Magánvélemény a Brexitről

Publikálás dátuma
2019.07.14. 16:47

Fotó: FRANK AUGSTEIN / AFP
Ha jól számolom, több mint 62 éve élek (kisebb-nagyobb megszakításokkal) Angliában és elég jól kitanultam a született angolok észjárását. Mégis meglepett, Cameron volt miniszterelnökkel együtt nekem is komoly sokkot jelentett a 2016-os népszavazás eredménye. A kilépéses szavazás másnapján aztán írtam egy verset, amiben megpróbáltam megfogalmazni érzéseimet. Ennek a versnek a címe “Egy hontalan éneke”, most csak az utolsó sorait idézem: ”Nemsokára az Egyesült Királyság helyett egy Szétment Királyság polgára leszek, ahol az alattvalók a hajdani dicsőségen csüngve elhiszik, hogy Rend lesz és kevesebb idegen, miközben a Káosz szélvihar-démona pörög Dover fehér szikláinál”. Magyarán mondva az első perctől kezdve tudtam, a tét itt nem az Európai Unióban maradás, az ezzel járó korlátok és a teljes „kereskedelmi függetlenség” között van, hanem az a kérdés, együtt marad-e ezek után Skócia és Észak-Írország Angliával? Ez a megérzésem annyira helyes volt, hogy most már Gordon Brown és Theresa May is erről beszél. May kilépési terve, amit a brit parlament háromszor leszavazott, éppen ezen a banánhéjon csúszott el, az úgynevezett „backstop” kompromisszumon, egy olyan javaslaton, ami nyitva tartotta volna az írek számára létfontosságú közös (Észak-Írország és az Ír Köztársaság közötti) határt. Ez ugyanis a katolikus többségű északiakat benn tartotta volna az európai vámunióban. Ezt a kérdést Boris Johnson és Jeremy Hunt, a két konzervatív miniszterelnök-jelölt (akik közül csak a tory tagság, az összlakosság 0,25 százaléka választhat!) mellébeszéléssel, vagy felelőtlen ígérgetéssel kívánja megoldani. Egyébként úgy gondolom, Johnson lesz a befutó - ha őt választják meg, az egy optikai csalódáson alapul: a konzervatív szavazók úgy hiszik, mivel mint London polgármestere, a „karizmatikus” Johnson pár évvel ezelőtt valóban népszerű volt, most is az, pedig hát népszerűsége kétszínű és gyönge közszereplése miatt igen csak megkopott. Dehát Boris „jobb” Brexitet tud majd teremteni, mint elődje, May asszony? Nem valószínű. Bár az Európai Uniónak elege van a Brexit körüli huzavonából és a Brexit-párti európai képviselők szemtelenkedéseiből, az ír kérdésben nem engedhetnek - ez pedig előre veti egy „rendezetlen kiválás” lehetőségét. Utóbbi Hammond pénzügyminiszter szerint legalább 90 milliárd fontjába kerülne az államnak, egy jókora recesszióról és számos munkahely elvesztéséről nem is beszélve. Ez ellen máris alakulgat egy olyan parlamenti többség, ahol még egyes konzervatív miniszterek is átszavazhatnak és ezzel megbuktathatják Johnson (amúgy is csekély többséggel bíró) jövendő kormányát. Bár számos angol politikus hisz a rendezetlen kiválásban, szerintem ez nem reális lehetőség. Mi lehet mégis a kiút a Brexit labirintusából? Vagy egy újabb népszavazás, ami a közvélemény-kutatások szerint ma már nagy többséggel az Unióban maradás mellett döntene, vagy új választások kiírása. Lehet, hogy a konzervatívok az utóbbit választják, hiszen Corbyn Munkáspártja jelenleg éppen 18 százalékon áll, a liberális demokraták és a egyetlen programpontú Brexit-párt mögött. A Times szerint egy olyan négy-, vagy ötpárti rendszer jöhet létre, ami valamilyen jobboldali, vagy baloldali koalíciót vetít előre. Én abban bízom, hogy a baloldali koalíció ára a dogmatikába ragadt és inefficiens Jeremy Corbyn leléptetése lesz, pontosabban az, hogy nem ő, hanem más lesz az új miniszterelnök. Ami a jobboldali koalíciót illeti, nem hiszem, hogy bármilyen mérvadó politikus összeállna a hazug demagógia mesterével, Trump angol kedveltjével, Nigel Farage-dzsal. Mindez, amit föntebb elmondtam, csak hipotézis, én egyben bízom igazán. Az angolok erőssége mindig is kompromisszum-készségük volt. Nagyhatalmi szerepük végleg megszűnt, de diplomáciájuk nemzetközi szinten még ma is kiválóan működik. Lehet,hogy a Brexit-történet sem drámai kizuhanással, hanem valamilyen okos kompromisszummal végződik? Ha nem, jöhet a Szétment Királyság, a két társországától megfosztott, szűkkeblű, levegőtlen Anglia.

A bánatos kuplung

Publikálás dátuma
2019.07.14. 12:55

Fotó: Shutterstock
Az első szerelmet és az első autót nehéz feledni. Szerencsésebbek inkább az első, nem annyira szerencsések inkább az utóbbira emlékeznek szívesen, ám akiket Fortuna igazán a tenyerén hordott, azoknak a kettő valahogy egyesült. Tán még a család is ott bővült a hátsó ülésen valamelyik fülledt, de még nem nagyon forró nyárestén. Én nem voltam ennyire szerencsés, az én életemben ez a kettő teljesen szétvált, hiszen harminc is bőven elmúltam, amikor először ültem volán mögé. Apámnak is viszonylag későn lett autója, egy sárga Dacia 1300-as, de azt se használtuk túl sűrűn. Ebbe részint a diktatúra is belejátszott, leginkább azzal, hogy jegyre adta a kevéske benzint, ráadásul ezért is idegőrlő sorokat kellett kiállni, később pedig már forgalomkorlátozással próbálta csillapítani a benzinéhséget. Ez volt a híres páros-páratlan rendelet: vasárnaponként hol a páros rendszámra végződő autók, hol a páratlanok közlekedhettek. Ma, amikor már a nagy szabadságunkban nem ritka, hogy családonként két autó is parkol a garázsban, mindezt már környezettudatos politikának neveznénk, és némi irigységgel gondolnánk vissza a frissebb levegőre és a szellősebb utcákra. Igazából viszont soha nem érdekeltek olyan rettentően az autók. Amikor az osztálytársaim már elvesztek a típusok és végsebességek dzsungelében, én inkább a Verne-könyveket gyűjtöttem, s amíg a fél karjukat odaadták volna, hogy egy-egy defekt esetén ők cseréljék ki a kereket, én tisztes távolból követtem az eseményeket. Egyetemista koromban pedig Kolozsvár szívében laktam, pár percnyi sétára Fadrusz szobrától, de a kortársaim túlnyomó többségének se nagyon volt autója. Amit lehetett, vonattal vagy autóstoppal oldottunk meg a kilencvenes években. Még ma is emlékszem az értetlenkedésemre, amikor anyámék nagy boldogan közölték velem, hogy születésnapom alkalmából vesznek nekem egy autót. És mit csináljak vele, kérdeztem vissza. Abba benzint kell venni, folyton tutujgatni, biztosítást kötni, parkolóhelyet keresni – ez mind-mind nem fért bele az én világomba, amelyben az ösztöndíjam nagy részét a könyvek és a kocsmázások vitték el. Egyikről sem akartam lemondani az autó javára. Még élesen emlékeztem rá, hogy nagyapám hetekkel előtte gyűjteni kezdte a benzint, hogy meglátogathasson minket Szatmáron a Wartburggal, szinte kéjjel szidta a bocskoros talpú oláhokat a hosszú sorban, és ahogy beköszöntöttek az első hidegebb őszi napok, leengedett belőle minden folyadékot, majd bebugyolálta, szinte elcsomagolta, hogy tavaszig ne is nyúljon hozzá. A Wartburg így telelt át a kolozsvári bérház udvarán, mint egy rejtélyes állat. Én képtelen voltam efféle gondoskodásra. Amíg Magyarországra nem költöztem, nem is gondoltam tehát az autóra. Végül az egyik népszabis kollégám lepett meg az ötlettel, hogy mi lenne, ha átvenném a hároméves Skoda Fabiájának a részletfizetését, mert ők már nem bírják. Így állt elő az a fura helyzet, hogy jóval hamarabb volt autóm, mint jogosítványom. Mert a viszonylag sima KRESZ-vizsga és tanpályás vezetés után csak harmadik nekifutásra mentem át a forgalomban. Még ma is emlékszem arra a néma rettegésre, amikor először ültem be egyedül a Skodába (el kellett hoznom végre a rég „megvett” autót), oktató nélkül, magabiztosság nélkül, és a fejemben hirtelen át kellett konvertálnom a gyalogos Pestet autós Pestté. Az a sok egyirányú utca! Az a sok kanyargás! De aztán hamar összebarátkoztunk az autómmal, bár nem mindig háláltam meg szótlan, panasz nélküli odaadását. Itt-ott számos horpadás, zúzódás, elszíneződés jelezte, hogy még nem vagyok egészen penge a parkolás tudományában, a figyelmem sem terjed még ki mindenre, mert simán nekitolattam a hirtelen hátam mögé ugró villanyoszlopnak. De tűrte, és 14 évig maradt velem. Senki sem húzta ilyen sokáig. Ott volt költözésnél és válásnál, IKEA-s bevásárlásnál, amikor minden négyzetcentijét ki kellett használni, hogy beférjen a könyvespolc, vittem benne karácsonyfát és ültetésre szánt tuját, velem fedezte fel a nyugati autópályát és a román hepehupás utakat: barátok lettünk, sőt társak. Elválaszthatatlanok. Most pedig ennek is vége. Finom, alig hallható mordulással adta meg magát a kuplung, s javítás már többe kerülne, mint az autó ára. Így hát el kell búcsúznunk. Talán már akkor elkezdődött a vég, amikor szívtelenül melléparkoltam az új szerzeménnyel (hároméves Opel Astra). Hiába mondtam, hogy azért őt is megtartjuk, hiszen tökéletes a városban, ha el kell vinni a gyereket oviba, vagy rohangálni ezért-azért, már érezte, hogy nem ő az első. És hát miért épp egy autónak ne lenne önérzete? Így aztán a kuplunggal ő maga állt félre. Inkább ez, mint a méltatlan mellőzés. De még ekkor is tapintatos volt: egy benzinkút előtt adta fel, és nem a világ háta mögött az út szélén. És most itt állok, és férfiasan küzdök magammal, kapar a torkom. Tudom, hogy az unokáim eleve átkozni fognak a benzines szörnyetegek miatt, de mégis. Tizennégy év préselődött bele ebbe a piros kisautóba, novellák és regények, el nem mondható történetek, megannyi alaktalan emlék. Mintha egy addig észre sem vett mellékszereplő halna meg a film közepén. Egyetlen jelenet csupán, s már rohanunk is tovább a csiricsáré végkifejlet felé.
Témák
autók Skoda

Ki bírja tovább?

Publikálás dátuma
2019.07.14. 11:21
A párizsibékeszerződés aláírása. Németország és szövetségesei bankjainak követelései a szerződés hatálybalépéséig zárolva voltak
Röpke két éven át tartó külügyminisztériumi tevékenységem második felében az elnöki osztály ügykörébe tartozó költségvetési referátumban teljesítettem szolgálatot. A fő feladat természetesen a minisztérium éves költségvetésének elkészítése és végrehajtásának biztosítása volt, de a békeszerződés hatálybalépéséig a követségeknek - a Magyar Nemzeti Bank által esetenként a külügynek adott diszpozíciók alapján - banki műveletekben kellett részt venniük. Ezekre vonatkozólag rejtjel-táviratban utasították a washingtoni követséget. Erre azért volt szükség, mert az ellenséges hatalmak, azaz Németország és szövetségesei bankjainak követelései zárolt számlán voltak. A zárlat feloldásáig csak az adott ország külképviseletének volt joga bankműveleteket végezni. Még emlékszem néhány amerikai banknak a nevére ebből az időből: Chase Manhattan Bank, Manufacturers Bank, Bankers Trust, stb. A költségvetéssel kapcsolatos feladatokat dr. Cserenyey Jenő és dr. Wollf Károly (akkor már) nyugalmazott miniszteri osztályfőnökök látták el. A két nagy tudású, tapasztalatátadásra és segítségre kész öregúrra szeretettel és hálával emlékszem vissza. Másik fontos feladat volt a külképviselethez a dolgozók illetményét (fizetését) és a működéshez szükséges összeget eljuttatni. Ez futár útján történt; egy külügyi tisztviselő a minisztériumi utasításokat és egyéb anyagot tartalmazó zárt csomagban (az ún. futárpostában) elhelyezett összeget adta át a követség erre felhatalmazott dolgozójának. Volt azonban olyan külképviselet, amelynek az állomáshely egy bankjánál vezetett számlájára utalták át az ellátmányt. 1947 nyarán belpolitikai válság volt hazánkban. A Svájcban tartózkodó miniszterelnök, Nagy Ferenc lemondott, gyakorlatilag megszűnt a magyar demokrácia és megkezdődött a magyarok kimenetelének második fázisa (az első volt az 1944/45-ös nyugatos, a második az 1947/48/49-es, a harmadik az 1956-os, a negyedik most van folyamatban). Számos magyar diplomata lemondott állásáról, nem jött haza - akkor használt kifejezéssel: disszidált.
Ne csodálkozzunk hát azon, hogy a krízis napjaiban, ugyanazon a napon két, lényegében azonos tartalmú, nem rejtjeles távirat érkezett az ankarai követségtől. Az egyiket Andaházi-Kasnya Béla követ - akkoriban még nem voltak nagyköveteink -, a másikat Perényi-Lukács György követségi tanácsos írta alá. Az első lényege: az ellátmányt kérem nekem átutalni, mert Lukács tanácsos az ellátmányt megkapva disszidálni fog. A másik táviratban ugyanezt állította a tanácsos a követről. A két távirat azért lett nyílt szöveggel feladva, mert a követnél volt a rejtjelkulcs, aki eredetileg festőművész volt, nem pedig diplomata, Lukács ugyan az volt, de a kulcs nélkül nem tudott rejtjelezni. A kérdést az elnöki osztály főnöke, Kvassay László követ döntötte el: várjuk meg, melyik bírja tovább - annak fogunk utalni.
És így is történt. A festő disszidált előbb. Pár hónap múlva - amikor hazarendelték - Lukács is lelépett.
Frissítve: 2019.07.17. 09:26