Lehetőség a szép halálra

Ha egy átlagos magyar ember meghallja az eutanázia szót, borzongani kezd. Ha az illető katolikus-konzervatív, azonnal tiltakozik, és elkezdi félteni saját és szeretettei életét. Azt gondolja, hogy az eutanázia törvényi engedélyezése felhatalmazást ad az államnak, hogy az orvosok közvetítésével gyilkoljon. Vagyis – szerinte – lényegében ugyanazt tegye, mint a terhesség-megszakításkor, ami ugye (még) legális lehet.
Tovább bonyolítja a kérdést, hogy a katolikus konzervatívok sosem csak saját javukért szállnak síkra, hanem (mint az ostoba cserkész) átsegítik az úton azokat is, akik egészen más irányba akarnak menni. A populista, illetve szélsőséges (a kettő gyakran ugyanaz) politikusok számára pedig kínálkozik a lehetőség támogatói körük bővítéséhez, ha ezeket az ostoba tévhiteket a felvilágosodott modern „liberalizmus” számlájára tudják írni. Az eszközökben nem válogatnak, magától értetődően megy a fake news, a rémhírgyártás. Egy ilyen förtelmesen aljas hazugság terjedt nemrégiben egy 17 éves lány hollandiai kivégzéséről, amit hivatalosan eutanáziaként könyveltek el, mert abban az átkozott liberális birodalomban ez törvényes. Ez vár rátok is – sugallták a hír terjesztői –, ha jönnek a liberálisok, Sorossal az élen. 
Annak ellenére sulykolták ezt, hogy az ógörög kifejezés csak annyit jelent: „szép halál”. Ami sajnos csak a mesében és a hőskölteményekben létezik. A valóságban a halál minden lehet, csak szép és jó nem. Jelen tárgyi tudásunk szerint ugyanis a halál az élet végét jelenti. A testi és a szellemi létét egyaránt. 
Meglehet, több világvallás hirdeti, hogy van egy „nem ismert tartomány”, ahol valamilyen formában megy minden tovább, csak nem olyan cudarul, mint az ismert tartományban, hanem kinek-kinek az érdemei szerint. Hogy mi számít érdemnek, az vallásonként más és más. Tudjuk, hogy az iszlám és a kereszténység közötti elsikálhatatlan különbség éppen a túlvilági értékelésben van, miközben semmi nem utal arra, hogy létezik túlvilági értékelés. Merthogy a nem ismert tartományból „még nem tért meg utazó”. 
Természetesen tudható, hogy a túlvilági értékelés hirdetésére a napi politika folytathatósága érdekében volt szükség. A modern világban kevésbé lenne, de afelől kétségünk sem lehet, hogy a nehéz csatahajókat nem könnyű megfordítani. Márpedig a vallások mindegyike óriási csatahajó. (És ritkán lő jó helyre.)
A keresztény értékelésben az első pont az élet. Hogyan éltél? – kérdezi majd az illetékes. A muszlim túlvilágon viszont az lesz az első kérdés: hogyan haltál meg? 
Mindkét kérdés fontos. A katolikus sorrendben a halál a második, de nem lényegtelen. Erről szól például a halotti szentségek felvétele, az utolsó gyónás és a bűnök alóli feloldozás. Enélkül nincs „nyugodjék békében”, és természetesen föltámadás a végítélet napján sem lesz. Az öngyilkos föloldozás nélkül hal meg. De az áldozat is, akit meggyilkolnak. Emlékezzünk Hamlet dilemmájára: Claudiust nem öli meg imádkozás közben. „Majd részegen ha alszik, vagy dühöng, vagy vérparázna ágyán kéjeleg”. 
A keresztény hit szerint a szép halál feltétele a bűnök megbánása és a vele járó bűnbocsánat. Ez, ha nem vagyunk hívők, akkor is szép gondolat. Folytatva Shakespeare-t és Arany Jánost: „Oly cél, minőt óhajthat a kegyes!” A krisztusi kereszténység attól felsőbbrendű a vallások között, hogy az élet mindennél értékesebb voltát ismeri el, mégpedig egyetemesen. Ugyanakkora értéke van egy migráns életének, mint a miniszterelnökének. Egyikükről sem mondható ki, hogy nem ő hozza majd el az üdvösséget. Ezért nem lehet valaki egyszerre a krisztusi kereszténység és a halálbüntetés híve. És ezért köteles a keresztény erkölcsre épített társadalom tenni az öngyilkosság ellen. 
Van azonban az öngyilkosságnak olyan esete, amikor a „kegyes” erkölcsi kívánalom nem sérül, mert az öngyilkosságra készülő számára egyértelművé válik, hogy az élete nem folytatható tovább, vagyis már biztosan nem tehet semmit a saját és a világ üdvére. Ilyenkor csak a szenvedéstől és az emberi méltóság elvesztésétől tudjuk megkímélni halandó társunkat. Azonban az emberhez méltó élet folytathatatlanságáról szóló döntést a közösség hozhatja meg, éspedig a tudomány segítségével. A gyógyíthatatlanság kimondása az orvostudomány feladata, a tudomány mai szintjén a tévedés kizárható. 
Azonban az öngyilkosság segítéséhez – azokban az országokban, ahol az „eutanázia” törvény szerint lehetséges –, a szándék eltökéltségének bizonyításához sok feltételnek kell teljesülnie. Hollandiában például mindenekelőtt regisztrálnia kell magát a segített öngyilkosságra készülőnek. Mégpedig tiszta tudattal. Lehetőleg egészségesen. Megteheti ezt úgy, hogy olyan háziorvoshoz „adja le a TB kártyáját”, aki vállal öngyilkosság segítést. A TB kártyával együtt adja le arra vonatkozó végakaratát, hogy amikor tudtára adatik, hogy a vég elkerülhetetlen, és az oda vezető út szemernyi irgalmat sem kínál, kérhesse és kapja meg a segítséget a „méreg-injekció” felvételéhez.
Nagyon fontos a tiszta tudat. Ugyanis anélkül nincsen segítség. Elmebetegség, illetve pszichés állapot-változás nem tekinthető gyógyíthatatlan betegségnek. A páciens viszont bármikor, még az utolsó pillanatban is visszaléphet. Ha elmeállapota romlik meg, értelemszerűen nem kérheti tiszta tudattal az „eutanáziát”, és akkor nem is történhet meg a segítségadás. És még valami: Hollandiában a regisztráltak száma 4 százalék körül van. 
Az „eutanázia” engedélyezése nem veszélyeztet senkit, viszont aki kívánja, annak – élete természetes végén - megadja a szép halál lehetőségét.
Szerző
Haskó László

Üvölt a Hold

Hajnal három körül kimentem a ház elé, mert jó hűvös volt odakint, gondoltam, a pontos menetrend szerint érkező rémálomból felriadva kiszellőztetem a fejemet, de hiába, mert éppen arra jött két hülye, és úgy ordítottak, hogy a kiszellőztetésből begőzölés lett. Mármint én gőzöltem be, nem ők, ők ugyanis részegek voltak, s egy kissé tán be is voltak tépve, mindenesetre többé-kevésbé indokolatlannak tűnt az a heves agresszivitás, ahogyan a néma világgal feleseltek. 
Át akartam slisszolni előlük a szemben lévő Haller-parkba, sűrű hely, elrejt. Van ott egy templom is, az úgy szokott hallgatni éjszakánként, olyan elszántan és konokul, mint egy elhagyott, üres szikla. De eszembe jutott, hogy a park a múltkor tele volt eldobált törött üvegekkel, a bokrok alján meg magatehetetlen, rongyos alakok hevertek, viszonylag messze egymástól, de szorosan egymáshoz tapasztotta őket az átható szagú, kimoshatatlan nincstelenség. 
Milyen furcsa kettősség dolgozik bennem ilyenkor! Sajnálom és szánom ezeket a nyomorultakat, és ha tudok, általában pénzt is adok nekik, s a kislányomat is erre biztatom, de magamban messze eltartom őket magamtól: az ő világuk az enyém is, de a sorsom nem. Azt nem adom. Dehogy sétálok át oda, nem volna jó most papucsban szilánkokat összeszedni. Úgyhogy inkább maradtam a Mester utcán, úgy tettem, mintha a két hülyét nem venném észre. Sőt, ahogy közeledtek, szokás szerint még én kezdtem mentegetni őket: biztosan rossz napjuk volt. 
Rossz hónapjuk. 
Rossz évük. Rossz életük. És a haláluk is rossz lesz. 
Biztosan ők is elváltak. Lehet, hogy ők is földönfutók, ők is egyedül élnek, nekik is rémálmaik vannak minden éjjel, és alóluk is megszüntettek egy országos napilapot. Ki tudja, lehet. Lehet nekik is saját, érvényes, minden helyzetben működő magyarázatuk az ésszel föl nem fogható történések megfejtésére. Sőt, még az is meglehet, hogy nincs. S éppen ez a bajuk, hogy nincsen a rejtélyekre semmiféle magyarázatuk, ezért állnak az egész világgal eleve haragban. 
Például velem, aki csak levegőztem az ezüstös, sápadt fényben, s igyekeztem eggyé olvadni a házzal. Mégis beszóltak, hogy húzzak az anyámba innen. Jó vicc, gondoltam, még hogy éppen én húzzak innen. Hiszen itthon vagyok, éppen csak kiléptem a kapun. A templomot bámultam helyettük, ezt a magas, megbántott sziklát, amit senki sem akar megmászni. 
Aztán nem történt semmi különös, csak egy kis verbális inzultus: kaffogtak rám ezek az emberek, mint a csahos kutyák. Ma semmi az itt Pesten. Itt naponta egymillió ember üvöltözik a másik egymillióval, másnap pedig cserélnek. Üvölt a szülő, üvölt a gyerek, üvölt a tanár, üvölt a diák, üvölt az autós, üvölt a gyalogos, üvölt az eladó, üvölt a vásárló, üvölt a főnök, üvölt a beosztott, üvölt a politikus, üvölt a szavazó, üvölt az író, üvölt az olvasó, üvölt a Nap, üvölt a Hold, üvölt az élet, üvölt a halál. 
Számomra sem fogható föl ésszel, hogy miért üvöltök. 
Hajnal három óra van, és üvöltök, mint a Hold.
Szerző
Kácsor Zsolt

Pinokkió

Palkovics László innovációs miniszter ismét kénytelen volt beismerni: hazudott. Nem igaz ugyanis, amire a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) megcsonkítása ügyében folyamatosan hivatkozik, vagyis hogy a német Max Planck Intézetek mintájára alakítja át a hazai akadémiai kutatóhálózatot. Maguk a német tudósok leplezték le a hazugságot Orbán Viktornak írt múlt heti levelükben. 
A miniszterelnök azonban nem alacsonyodott odáig, hogy német tudósokkal levelezgessen, helyette Palkovics reagált. Válaszlevelében nem tudott mit tenni, el kellett ismernie, hogy mégsem teljesen német minta, amit nálunk terveznek (egy kicsit sárgább, egy kicsit savanyúbb). Majd lényegében elismételte a szokásos mantrát, azt bizonygatva, véletlenül sem a nagyobb kormányzati befolyás és az uniós támogatások lenyúlása miatt van szükség az akadémiai kutatóintézetek bedarálására. Kérdés, ezek után Palkovics szava vajon mennyit ér a tudományos közösség számára? Nem valószínű, hogy sokat. 
A Pinokkió-miniszternek ugyanis nem ez az első hazugsága: tavaly még azt hangoztatta, a kormány nem akarja elvenni az MTA-tól a kutatóintézeteket. Rá egy évre mégis pontosan ezt történt. De mondta azt is: a kormány nem akarja csökkenteni az MTA költségvetését. Majd a pénzek visszatartásával zsarolták az Akadémia vezetését. Hazugság a hazugságban, hogy közben arról beszélt: a kormány álláspontja egy éve változatlan. 
Noha a németeknek Palkovics válaszolt, nem véletlen, hogy levelüket eredetileg a miniszterelnöknek címezték. Minden bizonnyal ők is tisztában vannak azzal, hogy a „kormány” itt egyetlen embert, Orbán Viktort jelenti. Mindenki más csak egy drótmadzagon rángatott, lelkiismeretétől megfosztott, szükség esetén szemrebbenés nélkül feláldozható báb. Az egykor méltán elismert MTA-tag, Palkovics László is.
Szerző
Juhász Dániel