Az élet sörhabos oldala

„Akkor még nem sejtettem, hogy ez a filmekbe illő találkozás egy életre szólt.”

Prosim, zaplaty, dvá pivo! – kiáltottam magabiztosan teljes cseh nyelvtudásomat bevetve a prágai Staré Městoban, vagyis az Óvárosban található Aranytigris (U zlatého tygra) sörözőben. A 70-es évek elején még nem tudtam, hogy a cseh és a világirodalom egyik kultikus helyén iszom az utolérhetetlen cseh csapoltat. Lehet, hogy a szomszéd asztalnál egy Bohumil Hrabal nevű író kortyolgatta a sörét a barátaival. Akkoriban azonban a cseh sörművészet empirikus kutatása izgatott. No persze érdekelt a sertésszelet knédlivel, párolt káposztával is.

Ám a nap végére, talán az elfogyasztott korsók szaporodása miatt, már nem emlékeztem arra, hogy hol volt a legcsehebb, illetve a legjobb a felhozatal: a Kandúrban (U Kocouraban), a legrégebbi prágai sörözőben az U Flekůban vagy a Nové Městoban, az Újvárosban leledző U Pinkasůban. És akkor még csak töredékét soroltam föl annak a tucatnál is több vendéglátóegységnek, ahol megfordultam. Ez a probléma végigkísérte egy évtizedet átfogó vizsgálódásaimat. Persze fogalmam sem volt arról, hogy nagyjából ötszáz sörözőt, vendéglőt kellett volna vizsgálat tárgyává tenni.

Különösen az U Fleků maradt meg emlékezetemben. A középkori épületben félévezrede helyben főzik sört. Hűvösebb időben a boltíves termekben, nyári melegben, a jókora kerthelyiségben üldögélve lehetett elmélyedni a sörtörténelem élő legendáján. Első látogatásom során még nem tudtam, hogy amíg a söralátétet rá nem teszem a korsóra, az éber pincérek a kiürült korsót azonnal telire cserélik és újabb strigulával gyarapodnak az elfogyasztott sörök számát jelölő vonalak a korsó mellé tett kis cédulán.

A bejáratnál egy kis kuckóban kiváló sörkorcsolyákat lehetett venni. A kétezres években ez a sörkorcsolyás kuckó már nem működött. Időközben a turistalátványossággá váló U Flekůban, ahol én még az őslakosokkal iszogathattam, mára legfeljebb a személyzet maradt cseh. A szívemhez közelebb állt a kissé ütött-kopott Prága, vedlett házaival, gótikus csodáival. Mára csillogó ékszerdoboz lett, turistatömegekkel és számomra oda a varázs.

Emlékeim szerint viszont a legjobb knédlit a Pinkászban (U Pinkasů) lehetett akkoriban enni. Nem irigyeltem a pincéreket, ahogy az emeletes étteremben le föl rohangásztak a söröskorsókkal és a knédlis tányérokkal. Mindenesetre a kissé száraz sertéscomb-szeleteket finom szósszal tálalták, s a rózsaszín hús mellett ott fehérlettek a knédliszeletek és a párolt káposzta halom. A korsó sört kissé háttérbe szorítva láttam neki a falatozásnak. Én előbb egy darabka hússal kezdtem, amire következett egy katona knédli, persze előbb szószba fojtva, majd végül a párolt káposzta zárta sort, amit végül sörrel öblítettem le.

A magányos sörtúrákat később szűk baráti körrel osztottam meg. Rájöttem, hogy egyrészt többen sokkal alaposabban hasonlíthatjuk össze a sörözők, vendéglők kínálatát, másrészt pedig az élmény megosztása is endorfintermelő tényező.

Így történt, hogy ’80 áprilisában Erával, Sziszivel, két volt egykori fotós osztálytársammal és Ágival, Era gyermekkori barátnőjével utaztam. No és persze Janóval, valamint egyedi Skoda 100-asával. Janó keményen, bár igazságosan bánt a Skodrival, csak akkor rúgott bele az ajtóba, ha az másként nem volt hajlandó kinyílni. Igaz, olykor előfordult, hogy a fizikai abúzusra a kocsi ajtaja elhagyta a zsanérokat és földre vetette magát, de Janó olyankor rutinosan visszarúgta. Viszont a Budapest-Prága-Budapest útvonalon nem hagyott cserben a Skoda.

Miután megtekintettük és végigittuk a kötelező köröket, az U Flekůnál végignézhettük az egyen zöldbe öltözött NDK-s ifjak és a prágai rendőrök barátságtalan mérkőzését. A találkozó végén a hazai pályán szerzett pontot és több tucat ittas NDK-s vendéget elvittek a rendőrök. Mi pedig a meccs izgalmában elfelejtettük a menekülés közben magunkkal mentett U Flekůs korsókat visszavinni. Igaz, ha megtesszük, kockáztattuk volna a magunk és a korsók testi épségét.

Ma már nem emlékszem min vesztünk össze Ágival, de valószínűleg én voltam az oka a konfliktusnak. Ő szokása szerint elviharzott, elnyelte a számára teljesen ismeretlen város. Indulatomat gyorsan felváltotta a kétségbeesés, mi lesz, ha nem találjuk meg, és már nem rá, hanem magamra voltam dühös. Kis csapatunk a keresésére indult. Bejártuk az Óvárost, majd a „budai” oldalon, a Hradzsin tövében folytattuk a reménytelennek tűnő kutatást. Mígnem a Szt. Tamáshoz (U Svatého Tomáše) címzett sörözőhöz értünk. Egyébként szerintem Prága legjobb, szintén helyben főzött barna sörét mérték ott akkoriban.

Addigra már több sörözőt is végigfürkésztünk, de a kérdésre, hogy „Ági van?”, aggodalmas válaszunk mindig az volt, hogy „Ági nincs”. És akkor máig megmagyarázhatatlan dolog történt. Mikor kinyitottam a söröző ajtaját, az „ajtó megől”, nem „fehér galamb, Ősz bárd” emelkedett, hanem Ági bukkant föl. Döbbenten néztünk egymásra, de azután a maradék mérgünk is elszállt, és együtt mentünk vissza többiekhez.

Akkor még nem sejtettem, hogy ez a filmekbe illő találkozás egy életre szólt.