Mert lopni jó

Mindenkinek vannak szenvedélyei. Alkohol, heroin, cigaretta, nevelési kényszer, cipőfényezés, kézmosás - csupa őrület, nincs ezeken mit szégyellni. Az én szenvedélyem gyerekkorom óta a kis, jelentéktelen tárgyak eltulajdonítása.
- A kleptománia oka személyiségzavar  – mondta Szántó Juli, a vékony, magas, kissé tudálékos pszichiáternő, akivel még gimnáziumban jártam egy osztályba. Gondoltam, neki elmondhatom. Akkor már negyven éves múltam, újságíró, aki ceruzahegyezőket és gemkapcsokat lopkodott el munkatársai asztaláról. – Méghozzá súlyos személyiségzavar.  Nyilvánvalóan  nem találod a helyed az életben. 
- Lehet, hogy nincs is helyem az életben. 
Miután végeztünk, kimentem a fürdőszobába. Lényegében azért, hogy zsebre tegyek néhány apróságot. 
Az egyik első budapesti önkiszolgáló élelmiszerbolt a Nefelejcs és a Damjanich utca sarkán nyílt meg 1958-ban, ott lettem kleptomániás. A fehér köpenyt és „Csemege” jelvényes fehér sapkát viselő ellenőrök üres bevásárlókosarakkal a karjukon, puha léptekkel  járkáltak a polcok között, igyekeztek a legváratlanabb helyeken felbukkanni, és különösen metsző tekintettel méregették a gyerekeket. Egyiküket, Rezső bácsit ismertem is, nagypapával szokott ultizni a Bethlen téri padokon, és tíz filléres alapon ugyan, de rendszeresen megkopasztották az arra vetődő, gyanútlan idegeneket. Kifinomult csalási módszereik voltak. 
Rezső bácsi testes, bajuszos, elszántnak látszó férfi volt, ám nem igazán szakképzett, ezért aztán könnyedén emeltem el a csokispolcról a piros papírba csomagolt Troli-kockákat. Miután azonban nem szerettem az édességet, mindet odaadtam Szabolics Évikének, aki a bérházunk udvarán délutánonként fehér tüllruhában gyakorolta a beugrós libellét. Műkorcsolyázó szeretett volna lenni. 
- Az úttörő nem lop, nem hazudik, tiszteli a szüleit és szereti hazáját, a Magyar Népköztársaságot – mondta egy alkalommal - külsőségektől mentesen - anyám. Szóval Rezső bácsi mégiscsak értette a dolgát. 
- Ez így van – közöttünk vitának soha nem lehetett helye. És szerettem is a hazámat, mindig elsírtam magam, amikor a Népstadionban, válogatott mérkőzés előtt felállva, apám kezét fogva hallgattam a Himnuszt. 
- Még a végén börtönbe kerülsz – anyám igyekezett fenntartani a nyomást.   
- Történt  a családban hasonló eset? – ezt is kérdezte Szántó Juli. 
- Ugyan már – hazudtam erre. De az is eszembe jutott, hogy amikor egyszer, kiskoromban nagypapáméknál uzsonnáztam, láttam, hogy a kávéskanál nyelébe az van vésve, hogy „Vörösmarty”. 
- Csak nem a Zserbóból loptad? – kérdeztem.
- Mit képzelsz? -  nagypapa hátradőlt a kényelmes karosszékében, domborodó hasán megfeszült a mellény. – Te is tudod, hogy  Vörösmarty a kedvenc költőm. Adjuk meg a művészetnek, ami jár neki.
Szóval nagypapa is kleptomániás, gondoltam elégedetten, miközben hazafelé sétáltam.  Vagy csak egyszerűen ő sem találta  a helyét az életben.
Szerző
Odze György

A gyűlöletbeszéd futótüze

A gyűlölet egyre erősebb világszerte. Az intolerancia és a gyűlölet alapú erőszak fenyegető terjedése különböző vallások hívőit veszi célba világszerte. Sajnálatos és nyugtalanító, hogy az ilyen gonosz esetek túl megszokottá válnak. 
Az elmúlt hónapokban láthattuk, hogy zsidókat öltek meg zsinagógákban és sírjukat horogkereszttel csúfították el, mecsetekben lőttek le muszlimokat és rongálták meg vallási helyeiket, keresztényeket öltek meg ima közben és gyújtották fel templomaikat. Ezeken a borzalmas támadásokon felül egyre erősebb a nemcsak a vallási csoportok, hanem a kisebbségek, a migránsok, a menekültek, a nők és mindenki, aki “más” ellen irányuló utálatos retorika.
Ahogy a gyűlölet futótűzként terjed, a közösségi médiát kihasználja a vakbuzgóság. A neonáci és a fehér felsőbbrendűséget hirdető mozgalmak erősödnek. A lázító retorikát pedig politikai haszonszerzésre használják. A gyűlölet egyre inkább elfogadott a liberális demokráciákban és a tekintélyelvű rezsimekben, amely beárnyékolja közös emberiességünket.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete régóta arra törekszik, hogy széleskörű tevékenységével mozgósítsa a világot a gyűlölet minden formája ellen, az emberi jogok védelme és a jogállamiság előmozdítása érdekében. Valójában szervezetünk identitása és létrejötte abban a rémálomban gyökerezik, amely akkor válik valóra, amikor a heves gyűlölet ellen túl sokáig nem tesznek semmit. 
Véleményünk szerint a gyűlöletbeszéd a tolerancia, a befogadás, a különbözőség, valamint emberi jogi normáink és alapelveink lényege ellen elkövetett támadás. Ezen felül aláássa a társadalmi összetartást, rombolja a közös értékeket, valamint táptalajt ad az erőszaknak, visszavetve a békét, a stabilitást, a fenntartható fejlődést és az emberi méltóságot.
Az elmúlt évtizedekben a gyűlöletbeszéd Ruandától kezdve, Bosznián át Kambodzsáig előfutára volt a tömeges jogsérelmet okozó bűntetteknek, ideértve a népirtást is. Attól tartok, hogy a világ hamarosan elér egy újabb égető pillanathoz a gyűlölet démona elleni küzdelemben. 
Erre válaszul elindítottam az Egyesült Nemzetek Szervezetének két kezdeményezését. Az egyiket, vagyis a gyűlöletbeszéd elleni stratégiát és akciótervet éppen most mutattam be, amely elősegíti az Egyesült Nemzetek Szervezetén belüli erőfeszítések koordinálását a gyűlöletbeszéd kiváltó okainak kezelése érdekében, valamint azért, hogy hatékonyabbak legyenek a gyűlöletbeszédre adott válaszaink. A másik kezdeményezés egy olyan akcióterv kialakítása az ENSZ számára, amely alapján az ENSZ részt tud venni a vallási szent helyek védelmében és az imahelyek biztonságának előmozdításában. 
Azt tudjuk mondani azoknak, akik a félelmet továbbra is a közösségek megosztására használják, hogy a különbözőség nem veszélyt, hanem gazdagságot jelent. A kölcsönös tisztelet és befogadóképesség mély és hosszantartó szellemisége felülírhatja a másodperc tört része alatt feltett posztokat és tweeteket. Soha ne felejtsük el, hogy végsősoron mindannyian „mások” vagyunk. Nem élhetünk a biztonság illúziójában, amikor a gyűlölet ennyire elterjedt. Az emberiség részeként kötelességünk vigyázni egymásra.
Természetesen a gyűlöletbeszéd kezelését és az ellene való fellépést célzó összes tevékenységnek összhangban kell lennie az alapvető emberi jogokkal. A gyűlöletbeszéd elleni fellépés nem jelentheti a szólásszabadság korlátozását vagy tiltását. Ehelyett azt jelenti: megakadályozzuk, hogy a gyűlöletbeszéd valami sokkal veszélyesebbé alakuljon át, különösen, ha olyan megkülönböztetésre, ellenségeskedésre vagy erőszakra buzdít, amely tilos a nemzetközi jog szerint.
Úgy kell kezelnünk a gyűlöletbeszédet, ahogy minden gonosz tettet, vagyis el kell ítélnünk, nem szabad erősítenünk, fel kell lépnünk ellene az igazság segítségével, valamint arra kell ösztönöznünk az elkövetőket, hogy megváltoztassák viselkedésüket.
Itt az ideje, hogy megszüntessük az antiszemitizmust, a muszlim ellenes gyűlöletet, a keresztények üldöztetését, valamint a rasszizmus, az idegengyűlölet és a kapcsolódó intolerancia összes formáját. A kormányok, a civil társadalom, a privát szektor és a média is fontos szerepet játszik ebben. A politikai és vallási vezetők pedig kiemelten felelősek a békés együttélés előmozdításáért. 
A gyűlölet mindenkire nézve veszélyes, ezért mindenkinek feladata fellépni ellene.  Együtt kiolthatjuk a gyűlölet futótüzét és megőrizhetjük azokat az értékeket, amelyek egy emberi családként kötnek össze bennünket.

Tengerre, magyar!

Az utolsó 29 év alatt (...) Trieszt forgalma mindössze 73 százalékkal emelkedett, ami más nagyobb kikötők forgalmának erősebb megduzzadását és a Monarchia általános vagyonosodását is tekintve, közel áll a stagnáláshoz. Kivitelének aránya pedig a behozatalhoz mérve csökkent is - írta az előző századforduló krónikása, miközben elsiratta az osztrák Riviérának nevezett partvidék jövőjét. 
Az  elmúlt bő száz esztendőben a hovatartozását kényszerből oly gyakran változtató, ma Olaszországhoz tartozó Trieszt - és főleg kikötője - sorsát, forgalmát illetően rengeteg minden módosult.  De egyvalami nem: a vele kapcsolatos politikai érdekek gyakran felülírják a hosszú távú gazdaságstratégia józan racionalitását. Önmagában az a tény, hogy Magyarország tengeri kikötőt és kijáratot létesít az Adria menti nagyvárosban, számunkra ugyan szokatlan, de észérvekkel talán megmagyarázható. Bár korábban úgy látszott, hogy az innen mindössze 12 kilométerre lévő, szlovéniai Koper kikötőjét kedvelték meg a magyar szállítmányozók, de a készülő váltásra végül is lehet magyarázatot találni. Az egymást váltó szlovén kormányok nagyon, de nagyon nem szerettek volna közösködni Orbánékkal, így visszautasították azt a magyar ajánlatot, hogy 200 millió euróval beszállnánk a kikötőjükbe vezető 27 kilométeres vasúti pálya átépítésébe, hogy az kétvágányú legyen. A választóvonalat azonban az ottani "migránsbarátság" - és az itteni elutasítás - képezte. 
Bár ennek fényében kézenfekvő lenne arra hivatkozni, hogy bezzeg az olasz gazdaság jövőjéért aggódó Matteo Salvinivel, a Triesztben is parolázó belügyminiszterrel egy követ fújunk, a helyszínválasztás oka mégis más. Az az Európa mediterrán kikötőit lassacskán bekebelező Kína. Nekik teszünk szívességet azzal, hogy egy 300 méteres földdarabkát mi vettünk meg. Helyettük.
Szerző
Bonta Miklós