Mert lopni jó

Mindenkinek vannak szenvedélyei. Alkohol, heroin, cigaretta, nevelési kényszer, cipőfényezés, kézmosás - csupa őrület, nincs ezeken mit szégyellni. Az én szenvedélyem gyerekkorom óta a kis, jelentéktelen tárgyak eltulajdonítása.

- A kleptománia oka személyiségzavar – mondta Szántó Juli, a vékony, magas, kissé tudálékos pszichiáternő, akivel még gimnáziumban jártam egy osztályba. Gondoltam, neki elmondhatom. Akkor már negyven éves múltam, újságíró, aki ceruzahegyezőket és gemkapcsokat lopkodott el munkatársai asztaláról. – Méghozzá súlyos személyiségzavar. Nyilvánvalóan nem találod a helyed az életben.

- Lehet, hogy nincs is helyem az életben.

Miután végeztünk, kimentem a fürdőszobába. Lényegében azért, hogy zsebre tegyek néhány apróságot.

Az egyik első budapesti önkiszolgáló élelmiszerbolt a Nefelejcs és a Damjanich utca sarkán nyílt meg 1958-ban, ott lettem kleptomániás. A fehér köpenyt és „Csemege” jelvényes fehér sapkát viselő ellenőrök üres bevásárlókosarakkal a karjukon, puha léptekkel járkáltak a polcok között, igyekeztek a legváratlanabb helyeken felbukkanni, és különösen metsző tekintettel méregették a gyerekeket. Egyiküket, Rezső bácsit ismertem is, nagypapával szokott ultizni a Bethlen téri padokon, és tíz filléres alapon ugyan, de rendszeresen megkopasztották az arra vetődő, gyanútlan idegeneket. Kifinomult csalási módszereik voltak.

Rezső bácsi testes, bajuszos, elszántnak látszó férfi volt, ám nem igazán szakképzett, ezért aztán könnyedén emeltem el a csokispolcról a piros papírba csomagolt Troli-kockákat. Miután azonban nem szerettem az édességet, mindet odaadtam Szabolics Évikének, aki a bérházunk udvarán délutánonként fehér tüllruhában gyakorolta a beugrós libellét. Műkorcsolyázó szeretett volna lenni.

- Az úttörő nem lop, nem hazudik, tiszteli a szüleit és szereti hazáját, a Magyar Népköztársaságot – mondta egy alkalommal - külsőségektől mentesen - anyám. Szóval Rezső bácsi mégiscsak értette a dolgát.

- Ez így van – közöttünk vitának soha nem lehetett helye. És szerettem is a hazámat, mindig elsírtam magam, amikor a Népstadionban, válogatott mérkőzés előtt felállva, apám kezét fogva hallgattam a Himnuszt.

- Még a végén börtönbe kerülsz – anyám igyekezett fenntartani a nyomást.

- Történt a családban hasonló eset? – ezt is kérdezte Szántó Juli.

- Ugyan már – hazudtam erre. De az is eszembe jutott, hogy amikor egyszer, kiskoromban nagypapáméknál uzsonnáztam, láttam, hogy a kávéskanál nyelébe az van vésve, hogy „Vörösmarty”.

- Csak nem a Zserbóból loptad? – kérdeztem.

- Mit képzelsz? - nagypapa hátradőlt a kényelmes karosszékében, domborodó hasán megfeszült a mellény. – Te is tudod, hogy Vörösmarty a kedvenc költőm. Adjuk meg a művészetnek, ami jár neki.

Szóval nagypapa is kleptomániás, gondoltam elégedetten, miközben hazafelé sétáltam. Vagy csak egyszerűen ő sem találta a helyét az életben.