek a hatalmas hőmérsékletkülönbség hatására összetörtek. A szakemberek szerint hidrogénrobbanás feltételei is fennálltak (cirkónium, víz, 1000 Celsius fok feletti hőmérséklet), mely szintén hozzájárulhatott a fűtőelemek roncsolódásához, valamint a tartály és a fedél deformálódásához. A berendezésből a nyitás pillanatában egy magas hőmérsékletű, radioaktív gázokat tartalmazó gőzbuborék tört fel. A művelet azonban - a jelentések szerint - a daru kötelének elszakadása miatt megszakadt. A csarnokban ugrásszerűen megnőtt a radioaktivitás. 04:15 órakor újfent sikertelenül próbálták meg leemelni a tartály deformálódott fedelét, ami további 6 napig az ismételt próbálkozások ellenére úgy maradt. A szellőzőrendszert csak április 11-én 13:00 órakor kapcsolták ki, amikor a sugárzó anyag nagy része már távozott a kéményen keresztül (...) Az üzemzavar kezdetekor nem vitatható módon az erőmű dolgozói közvetlen veszélybe kerültek, a csarnokot ki kellett üríteni. Hetekig csak védőruhában lehetett munkát végezni. A szellőzőrendszeren keresztül távozó gázok szűrésére – szűrőrendszer hiányában – nem került sor, azok szabadon távoztak az erőmű környezetébe. A háttérsugárzás megemelkedett: április 11-én közel 200-szorosan haladta meg az erőmű radioaktív jódizotópokra vonatkozó napi határértéket. A jogszabály szerinti értéket havi átlagban mérve, a túllépés még mindig több mint tízszeres. Súlyos mulasztás történt a radioaktív gázok környezetbe való kibocsátásakor, a személyzet ugyanis az üzemzavar kialakulásakor nem rendelkezett pontos adatokkal a kibocsátás nagyságára vonatkozóan. Az utólagos szakértői vélemények szerint a tartályban nem volt kizárható a spontán láncreakció lehetősége (KFKI AEKI, BME NTI). Azt is meg kellett a vizsgálat során állapítanunk, hogy a beavatkozás során ezekről, a belső folyamatokról szóló ismeretek hiányában nem volt egzakt információ. Semmiféle, az időtényezőt is figyelembe vevő beavatkozás nem volt, amely meg tudta volna akadályozni egy ilyen reakció beindulását (...) Érthetetlen, hogy miközben az ország számos pontján mértek a normál értéktől eltérő háttérsugárzási értéket, addig Pakson csak 1 darab detektor jelzett kilengést. Dr. Tatár Attila (OKF) és az illetékes környezetvédelmi hatóság bizottsági meghallgatása során kiderült, hogy az információkat késve kapták meg az atomerőműtől. Felmerül a katasztrófavédelemben illetékes intézmények, állami szervek kommunikációs problémája. Az atomerőmű tájékoztatási kötelezettségét megszegte, hiszen a vonatkozó jogszabályok értelmében 30 km-es körzeten és 24 órán belül a lakosságot, és nem a polgármestereket (főleg nem SMS-ben), illetve nem a médiát kell tájékoztatni. Az üzemzavarról a lakosság nagy része napokkal később, többnyire áttételes torzító véleményekkel együtt tájékozódott. A kormányzat, a hatóságok, de ami a legsúlyosabb, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság sem tudta megítélni a helyzetet mintegy fél napig. Nukleáris baleset bekövetkezése esetén beláthatatlan következménnyel járt volna mindez. A megkésett és pontatlan jelentések a hatóságok és a kormányzat felé hozzájárultak ahhoz, hogy ellentmondó hivatalos bejelentések voltak a kibocsátásról, az üzemzavar súlyosságáról, a humán következményekről. Ettől a pánik csak tovább erősödött. Az atomerőmű belső tájékoztatása is elégtelen volt, hiszen felelős vezetők, általában a dolgozók is csak a szóbeszédből, illetve a cég hivatalos lapjából, és a országos médiából tudhattak meg dolgokat. Az atomerőmű tájékoztatási kötelezettségét - óriási kommunikációs kiadásai ellenére - megszegte. Felmerül a PA Rt. tájékoztatási ügyekkel megbízott felelős beosztottjának büntetőjogi felelőssége, hiszen az első közlemények hemzsegnek a valótlanságoktól (...) A hivatkozott jogszabályok szerint a bekövetkezett súlyos üzemzavarért (...) - elsődlegesen - a Paksi Atomerőmű Rt. a felelős. Azonban a felelősség kérdése - figyelemmel az eljárásban résztvevő többi félre - további elemzést igényel. Kiemelkedő jelentőségű a Framatome ANP és a Paksi Atomerőmű Rt. között létrejött megállapodás, valamint az ebből fakadó jogok és kötelezettségek vizsgálata. Sajnálattal kell rögzítenünk, hogy a szerződő felek a többszöri felhívás ellenére sem voltak hajlandók a jogviszonyukat rendező okiratot a bizottság részére átadni. Ezzel megsértették a Magyar Köztársaság Alkotmányának 21. § (3) bekezdésében foglalt kötelezettségüket. »Az országgyűlési bizottságok által kért adatokat mindenki köteles a rendelkezésükre bocsátani, illetőleg köteles előttük vallomást tenni.« (...)”

Ma is csak tervezet

A vizsgálóbizottsági jelentés tartalmánál talán csak az utóélete érdekesebb. A szöveg jogi értelemben mai is csupán jelentéstervezet, ugyanis a parlament az akkori kormánypártok és a Fidesz összehangolt bojkottja nyomán nem szavazott róla. A Fidesz a felelősség elmismásolásához is asszisztált – az érdemi illetékesek közül máig senkinek nem görbült a haja szála sem. Kocsis István, aki 2002 és 2005 között – vagyis a francia cég kiválasztása, a hatósági engedéllyel nem rendelkező tisztítási technológia alkalmazása és az abból adódó baleset idején is – az atomerőmű vezérigazgatója volt, változatlanul élvezi a Fidesz bizalmát, a Paks 2-ről szóló orosz-magyar megállapodás tető alá hozásánál is igénybe vették a szakértelmét. Amikor Orbánék 2010-ben hatalomra kerültek, több alkalommal megakadályozták, hogy a felelősséggel és a kártérítéssel kapcsolatos adatok megismerhetőek legyenek – emiatt nem tudhatjuk például, hogy mennyibe került a kármentesítés és a közel két évig tartó reaktorleállás, valamint azt sem, hogy ki állta a mindenképpen tízmilliárdos nagyságrendű számlát. A Framatome-Siemens párosnak pedig – a tervezett atomerőmű-bővítés uniós jóváhagyása érdekében – jelentős szeletet kínálnak a paksi tortából.

„Pakson nem ismétlődhet meg”

Úgy fest, a társadalom hangulatváltozásait folyamatosan mérő kormány megsejtett valamit: kampány indult a napokban azzal a fő állítással, hogy Pakson semmiképpen sem ismétlődhet meg, ami Csernobilban történt. A mögöttes üzenet nyilvánvalóan az, hogy azért nem ismétlődhetnek meg a dolgok, mert a magyar atomerőmű, illetve a működését felügyelő állami és hatósági felépítmény sokkal korszerűbb/felelősebb/megbízhatóbb. Pakson tényleg nem történhet csernobili típusú katasztrófa – pusztán azért, mert más típusú, más működéi elvű a két atomerőmű. A paksi ún. nyomottvizes, a csernobili viszont grafitmoderátoros. A paksi reaktorokban nincs grafit. Pakson zárt a reaktortér, valamiféle védőburokszerűséget hevenyésztek fölé a fukusimai balesetet követő európai stressz-teszt keretében – ezek lényeges különbségek. Azt ugyanakkor nem állította senki – és nem is igaz –, hogy egy atomerőműben kizárólag a grafitmoderátorok kiemelése és/vagy megszorulása miatt történhet nukleáris baleset. Több száz egyéb potenciális hibaforrás létezik, többségük a nyomottvizes reaktorok esetében is releváns – ráadásul, mint a 2003-as havária jelezte, vannak olyanok is, amelyek meg sem fordultak a tervezők fejében. A 16 évvel ezelőtti eset ugyanakkor még valamit megmutatott: azt, hogy az orosszal szorosan összenőtt magyar nukleáris szakmában, illetve a hazai politikában ugyanazok a reflexek működnek tovább, amelyek a csernobili katasztrófához vezettek.

Szüdi János: A köznevelés trágyadombja

Publikálás dátuma
2019.07.07. 08:00
Kutatók éjszakája az AKG-ban
Fotó: Molnár Ádám
Az akol neve: óvoda, amelyben a jövőben csak nők láthatnak el nevelői feladatot. Erre utal egy elrejtett félmondat, amelyik óvónői, és nem óvodapedagógusi szakképesítést épít be egy paragrafusba.
A köznevelésről szóló törvény módosítására benyújtott törvényjavaslattal lényegében nincsen semmi baj. Annak az általános igénynek tesz eleget, hogy legyen végre rend az országban. Annak a széles körben támogatott igénynek tesz eleget, hogy az állam, személy szerint a miniszterelnök-pártelnök döntsön minden kérdésben, mindenki helyett. Ez az iromány megfelel mind a két követelménynek. Igaz, a szöveg tele van hibával, de a végeredmény biztos: elfogadásával a szülők számos ügyben megszabadulnak a gyermekükkel kapcsolatos döntések terhétől, az óvodák és iskolák mentesülnek több kérdésben a felelősségvállalás kötelezettsége alól. Nem érdemes végigfutni az oktatás terén 2010-óta végbement változásokon, hiszen akiket érdekeltek ezek a kérdések, azok ismerik, tudják, miről van szó - akik nem ismerik, nem tudják, azok nem is akarták, nem is akarják, megismeri azokat. Hasonló megállapításra és következtetésre lehet jutni a megtett út „eredményei” és a jövő kilátásai ecsetelése terén is. Maradjunk ezért a biztató jelennél. Valójában a most bekövetkező változások nem igazán jelentősek a nagy egészhez viszonyítva. Apró, kis lépések azon az úton, amelyen való végigmeneteléshez kért és kapott sokszor, nagyon sokszor felhatalmazást a „Folytatjuk”-program meghirdetője. Nincs is megállás. Folytatja. Vele menetel (akár akarja, akár nem), egy ütemre lép mindenki, aki itthon maradt. Nincs már sok hátra. Az út vége belátható közelségben, mondhatni néhány lépésnyire van. Olvasható a felirat a kapun: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

Az állam a jó szülő

Szülőnek lenni jó dolog egy olyan országban, amelynek a kormánya úgy gondolja, a gyermek az államé, a szülői jogok őt illetik meg. Őt illeti meg, hogy döntsön a gyermek sorsáról, a gyermek nevelésének megválasztásáról, kiből lesz úr, kiből meg szolga. A törvénymódosítás nem hagy kétséget afelől, hogy a kormány komolyan veszi szerepét: megvédeni a gyermeket a káros szülői befolyástól. Minden gyermeknek akolban a helye, amelyben a szorgos nevelők az állam által meghatározott és ellenőrzött folyamat keretei között csíráztatják ki, szökkentik szárba a keresztény magyar öntudat általuk elültetett magvait. Az akol neve: óvoda, amelyben a jövőben csak nők (a kormány azt reméli, a szebbik nem alkalmasabb a feladatra) láthatnak el nevelői feladatot. Erre utal – a törvényszöveg legvégén, egy félreeső zugban – elrejtett félmondat, amelyik óvónői és nem óvodapedagógusi szakképesítést épít be egy paragrafusba. Az ültetést és csiráztatást minél hamarabb, minél korábban el kell kezdeni, mielőtt a szülők káros befolyása nehezen kiirtható gyomnövények sarjadását eredményezné a gyermeki agyban. A módosító törvény nem változtat a néhány éve bevezetett intézkedésen: hároméves kortól kötelező beíratni a gyermeket az óvodába. Változtat viszont az óvodába járási kötelezettség alóli felmentés szabályain: az eddigi ötéves korig tartó mentesítés lehetőségét leszállítja négyéves korra. A szülő kérelemről pedig – az eddigi gyakorlattól eltérően – nem az óvoda, hanem a miniszterelnök-pártelnök képviseletében eljáró, felmentést engedélyező szerv dönt. Az a szülő, akinek nem tetszik a döntés, közigazgatási pert indíthat az állam ellen. A hatalom nem kockáztat: a bíróság annak eldöntéséhez, hogy a gyermek családi körülményei, sajátos helyzete indokolja-e a felmentési kérelem teljesítését, szakértőként csak az óvodavezetőt (aki abban érdekelt, hogy a gyermek felmentésére ne kerüljön sor) vagy a védőnőt (aki állami alkalmazott) rendelheti ki. A bíróság – bármit mondana a szakértő – az állami döntést nem változtathatja meg, csak megsemmisítheti azt, visszadobva az ügyet az állami döntéshozónak. Amennyiben felállnak a közigazgatási bíróságok, tovább csökkennek a szülők esélyei, hogy pert nyerhetnek az állammal szemben.

Nincs többé éretlen „gyümölcs”

Mielőtt a miniszterelnök-pártelnök bölcsességében kételkedők ingatni kezdik fejüket, mondván, hogy kevés a hely az óvodákban, le kell szögezni, hogy a döntéshozó semmivel nem marad el elődjétől, a bölcs uralkodótól – aki mindent megfontolt, mindent meggondolt –, mielőtt hadat üzent Szerbiának. Az új törvényszöveg ugyanis elrendeli, hogy minden gyermek, aki adott év augusztus 31-éig betölti a hatodik életévét, köteles iskolába lépni. (Ezzel a megoldással teljesül az óvodai kapacitások bővítésének elhúzódó kormányzati programja is.) Teljesül egy szakszervezeti kérés is: csökkenek az óvodák munkaterhei. Nem kell a jövőben figyelniük a gyermek fejlődését, nem kell majd bíbelődniük annak eldöntésével, iskolaérett-e az állam által gondjaikra bízott gyermek. Megszűnik a káosz, hogy a gyermek iskolaérettségétől függően hat vagy hét, kivételesen nyolcéves korában kezdhet tanulni. Az állam végre rendet teremt, mindenki belép az iskolakapun, akár január 1-jén született, akár augusztus 30-án, akár betegeskedett, akár nem, akár lassabban fejlődött, akár nem. Fejcsóválásra még mindig semmi ok. Ha a szülő dacolni szeretne a hatalommal, van rá lehetősége, feltéve, hogy látnoki képességgel áldotta meg a sors. Az iskolába lépés évének január 15. napjáig – az óvoda helyett – a felmentést engedélyező szervtől kérheti, járuljon hozzá ahhoz, hogy gyermeke még egy évig az óvodában maradhasson. Ha kérelme nem találna meghallgatást, közigazgatási pert indíthat. Igaz, a bíróságnak ebben az eljárásban sincs joga megváltoztatni a döntést, de megsemmisítheti azt, és ha a szülőnek van még kedve és bátorsága, folytathatja az állam elleni harcot. Jó hír a szülőnek, hogy továbbra is kérheti a felmentést engedélyező szervtől, hogy gyermeke hatéves kora előtt megkezdhesse iskolai tanulmányait. Sőt, ha a kérelem nem találna meghallgatásra, a már ismerős bírói út igénybevétele is rendelkezésre áll.

Rend a lelke mindennek

A rendpártiak se csóválják még a fejüket amiatt, hogy a nemzeti köznevelésről szóló törvénybe – feltehetően gondatlanságból – a közoktatási törvényből átkerült liberális, szülő- és tanulóbarát intézkedések közül kevés került törlésre. Számukra is van jó hír. Nincs többé magántanuló. Igaz lesz helyette egyéni munkarendben felkészülő tanuló. (A fogalom milyen kifejező. Milyen zamatos. Jól illeszkedik a munkalapú társadalom fogalmaihoz. Az egyéni munkarendben tanulónak nem kell ugyanis iskolába járnia. Osztályozó vizsgán ad számot tudásáról. Így azonban nem felejtheti el, hogy ebben az országban mindenkinek vannak kötelességei.) Az egyéni munkarend engedélyezése már nem a kiismerhetetlen iskolaigazgatói garnitúra jogosultsága, hanem a miniszterelnök-pártelnök képviseletében eljáró, felmentést engedélyező szervvé. Rendpártiak figyelem: ha a kérelemnek helyt adnak, azonban a kegyenc két alkalommal „neki felróható okból” nem megy el a vizsgára, vagy két alkalommal megbukik, megszűnik a joga az egyéni munkarend szerinti felkészüléshez és be kell ülnie az iskolapadba. A törvénymódosításból feltehetően kifelejtették azokat, akik állapotuknál fogva egyáltalán nem tudnak iskolába járni. Az eddigi évtizedes gyakorlat szerint ők a szakértői bizottság szakvéleménye alapján magántanulóként készültek fel. (Lehet, hogy megkapják ebben a körben a felmentést engedélyező szerv státuszát?) Természetesen közigazgatási per ezekben az ügyekben is indítható. Természetesen a döntés ebben az eljárásban sem változtatható meg. Milyen jó hírről lehet még beszámolni? Talán megdobogtatja a szívét valakinek az az információ, hogy az agyonterhelt miniszternek a jövőben több ideje jut az egészségügy problémáinak a keresztény hit gyakorlása útján történő orvoslása eljárási szabályainak kidolgozására. Az ő kötelezettségei radikálisan csökkennek. A módosító törvény végén elrejtett egyik hatályon kívül helyező rendelkezés törli azt a szabályt, amelyik előírta, hogy a tankerületi központokba beolvasztott köznevelési intézmények vezetői megbízásának kiadása előtt beszerezze az érintett intézményi közösségek (pl.: nevelőtestület, szülői szervezet, diákönkormányzat) véleményét. Jogos intézkedésről van szó. A pedagógus társadalom 1987-ben egyetértési jogot kapott ehhez a tanácsi döntéshez. Miután az Alkotmánybíróság később az önkormányzatisággal összeegyezhetetlennek találta ezt a megoldást, az egyetértés helyébe a véleményezés joga lépet. Bár a vélemény nem köti a minisztert, ott ahol rend van, elfogadhatatlan, hogy az alárendeltek, mást gondoljanak, mint a hatalom oszlopos képviselője. Jó hír az is, hogy bár a pedagógusok bére jövőre sem változik, a kormány felhatalmazást kap, hogy rendeletében átlépje a törvényben megállapított pótlékok felső határát, sőt felhatalmazást kapott arra is, hogy az intézményvezetők részére a jó munkájukhoz, például szigorúbb és következetesebb számonkérésekhez kapcsolódó többletjuttatást állapítson meg. Az már csak hab a tortán, hogy egy új, a tankönyvellátás kérdéseit ecsetelő fejezettel egészül ki a köznevelésről szóló törvény – jelenlegi formájában is alig kezelhető – hanyagul összehányt szénakazalra emlékeztető szövege. Az egyre gyanúsabb megoldások pedig bűzlenek, mint a trágyadomb. Az új rendelkezések semmivel sem rosszabbak a hatályon kívül helyezésre kerülő korábbiaktól. Deklarálják az állam egyeduralmát a tankönyvkészítés, előállítás és forgalmazás terén. Biztosítják a tanfelügyelet eredményes működéséhez szükséges szakmai feltételeket, az állami tantervhez rendelt, állami tankönyvek útján. A tankönyvkészítés szabadsága hiányában a család anyagi helyzetét figyelmen kívül hagyó ingyenes tankönyvosztogatás fenntartása mellett teljesen feleslegesen, de beépültek a törvénybe a tankönyvjegyzék összeállítására és az iskolai tankönyvrendelés elkészítésére vonatkozó szabályok. Ha a kormány a gyermeknemzés gondjait is át akarja venni a szülőktől, jó lesz, ha kibékül a tudósokkal. Nélkülük a közmunkás-utánpótlás klónozás útján történő biztosítása nehezen oldható meg. P.S.: Rendpártiak izguljanak! A törvényjavaslat elfogadását az Országgyűlés elhalasztotta. Az utolsó pillanatban benyújtott módosító rendelkezés újragondolása miatt, az ebben foglaltak szerint a jövőben az alternatív iskoláknak is eleget kell tenniük az állam elvárásainak. Megszűnne a (liberális közoktatásból átkerült)  skandalum, hogy ezekben az iskolákban a pedagógiai munka az általános szabályoktól eltérő, sajátos, az adott intézményben oktatott tananyagra, követelményekre épül. A benyújtott javaslat szerint a renitensek is legfeljebb 30 százalékban térhetnek el a miniszter által kiadott kerettantervtől. Ha mégis elfogadják, a gazdagok csak külföldön kereshetnek emberarcú iskolát kiváltságos gyermekeiknek. Ha mégis elfogadják, a tanfelügyelő képes lesz ellenőrizni, mi folyik ezekben a gyanús intézményekben. Az elfogadás mellett szóló érvek: a hatalom nem lacafacázik, elrendeli az alternatív kerettantervek egy éven belüli felülvizsgálatát. Nincs irgalom: ha nem tesznek eleget ennek az ukáznak, az iskolát bezárják. És ami a legörvendetesebb, szó sem esik a pedagógiai munka megszervezésének egyik alapelvéről, a felmenő rendszerű beléptetésről. Ennek lényege: az új tanulmányi és vizsgakövetelményeket felmenő rendszerben, az érintett legalacsonyabb iskolai évfolyamon kezdve lehet bevezetni, s a következő tanévekben a felsőbb évfolyamokra.
Szerző