Bár felkérték az ellenzéki pártok, az aHang civil szervezet nemet mondott a ferencvárosi előválasztás lebonyolítására – értesült a Népszava. Az aHang lapunknak azt írta, számos más ügyük van, amelyeket ugyanolyan fontos tartanak, mint az előválasztást. Amikor elkezdték szervezni a fővárosi folyamatot, akkor is azt kommunikálták, hogy ettől még nem fognak átállni az előválasztások szervezésére. Persze előfordulhat – folytatták –, hogy még részt veszünk ilyenben, mivel nagyon jó tapasztalataink voltak. – Látjuk azt is, hogyan lehetne még jobbá tenni a folyamatot, sokan rengeteget tanultunk belőle – fogalmaztak.

Már korábban beszámoltunk arról, hogy lapunk úgy tudja: nem civilszervezetek szerveznék a ferencvárosi előválasztást, amelyet augusztus elején akarnak lezárni. Az aHang információnk szerint ugyanakkor technikai segítséget biztosít majd a procedúrához. Úgy tudjuk, a jövő hét elején az összes ellenzéki párt részvételével véglegesítik a pontos forgatókönyvet, így többek között kiderül majd lesz-e érvényességi küszöb, illetve mennyi szignóra lesz szükség az induláshoz. Jelen állás szerint a momentumos Jancsó Andreán és a független Baranyi Krisztinán kívül nem lesz több induló Ferencvárosban. Jancsót a Momentum, az MSZP és a Jobbik támogatja, míg Baranyit a Párbeszéd, az LMP és a Magyar Kétfarkú Kutya Párt látná szívesebben polgármester-jelöltnek. A DK csak annyit közölt, hogy a győztest aspiránst fogadják majd el közös indulónak.  

Eddig is a béremelésekért harcoltak, mi változott az utóbbi években? Az európai gazdaság egyik legnagyobb gondja még ma is a munkanélküliség, a másik az alacsony bérek és a béregyenlőtlenségek kérdése. Ezért a stratégiánk két nagy makrogazdasági követelésen alapul. Az egyik, hogy Európának nagyobb befektetésekre, beruházásokra van szüksége, hogy több munkahelyet és minőségi munkahelyeket lehessen teremteni, és szükség van arra is, hogy tovább növekedjenek a bérek. De nem csak általában, ahogy azt eddig követeltük, hiszen a minimálbérek megemelése kihúzhat embereket a nélkülözésből, de nem elég arra, hogy újjáépítsük a középosztályt és ahhoz sem, hogy a kelet-európai bérek felzárkózzanak a nyugati bérekhez. Ma hatalmas a szakadék az országok között, hiszen a magyar termelékenység például a német 85 százaléka, az itteni bérek mégis sokkal alacsonyabbak. Ezt a szakadékot csakis akkor lehet eltüntetni, ha működő ágazati kollektív szerződésekkel sikerül felzárkóztatni a fizetéseket. Úgyhogy most a programunk középpontjában az ilyen európai szintű bérmegállapodások elérése áll. Ehhez jó pontosan látni, hol állnak jelenleg a magyar dolgozók. A kormány azonban épp a napokban vádolta meg az adatok elferdítésével az Európai Szakszervezeti Kutatóintézetet, mert az úgy számolt, hogy a magyar nettó bérek reálértéke még mindig nem érte el a 2008-as válság előtti szintet, s jövőre már Románia is megelőz bennünket, mert náluk dinamikusabb az emelkedés. Más kormány is tett panaszt az intézet elemzéseire? Nem tudok ilyenről és őszintén szólva, meglepett, hogy a magyar kormány ekkora jelentőséget tulajdonít egy kutatóintézet adatainak. Azt kell feltételeznem, hogy érzékeny területre, a kormány egy gyenge pontjára mutatott rá az intézet az Eurostat megkérdőjelezhetetlen, objektív adatai alapján. Tagadhatatlan, hogy az elmúlt néhány évben a magyar kormány jelentősen emelte a minimálbéreket, de a válságot követő első években gyakorlatilag összeomlottak a bérek, a gazdasági teljesítmény az alacsony bérekre, a dömpingre és a multik tiszteletben tartására épült. Az évtized második felében pedig csak a minimálbér emelés indult el, ami nem volt hatással az átlagbérekre és a képzett munkavállalók bérére. Ennek a következménye a munkaerő kiáramlása, az, hogy több százezer ember keresett külföldön jobb munkahelyeket és béreket. Ez a politika vezetett a rabszolgatörvény bevezetéshez is, hiszen ahelyett, hogy a kormány a béremelések felé nyomta volna a vállalkozásokat, különösen a multi cégeket a dolgozók hazacsábítására, a többletmunkára való lehetőséget választották. Ez nemcsak a társadalmi igazságosság szemszögéből nézve hiba, hanem makrogazdasági, gazdaságpolitikai értelemben is. A magyar kormány hatalmas sikerként értékeli a gazdaság teljesítményét, mivel van a baj? Tudom, hogy Orbán Viktor nagyon büszke a kormánya gazdasági eredményeire, de azt gondolom, munkaerő piaci, foglalkoztatási területen a stratégiája nagyon elhibázott. Magyarország növekedése a szegénységen alapul és jelentős egyenlőtlenségekhez vezetett. Ezért azt tanácsoljuk, lépjen ki az ideológiai harcokból, a gazdaság hosszú távú fejlődési esélye, a fenntartható gazdasági növekedés érdekében változtasson a foglalkoztatáspolitikáján. Vegye rá az itt működő vállalkozásokat, köztük a nemzetközi vállalatokat is, hogy a nagyon jelentős nyereségüket osszák meg a dolgozókkal. Fel kell ismerni a magyar kormánynak is, hogy ezek a multik a hatalmas profitjukat visszaviszik az anyaországokba, de rá kell őket kényszeríteni, hogy itt is emeljenek bért, mert jobb pénzért sokan visszatérnének az országba. Még egyszer: ezért nem elég a minimálbér megemelése, és a további emelést csak a kollektív tárgyalásokon lehet elérni. Bízunk benne, hogy Orbán kormánya is részt fog venni az erről szóló kezdeményezésünkben, a felkérést hamarosan levélben fogja megkapni. Ehhez képest most ott tartunk, hogy a Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASZSZ) elemzései szerint a jövő évi költségvetésben a munkásszállók építése kivételével minden foglalkoztatáspolitikai terület kevesebb pénzt kap, mint az idén. Ez azt jelenti, hogy Magyarországon nincs elég munkaerő és a kormány külföldről hoz be dolgozókat, nekik kell a szállás? Ez nagy változás Orbán eddigi politikájához képest. A belső migráció erőltetése, a leszakadt régiók további kiürítése pedig nem jó megoldás az ország jövője szempontjából.

Épp ezekben a napokban alakulnak meg az új európai szervezetek. Milyen változást jelent ez a szakszervezeti munkában? Azonnal felvettük a kapcsolatot az új Európai Parlamenttel, hogy legyen beleszólásunk az új program összeállításába, a követeléseink bekerüljenek ebbe a programba, különösen szociális, gazdasági és környezeti kérdésekben. Figyeljük a jelöléseket, folyamatosan kapcsolatban vagyunk a Bizottság főigazgatóságaival, a jelenlegi finn és a következő német elnökséggel, s arról tárgyalunk, miként lehet tető alá hozni egy kollektív alkut megerősítő új európai keretdirektívát vagy bizottsági állásfoglalást, egy jogi intézményt erről a kérdésről. Szintén tárgyalunk a szakképzés jövőjéről, hiszen új képességeket követel a digitalizáció, a klímaváltozás, az automatizálás, az infótechnika terjedése. A harmadik pont, amiben lépni kell a következő európai periódusban, az a nem megszokott foglalkoztatási formákban dolgozó munkavállalók jogainak és lehetőségeinek rendezése. Gyülekeznek a felhők az autóipar felett, ami nálunk nagyon érzékeny kérdés, hisz ez az ország húzóágazata. Mi lesz a dolgozókkal, ha hosszabb visszaesés jön? Ez nagy kihívás. Trump kereskedelmi háborúja jelentős hatással lehet a szektorra, de az autóipar szerintem épp az a terület, ahol Európának önálló politikára lenne szüksége, radikálisan el kellene mozdulnia a zöld és elektromos autógyártás irányába. Ez a jövő, és egy hosszú távú gondolkodás keretében arra lenne szükség, hogy a magánforrások mellett nagyon sok állami pénzt is befektessenek a kormányok a terület európai szintű terveinek megalkotásába. Ez nem oldható meg nemzeti tervekkel, ehhez újra kell gondolni az unió belső versenypolitikáját is, mert a 60-as években kidolgozott elvek ma blokkolják például a vállalategyesítéseket, de ez az ideológiai alapú megközelítés öngyilkossághoz vezet. Átlátható szabályok mellett, de változtatni kell. Mit hozhat ez a helyzet a dolgozói érdekvédelemben, hisz ma felemás a helyzet: a Vasasok sok helyen erősek, de a Suzuki be sem engedi a területére a szakszervezeteket. Orbán kormányának ezért kell változtatni, elmozdulni a propagandáról a valódi gazdaságpolitikai lépések felé. Jogi kötelezettséggé kellene tenni, hogy a cégek nem állítanak akadályt a szerveződések elé, a multikat pedig abba az irányba kellene nyomni, hogy kössenek kollektív szerződéseket, mert minden nemzetközi adat azt mutatja, ahol van ilyen megállapodás, ott magasabbak a bérek, de magasabb a termelékenység is.

Gyere haza, fiatal! – ezzel a címmel hirdette meg a kormány a külföldön dolgozó magyarok hazacsábítására kidolgozott akcióját. A költözést bevállalók számára különféle kedvezményeket biztosító programban alig néhány százan vettek részt, de például az akkor négy éve Londonban élő, hatgyermekes Halász-család a hazatelepülés mellett döntött. - Jöttek a hírek a Brexitről, s hogy mi lesz a külföldi munkavállalókkal, ezért kicsit megijedtünk – mondta Halászné Horváth Rita. – Úgy döntöttünk, ismét megpróbáljuk itthon, a gyerekeknek is jobb lesz, ha az anyanyelvükön tanulhatnak - tette hozzá. A família 2012-ből Balatonkeneséről költözött ki a brit fővárosba, haza viszont a Dráva mellé, Vízvárra érkeztek. Itt élt ugyanis Rita anyukája, azaz számíthattak a segítségére. A visszaúton már eggyel többen voltak, mint kifelé menet, ugyanis a 16, 14, 12, 11 és 9 éves gyerekek mellé 2013-ban megszületett Brendon, akit értelemszerűen Angliában anyakönyveztek, s ott kapott meg minden szükséges papírt. Azóta is ezt nyögi a család.

- Három éve jöttünk haza, de még mindig nem sikerült elintéznünk a TAJ-kártyáját – mondja kétségbeesetten Rita. – Az öt nagyobbnak megvoltak a magyar papírjai, de a kicsinek újat kellett csináltatni. A költözés után azonnal lefordíttattuk a kinti anyakönyvi kivonatot, a személyi igazolványát, adókártyáját rögtön el is tudtuk intézni. Beadtuk a kérelmet a TAJ-kártyára is, de azt azóta sem állították ki. A TB-nél először arra hivatkoztak, szükség van a gyerek angliai társadalombiztosítási papírjára. Brendonnak saját névre szólóan nem volt ilyenje, mert az apja munkahelyére volt bejelentve. A sokadik ügyintézési körben derült ki, hogy a kérelmi eljárást hivatalból a TB-nek kellene elindítani, amire a család ígéretet is kapott.  - Három éve rettegünk, mi lesz, ha komolyan megbetegszik Brendon, mert nem jogosult semmilyen kórházi ellátásra – panaszolja Rita. – Ha gyógyszer kell, nem kapunk rá semmilyen támogatást, teljes áron veszünk meg mindent, nagyjából nyolc-tízszeres áron. És persze anyagilag is rosszul járunk, mert nem kaphattam utána anyaságit, nem vették figyelembe a családi pótlék számításánál, így havonta nagyjából 40 ezer forinttól, három év alatt összesen csaknem másfélmillió forinttól estünk el. 

A család hivatalos leveleket írt, telefonált, sőt, személyes egyeztetésekre is járt. Utóbbihoz ráadásul Kaposvárra kellett menni, így ezek az egyeztetések oda-vissza 180 kilométeres utazást jelentettek. - Ha telefonálunk, ide-oda kapcsolgatnak minket, volt, hogy másfél órát hallgattam a zenét – háborog Rita -, a személyes ügyintézésnél pedig most már kifejezetten arrogánsak voltak velünk. Az egyik alkalommal a TB-től leszóltak a vízvári önkormányzathoz, tényleg a faluban lakunk-e, s hogy rendesen jár-e a gyerek az óvodába? Rita párja ismét külföldön dolgozik targoncásként, az idén ment ki, s havonta általában egyszer tud hazajönni 3-7 napra Heerlenből. - Rettenetesen hiányzik a gyerekeknek, de csak így tudunk megélni – ismeri el a hatgyerekes anya. – Próbál kintről segíteni az ügyintézésben, de elképzelheti, milyen sikerrel, ha nekem itthon sem megy. Egész egyszerűen röhej, ami itt folyik: amikor kimentünk Angliába, minden papírt aznap megkaptunk, amikor kérvényeztük. Pedig idegenek voltunk. Itthon pedig azt halljuk, hogy ne menjen el senki, meg jöjjön haza. Mi megtettük, aztán tessék: arra nem képes három év alatt az állam, hogy társadalombiztosítást adjon egy hatéves gyereknek. Minden nap úgy ébredek, csak nehogy történjen vele valami, mert nem tudnánk kifizetni a gyógyíttatását.