Az élet sörhabos oldala

Publikálás dátuma
2019.07.07. 18:08
Az U Flekuban mára legfeljebb a személyzet maradt cseh
Fotó: Rieger Bertrand / AFP
„Akkor még nem sejtettem, hogy ez a filmekbe illő találkozás egy életre szólt.”
Prosim, zaplaty, dvá pivo! – kiáltottam magabiztosan teljes cseh nyelvtudásomat bevetve a prágai Staré Městoban, vagyis az Óvárosban található Aranytigris (U zlatého tygra) sörözőben. A 70-es évek elején még nem tudtam, hogy a cseh és a világirodalom egyik kultikus helyén iszom az utolérhetetlen cseh csapoltat. Lehet, hogy a szomszéd asztalnál egy Bohumil Hrabal nevű író kortyolgatta a sörét a barátaival. Akkoriban azonban a cseh sörművészet empirikus kutatása izgatott. No persze érdekelt a sertésszelet knédlivel, párolt káposztával is. Ám a nap végére, talán az elfogyasztott korsók szaporodása miatt, már nem emlékeztem arra, hogy hol volt a legcsehebb, illetve a legjobb a felhozatal: a Kandúrban (U Kocouraban), a legrégebbi prágai sörözőben az U Flekůban vagy a Nové Městoban, az Újvárosban leledző U Pinkasůban. És akkor még csak töredékét soroltam föl annak a tucatnál is több vendéglátóegységnek, ahol megfordultam. Ez a probléma végigkísérte egy évtizedet átfogó vizsgálódásaimat. Persze fogalmam sem volt arról, hogy nagyjából ötszáz sörözőt, vendéglőt kellett volna vizsgálat tárgyává tenni. Különösen az U Fleků maradt meg emlékezetemben. A középkori épületben félévezrede helyben főzik sört. Hűvösebb időben a boltíves termekben, nyári melegben, a jókora kerthelyiségben üldögélve lehetett elmélyedni a sörtörténelem élő legendáján. Első látogatásom során még nem tudtam, hogy amíg a söralátétet rá nem teszem a korsóra, az éber pincérek a kiürült korsót azonnal telire cserélik és újabb strigulával gyarapodnak az elfogyasztott sörök számát jelölő vonalak a korsó mellé tett kis cédulán. A bejáratnál egy kis kuckóban kiváló sörkorcsolyákat lehetett venni. A kétezres években ez a sörkorcsolyás kuckó már nem működött. Időközben a turistalátványossággá váló U Flekůban, ahol én még az őslakosokkal iszogathattam, mára legfeljebb a személyzet maradt cseh. A szívemhez közelebb állt a kissé ütött-kopott Prága, vedlett házaival, gótikus csodáival. Mára csillogó ékszerdoboz lett, turistatömegekkel és számomra oda a varázs. Emlékeim szerint viszont a legjobb knédlit a Pinkászban (U Pinkasů) lehetett akkoriban enni. Nem irigyeltem a pincéreket, ahogy az emeletes étteremben le föl rohangásztak a söröskorsókkal és a knédlis tányérokkal. Mindenesetre a kissé száraz sertéscomb-szeleteket finom szósszal tálalták, s a rózsaszín hús mellett ott fehérlettek a knédliszeletek és a párolt káposzta halom. A korsó sört kissé háttérbe szorítva láttam neki a falatozásnak. Én előbb egy darabka hússal kezdtem, amire következett egy katona knédli, persze előbb szószba fojtva, majd végül a párolt káposzta zárta sort, amit végül sörrel öblítettem le. A magányos sörtúrákat később szűk baráti körrel osztottam meg. Rájöttem, hogy egyrészt többen sokkal alaposabban hasonlíthatjuk össze a sörözők, vendéglők kínálatát, másrészt pedig az élmény megosztása is endorfintermelő tényező. Így történt, hogy ’80 áprilisában Erával, Sziszivel, két volt egykori fotós osztálytársammal és Ágival, Era gyermekkori barátnőjével utaztam. No és persze Janóval, valamint egyedi Skoda 100-asával. Janó keményen, bár igazságosan bánt a Skodrival, csak akkor rúgott bele az ajtóba, ha az másként nem volt hajlandó kinyílni. Igaz, olykor előfordult, hogy a fizikai abúzusra a kocsi ajtaja elhagyta a zsanérokat és földre vetette magát, de Janó olyankor rutinosan visszarúgta. Viszont a Budapest-Prága-Budapest útvonalon nem hagyott cserben a Skoda. Miután megtekintettük és végigittuk a kötelező köröket, az U Flekůnál végignézhettük az egyen zöldbe öltözött NDK-s ifjak és a prágai rendőrök barátságtalan mérkőzését. A találkozó végén a hazai pályán szerzett pontot és több tucat ittas NDK-s vendéget elvittek a rendőrök. Mi pedig a meccs izgalmában elfelejtettük a menekülés közben magunkkal mentett U Flekůs korsókat visszavinni. Igaz, ha megtesszük, kockáztattuk volna a magunk és a korsók testi épségét. Ma már nem emlékszem min vesztünk össze Ágival, de valószínűleg én voltam az oka a konfliktusnak. Ő szokása szerint elviharzott, elnyelte a számára teljesen ismeretlen város. Indulatomat gyorsan felváltotta a kétségbeesés, mi lesz, ha nem találjuk meg, és már nem rá, hanem magamra voltam dühös. Kis csapatunk a keresésére indult. Bejártuk az Óvárost, majd a „budai” oldalon, a Hradzsin tövében folytattuk a reménytelennek tűnő kutatást. Mígnem a Szt. Tamáshoz (U Svatého Tomáše) címzett sörözőhöz értünk. Egyébként szerintem Prága legjobb, szintén helyben főzött barna sörét mérték ott akkoriban. Addigra már több sörözőt is végigfürkésztünk, de a kérdésre, hogy „Ági van?”, aggodalmas válaszunk mindig az volt, hogy „Ági nincs”. És akkor máig megmagyarázhatatlan dolog történt. Mikor kinyitottam a söröző ajtaját, az „ajtó megől”, nem „fehér galamb, Ősz bárd” emelkedett, hanem Ági bukkant föl. Döbbenten néztünk egymásra, de azután a maradék mérgünk is elszállt, és együtt mentünk vissza többiekhez. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a filmekbe illő találkozás egy életre szólt.
Szerző

A Muzulmán Testvérek három generációja

Publikálás dátuma
2019.07.07. 17:19
Morszi választási győzelemkor
Fotó: Anadolu Agency / AFP
A történelem különös fintora: gyakran nem tudjuk, hogy egy megtörtént esemény történelmet ír-e, vagy sem. Mohamed Morszi halálával semmi sem változott az emberiség történelmében, de évek múltával sok minden változhat, erre a halálesetre hivatkozva.

Az alapítástól a betiltásig

A Muzulmán Testvérek Szervezetének (MTSZ) megalapítója, Haszan al-Banná a tanulmányai során olyan, nem hivatalos társaságokban dolgozott, amelyek erkölcsrendészetként figyelték az embereket. Kairóban a vidéki, konzervatív, vallásos „egyetemista” idegennek érezte magát, és kulturális sokként élte meg a Kelet és a Nyugat találkozását, hogy az egyiptomi felső és középosztály a szekuláris Nyugat elkötelezett híve: „A muszlimok azért elmaradottak, mert eltávolodtak a vallástól. Az újjászületésnek egyetlen lehetséges útja van, visszatérés az iszlámhoz.” Kairóban al-Banná a diáktársaiból hitoktatási célzattal egy csoportot szervezett. Tanulmányaik befejeztével a társaság szétszéledt, de a megkezdett munkát folytatták. Az arab nyelvtanár al-Banná Iszmáilijaba került, és itt alapította meg a MTSZ-t 1928-ban. A megszülető mozgalomhoz hamarosan csatlakoztak a diáktársak által létrehozott közösségek. 1929-ben már irodát nyitottak a Nílus-deltában, Kairóban, Aszjútban, és Dél-Egyiptomban. Effendi - így nevezik az elnyugatiasodott hivatalnokot. Az effendik, Egyiptom új társadalmi rétege, az alsó- és középső középosztályt képviselték. Mindenütt ott voltak, mindenkit jól ismertek. Majd a 30-as évek második felétől, a gazdasági válság hatására az effendik kiábrándultak a „Nyugatból”, és az MTSZ felé fordultak: „Az iszlám a megoldás!” (al-Banná).  A Brit Birodalom nem akart pániszlám, pánarab, és/vagy nacionalista Egyiptomot, ezért mindent megtett, hogy a népszerű MTSZ-t és az uralkodót, Faruk királyt szétválassza. Talán ezért is, al-Banná a MTSZ-n belül létrehozott egy titkos félkatonai szervezetet, a Titkos Apparátust (TA). A világháború után bizonyos jelekből a hatalom arra következtetett, az MTSZ puccsra készül: a TA-hoz tartozó fegyvereket, és robbanószereket találtak, valamint olyan írásokat, és térképeket, amelyek a rendszer megdöntésére vonatkoztak. 1948-ban a szervezetet betiltották, a hivatalos közlemény szerint a MTSZ: „nem párt, hanem sokkal jobban hasonlít egy államra, amelyik fegyverekkel, kórházakkal, iskolákkal, gyárakkal, és társaságokkal rendelkezik”. A Testvérek 1948 decemberében megölték a miniszterelnököt, 1949-ben pedig a királyság egyik ügynöke lelőtte al-Bannát.

Kutb és a radikálisok

A harmincas években a hadsereg fiatal tisztjei között megszületett egy társaság, a Szabad Tisztek Mozgalma, céljuk a brit bábkirály(ság) megdöntése volt. A két szervezet tudott egymásról, a tisztek közül többen is szimpatizáltak a Testvérekkel. A későbbi elnök, Anvar Szadat így idézte fel emlékeit: „Bámultba ejtett al-Banná beszéde, majd miután befejezte az előadását, szívemből gratuláltam neki. (…) Mielőtt elment, meghívott az előadásaira, amiket keddenként, a napnyugtai ima után szokott tartani.” 1952-ben a Szabad Tisztek vértelen puccsal megdöntötték a királyságot. Al-Hudajbi, a MTSZ új vezetője, „áldott cselekedetnek” nevezte azt, amit Nasszer dzsihádnak. Kezdetben úgy tűnt a Szabad Tisztek és a Testvérek céljai közösek. 1953-ban betiltották a pártokat, de az MTSZ még maradhatott, ám 1954-ben, egy Nasszer elleni sikertelen merénylet után a szervezetet is végérvényesen megszüntették, sokakat letartóztattak. A Testvérek a börtönökben összetartottak, az egyik koordinátoruk Szajjid Kutb (1906-1966) volt. Kutb effendiként verseket és novellákat írt, újságot szerkesztett. Példaképe és barátja a szekuláris, nyugati ihletésű költő Abbász al-Akkád (1889-1964) volt. De a 40-es évektől egyre gyakrabban olvasta a Koránt, szakított Abbászékkal, és 1949-ban megjelent a Szociális igazság az iszlámban című könyve. Állami ösztöndíjjal két évet az USA-ban élt. Az amerikaiak írta, „materialisták, csak a pénzzel, a kocsikkal, és a mozisztárokkal foglalkoznak, és nem érdekli őket a lelki élet”. Al-Banná halálakor (1949) megdöbbent, hogy az amerikaiaknak mennyire rossz véleménye van a MTSZ-ről, és csak annyit tudnak róla, hogy brit-, és Izrael-ellenes. Az USA-ból visszatérve csatlakozott a MTSZ-hez, támogatta a katonai puccsot és szerepet vállalt az új vezetésben. De amikor megértette, hogy a tisztek egy világi államot akarnak, elfordult tőlük. A Nasszer elleni merénylet után bebörtönözték, s miután a rendszer a társait kivégezte, végleg radikalizálódott. 1964-ben szabadult, és megírta a Jelek az úton című könyvét, amiben megkérdőjelezte a rendszer legitimitását. 1965-ben ismét letartóztatták, 1966-ban kivégezték. Testvére, Mohamed Kutb (1919-2014) Szaúd-Arábia egyetemein tanította Oszáma bin Ladent, és Ajmán al-Zaváhirit. Kutb megalkotta az iszlám tanait félreértelmező terror ideológiáját (kutbizmus). Célja a nem iszlám alapú állam teljes elutasítása, megdöntése volt. A MTSZ azonban elutasítja a kutbizmust. A Testvérek vezetője, Haszan al-Hudajbi a Hittérítők nem ítélőbírák című könyvében elhatárolódott Kutb nézeteitől, és a halála (1973) után utódja is ugyanezt tette. „Szajjid Kutb csak önmagát reprezentálja, és nem a Muzulmán Testvéreket.” Az al-Káida a kutbizmus örököse, többször is kritizálta a MTSZ-t, mert a szervezet részt vesz a parlamenti választásokon, és elfogadja az emberek által alkotott politikai rendszert. A harmadik arab-izraeli háborúban (1967) nem csak Egyiptom veszített, hanem a szekuláris nasszerizmus is. Megszületett a kutbizmus, „Szadat kiengedte a dzsihád szellemét a palackból.” (Ajmán al-Zaváhiri) Nasszer halála után (1970), Szadat elnöksége alatt - 1970-1981 - szakított a nasszeri múlttal, az egyik új szövetségese a Testvérek lettek, és Fejszál szaúdi király támogatásával találkozott az MTSZ elűzött vezetőivel. Ennek eredményeként a rendszer engedte a Testvérek működését, annak ellenére, hogy a szadati érában sem legalizálták őket.

A harmadik győz

A szadati gazdasági nyitás következtében a nasszeri érában az Öböl-államokba menekült Testvérek mint üzleti befektetők tértek vissza, így erősítve Egyiptom iszlám identitását, amihez már a vahhábizmus - Szaúd-Arábia iszlám irányzata - is hozzátartozott. Az egyiptomi gazdaságot 80 család irányította, ebből 8 az MTSZ-szel állt kapcsolatban. A másik új szövetséges, a Nyugat elvárásainak megfelelve megszüntették az egypártrendszert. A negyedik arab-izraeli háború után (1973), amelyben tulajdonképpen senki sem nyert, és senki sem vesztett, elkezdődtek a béke tárgyalások. 1977 szeptemberében Szadat Jeruzsálemben járt, decemberben pedig Menahem Begin Egyiptomban és 1979-ban megszületett a két állam között a különbéke. Még ugyanabban az évben Egyiptomot kizárták az Arab Ligából (1979-1989). A Testvérek folyamatosan kritizálták a gazdasági nyitást, és attól féltek, hogy a Nyugat beszivárog az országba. Izrael miatt Szadat és a MTSZ kapcsolata 1978-ban megszakadt, az MTSZ szerint Izrael a dár-al-harb (iszlám) területhez tartozik, és ha a kormány meg akar felelni a muzulmán értékeknek, akkor dzsihádot kell folytatnia ellene. De megnyugtatták Szadatot, nem akarják a rendszert megdönteni, ám amikor az elnök felajánlotta, hogy legalizálják a MTSZ-t, a Testvérek az ajánlatot elutasították. Az iszlám megjelent a tévében, a közoktatásban és az egyetemeken, ahol muszlim társaságok (dzsamáa) szerveződtek. Az alulról indult kezdeményezéshez egyre több diák, és fiatal pályakezdő csatlakozott, akik között többen már a gazdasági nyitás kárvallottjai voltak. Kezdetben a Testvérek támogatták a diákokat, idővel fenyegetést láttak bennük, mert gyakran Kutb gondolatait hallották vissza. Jól hallották. 1974-ben egy terroristacsoport Kairóban elfoglalta Katonai Akadémiát. A Testvérek az állam mellé álltak, főleg azok után, hogy 1974-ben fiatal muszlim szélsőségesek, megpróbálták Szadatot is megölni. 1977-ben elrabolták, és megölték az Azhar Egyetem professzorát, majd végül 1981-ben Szadatot is. A légierőnél szolgáló Hoszni Mubárak a negyedik arab-izraeli háború egyik hőse, Szadat halála után bevezette a szükségállapotot, amit rendszeresen meghosszabbítottak. Mubárak jól tudta, hogy a szélsőségesek mekkora veszélyt jelentenek, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy egy mérsékeltebb iszlámot képviselő csoport a rendszer támasza lehet. Az 1979-es parlamenti választásokon más párt színeiben induló Testvérek közül 30-an bejutottak a parlamentbe. 1984-ben 58-an, 1987-ben pedig 57-en lettek képviselők. A pártok mellett, a dzsamáa mozgalomból indult fiatalok a szakszervezetek életébe kapcsolódtak be. Az orvosi kamara 23 tagjából 20 volt MTSZ kötődésű, az ügyvédi (25/18) és a mérnöki kamarában (61/54), illetve a gyógyszerészeknél (25/17) hasonló volt az arány. Az új generációhoz tartózó Iszám al-Arjan 1995 már pártot akart alapítani, szerepet szánva a koptoknak és a nőknek, miközben az MTSZ akkori vezetője szerint a koptok nem szolgálhatnak a seregben, mivel az állam iránti lojalitásuk megkérdőjelezhető. Szakadás történt a MTSZ-ben, a fiatalok megalapították a Vaszat Pártot. 2004-től az MTSZ új vezetője Mohamed Mehdi Akef (1928-2017) lett, aki gyerekként ismerte meg al-Bannát. Jogot végzett, az 1954-es Nasszer elleni merénylet után halálra ítélték, de felmentették, 1974-ben szabadult. Minisztériumi köztisztviselő lett, majd Rijádban később Münchenben dolgozott. 1987-ben bekerült a parlamentbe, 2007-be bejelentette: a szervezet párttá alakul. A szervezet történetében ő volt az egyetlen vezető, akik 2010-ben önként lemondott, az új vezető Mohamed Badí lett (sz. 1943). Ő is, és az arab tavasz után megszületett MTSZ politikai nézeteit képviselő Szabadság és Igazságosság Pártjának elnöke, az államfővé választott Mohamed Morszi (1951-2019) is, akár al-Banná unokái is lehettek volna. Morszi néhány hete a bírósági tárgyalásán meghalt, Badí börtönben ül.  Az alapító al-Banná szerint „három generációra van szükségünk a tervünk megvalósításához: az első hallgat, a második harcol, a harmadik győz!”

Egy szépséges puzzle

Publikálás dátuma
2019.07.07. 15:03

Fotó: paks.hu
Remek szellemi játék a puzzle, legalábbis én nagyon kedvelem. Az ember gondosan kiszórja az asztalra a furcsán cakkos szélű darabkák halmazát – majd némi kétségbeeséssel vizsgálgatja, hogyan áll majd ebből össze a népes városi utca, netán a játékos rokokó pásztorlánykák kergetőzése vagy Bruegel korcsolyázó parasztjai. Aztán, öt-hat darabka összeillesztése nyomán egyszer csak kirajzolódik egy kapu részlete, egy szalagcsokor vagy éppen a felhős ég kicsiny fényes vonala.
Ilyen játékot kínál Makovecz Benjamin teljesen rendhagyó könyvével. Nagy varázslat! Mert mi az, hogy lábjegyzetek sorát olvashatjuk, amikor nincs előttünk, nem ismerhetjük a fő szöveget, amelyhez normális esetben ezek a megjegyzések kiegészítésül szolgálnak? Vélhetnők, súlyos, terjedelmes lehet(ne) az a láthatatlan kötet, amelyből kiemelve kapja az olvasó a száztizenegy, nem is rövid, esetenként akár több oldalra is átnyúló lábjegyzetet. Induláskor az első egy-kettő még alig érthető. Hogy mi van? Hogy is van, most ugyan ki kicsoda? Aztán az ötödik-hatodik után egyszer csak megjelennek izgalmas, mert tovább bővíthető részletek. Végül pedig egy izgalmas kép bontakozik ki előttünk. Egy bővérű, mindig az igazat kereső, erős, nagy művész plasztikus alakja. Makovecz Imréé, a nagyszerű, unikális építőművészé, a mondanivalót végig magán hordozó, leíró-elbeszélő „pesti kisfiúnak”, vagyis a szerzőnek, Benjaminnak az apjáé. (Közbenső megjegyzés. Elnagyolt, de többé-kevésbé igaz az az állításom, hogy Makovecz Imre munkássága, vagyis munkásságának megvalósult eredményei lényegében két, erősen elkülönülő halmazra bontják a megfigyelőket, társadalmunknak a művészetek, esetünkben az építészet iránt érdeklődő tagjait. Az egyik halmaz tagjai mereven elfordulnak tőle, bosszúsan zsúfoltsággal, barokkos burjánzással illetve a műveit, olykor erős politikai felhanggal megtoldva az ítélkezést. A szemlélők másik halmaza – én is közéjük tartozom – elragadtatott és boldog szemlélő. Számomra a legkedvesebb Makovecz mű a paksi templom. Budapesti létemre is módom volt többször megnézni, mivel valaha munkám során sokszor jártam arrafelé. Igaz, nem a város volt útjaim célja, hanem az atomerőmű, de ahányszor csak lehetett, el nem mulasztottam átrándulni a városba is, e templom kedvéért. És ha már magamat is e második csoportba soroltam, megvallom, hogy én viszont a Bauhaus stílusától, rendszerétől idegenkedem. Nem szeretem a sok egyenes vonalat, a kockákat és téglatesteket, a bútorok senyvedten vézna lábait, az ívek, görbületek hiányát. Ám még mielőtt felkészülnének az engem megkövezni akaró Bauhaus-hívők, hadd emlékeztessem őket: az ízlések fölött nem érdemes vitázni.) Mindenesetre a fenti zárójeles vallomás nyomán nagy örömmel fogadtam e rendhagyó kötetben előrehaladván a művész alakjának kiformálódását, nemkülönben magának a szerzőnek a kibontakozó életútját, a voltaképpen fogadott, de mégis teljes egészében igazi, meghatározó apának az ő életére, munkásságára gyakorolt hatását. Nem lehetett „könnyű” ember M. Imre. Egyik, számomra megrendítően vonzó tulajdonsága volt, hogy nem tűrte, nem viselte el a mellébeszélést, a szépelgő sunnyogásokat, a lényeget elfedő körülírásokat. Erről többször is megemlékezik a „pesti kisfiú”, mint apjának lényegi, jellembeli sajátosságáról. Ezért némileg körülményes megérteni, hogyan tudott mégis időnként meglehetősen erőteljesen belesodródni a politika mocsaras világába, amelyben a felsorolt megnyilvánulások voltaképpen lényegi, integráló követelmények. No persze, tudjuk, a legnagyobb művészeknek is mindig alkalmazkodniuk kellett Medicikhez, pápákhoz, uralkodókhoz, akár őrültekhez is. * Elérkezvén a 111. lábjegyzet végére, különös érzés támadt bennem. Mintha a két ember egybeolvadt volna. Holott nemzedéknyi a különbség köztük, természetesen, hiszen apa és fia. A fiú szerencsére itt van köztünk, míg az apa már eltávozott közülünk. Benjamin sosem mondja ki: meghalt, hanem a mindennél nagyobb méltósággal való találkozásáról szól (hasonlóan a nagyon vallásos zsidókhoz, akik sosem mondják ki a Teremtő nevét, hanem körülírják, vagy ha mégis úgy adódik, hogy leírják, akkor pontatlanságot tesznek a szóba). Igen, a különbözőségek ellenére a lábjegyzetek végére érve, mintha két formában egy lélekké vált személy tárulna elénk. Az apa, ez a nemzetközileg is kimagasló és elismert építőművész, a fia pedig maga is művész, grafikusnak, könyvművésznek kiváló, sőt, élete derekán, kanyart véve munkássága, nagyszerű fordító. Megrendítő ez az egybeforrás, ami még a fokról fokra bekövetkező testi hasonlóságban is megnyilvánult. Mindez pedig roppantul élvezetes történetekkel, sőt, színes anekdotával előadva, szinte megszakíthatatlanná téve az olvasást. Végigolvasván ezeknek az – úgynevezett – lábjegyzeteknek a sorát, olyan érzésem támadt, mintha egy klasszikus megoldásokkal vegyített modern zenemű könyvbeli megnyilvánulása lenne. Modern, mert olykor csak egy-egy drámai akkord csendül föl, többnyire kemény és szaggatott, egyáltalán nem megnyugtató. Klasszikus viszont, mivel szépséges dallamok is megjelennek, mint a temetőben látogatott apa immár végleges búcsúja, visszahozhatatlan eltávolodása. Szép dallamként jelentkezik a szerelmetes feleségnek, a pesti kisfiú édesanyjának, SZ.M.-nek a fel-felbukkanása, csendes, bár néha nyugtalanító harmóniákban. Amikorra befejezzük a puzzle kirakását, egy különös, szépséges és nagyon szerethető könyv tárul elénk. Különös a formai megoldásával, a lábjegyzeteknek nevezett, olykor nem is rövid szövegekkel való operálással. Szépséges, minthogy a tipográfiát egy könyvművész, maga a szerző végezte, nagyon vonzó és finom megoldásokkal. És szerethető. Elsősorban maga a mondanivaló, mivel általa egy kimagasló művészt ismerhetünk meg, másrészt, mert egyúttal tanúi lehetünk két ember – apa és fia – mélyreható, egyúttal bonyolult szeretete kibontakozásának.

(Makovecz Benjamin: Száztizenegy lábjegyzet Makovecz Imréről. Park Könyvkiadó. 2019.)