Előfizetés

Ki bírja tovább?

Del Medico Imre
Publikálás dátuma
2019.07.14. 11:21
A párizsibékeszerződés aláírása. Németország és szövetségesei bankjainak követelései a szerződés hatálybalépéséig zárolva voltak
Röpke két éven át tartó külügyminisztériumi tevékenységem második felében az elnöki osztály ügykörébe tartozó költségvetési referátumban teljesítettem szolgálatot. A fő feladat természetesen a minisztérium éves költségvetésének elkészítése és végrehajtásának biztosítása volt, de a békeszerződés hatálybalépéséig a követségeknek - a Magyar Nemzeti Bank által esetenként a külügynek adott diszpozíciók alapján - banki műveletekben kellett részt venniük. Ezekre vonatkozólag rejtjel-táviratban utasították a washingtoni követséget. Erre azért volt szükség, mert az ellenséges hatalmak, azaz Németország és szövetségesei bankjainak követelései zárolt számlán voltak. A zárlat feloldásáig csak az adott ország külképviseletének volt joga bankműveleteket végezni. Még emlékszem néhány amerikai banknak a nevére ebből az időből: Chase Manhattan Bank, Manufacturers Bank, Bankers Trust, stb. A költségvetéssel kapcsolatos feladatokat dr. Cserenyey Jenő és dr. Wollf Károly (akkor már) nyugalmazott miniszteri osztályfőnökök látták el. A két nagy tudású, tapasztalatátadásra és segítségre kész öregúrra szeretettel és hálával emlékszem vissza. Másik fontos feladat volt a külképviselethez a dolgozók illetményét (fizetését) és a működéshez szükséges összeget eljuttatni. Ez futár útján történt; egy külügyi tisztviselő a minisztériumi utasításokat és egyéb anyagot tartalmazó zárt csomagban (az ún. futárpostában) elhelyezett összeget adta át a követség erre felhatalmazott dolgozójának. Volt azonban olyan külképviselet, amelynek az állomáshely egy bankjánál vezetett számlájára utalták át az ellátmányt. 1947 nyarán belpolitikai válság volt hazánkban. A Svájcban tartózkodó miniszterelnök, Nagy Ferenc lemondott, gyakorlatilag megszűnt a magyar demokrácia és megkezdődött a magyarok kimenetelének második fázisa (az első volt az 1944/45-ös nyugatos, a második az 1947/48/49-es, a harmadik az 1956-os, a negyedik most van folyamatban). Számos magyar diplomata lemondott állásáról, nem jött haza - akkor használt kifejezéssel: disszidált.
Ne csodálkozzunk hát azon, hogy a krízis napjaiban, ugyanazon a napon két, lényegében azonos tartalmú, nem rejtjeles távirat érkezett az ankarai követségtől. Az egyiket Andaházi-Kasnya Béla követ - akkoriban még nem voltak nagyköveteink -, a másikat Perényi-Lukács György követségi tanácsos írta alá. Az első lényege: az ellátmányt kérem nekem átutalni, mert Lukács tanácsos az ellátmányt megkapva disszidálni fog. A másik táviratban ugyanezt állította a tanácsos a követről. A két távirat azért lett nyílt szöveggel feladva, mert a követnél volt a rejtjelkulcs, aki eredetileg festőművész volt, nem pedig diplomata, Lukács ugyan az volt, de a kulcs nélkül nem tudott rejtjelezni. A kérdést az elnöki osztály főnöke, Kvassay László követ döntötte el: várjuk meg, melyik bírja tovább - annak fogunk utalni.
És így is történt. A festő disszidált előbb. Pár hónap múlva - amikor hazarendelték - Lukács is lelépett.

Klímakása - Mit tettek, és főleg mit nem Orbán eddigi kormányai?

Marnitz István
Publikálás dátuma
2019.07.14. 07:00
Marabu rajza
Most nem a klímakatasztrófa/klímahiszti (a kívánt rész pártállástól függően aláhúzandó) elborzasztó híreivel ijesztgetném az olvasókat. Lássuk inkább, mit tett a klímával kapcsolatos ügyekben az elmúlt évek során az Orbán-kabinet.
A történet előzménye, hogy Gyurcsányék 2020-ra a teljes energiafogyasztáson belül 14,65 százalékos megújulóenergia-arányt vállaltak. Az érték jóval alacsonyabb az Európai Unió egészében megcélzott 20 százaléknál, viszont kétségkívül magasabb az országtól adottságai alapján elvárt legalább 13 százaléknál. Az energiahatékonyságról 2012-ben született uniós irányelv, aminek nyomán a kiindulóponthoz képest 2020-ra összességében szintén 20 százalékos fogyasztáscsökkentést céloztak meg. Az üvegházhatású gázok kibocsátását főként a gyárakra összpontosítva, egyfajta szennyezéstőzsdén keresztül 2020-ra 21 százalékkal szorították volna vissza. Az üvegházgáz-kibocsátáscsökkentést jelentősen befolyásolta az 1992-es kiotói, majd a négy évvel ezelőtti, 2015-ös párizsi klímamegállapodás is. A hazai megújulóenergia-adatok sokáig biztató képet mutattak. Gyors felfutást követően 2013-ra már 16,2 százalékon álltunk. Igaz, ez elsősorban egy statisztikai trükknek tudható be. Eszerint két éve visszamenőleg hozzáadták a korábbi megújulóenergia-arányokhoz a lopott fa elégetését is, amivel az érték a felével megugrott. Azóta viszont az arány nyílegyenesen, immár 12 százalék közelébe zuhant. Így végül a – tagállamok túlnyomó többségénél szerényebb - 14,65 százalék 2020-as teljesítése is kérdésessé vált. Ennek sokak szerint elsősorban a vetítési alap, azaz az összesített energiafogyasztás megugrása az oka. De bizonyára szerepet játszik például az E-85 elnevezésű bioüzemanyag Orbán-kormány általi ellehetetlenítése is. Az energiahatékonysági cél teljesítése és mérése még bonyolultabb. Eladdig, hogy sokszor a növekedés is elszámolható csökkenésként. Mindenesetre a Magyar Energiahatékonysági Intézet Nonprofit Közhasznú Kft. jelzése szerint már a 2016-os fogyasztási adat is jelentős elmaradást tükröz az időarányos vállaláshoz képest. Tovább bonyolítja a végrehajthatóságot, hogy a Fidesz-KDNP szabotálja az EU mégoly összetett energiahatékonysági szabályainak hazai átültetését, ami miatt Brüsszel több körben perrel fenyegette Magyarországot.

Az ezerszeresére lenne szükség

Miközben az energiahatékonyság terén lényegében az első Orbán-kabinettől kezdve valamennyi kurzus felmutathat pár látványos akciót, büszkeségre senkinek nincs oka. Míg a témát elsőként a Széchenyi-terv emelte a köztudatba, az évi néhány milliárdos lakossági támogatás a szociálliberális időszak vége felé már évi több tízmilliárdos panelprogramokká dagadt. 2010 után viszont a források elapadtak és megint maradt az évi néhány százmilliós-milliárdos, jelképesnek is alig nevezhető, rendre kínos kommunikációs fordulatokkal eladott pályáztatás. Pedig valamennyi szakértő – ahogy ellenzékből a Fidesz is – nyilvánvalónak nevezte, hogy a hazai ingatlanok korszerűsítéséhez évi százmilliárdos nagyságrendű vissza nem térítendő támogatás szükséges. Ehhez képest négy éve Orbánék még a lakossági felújításokra szánt, százmilliárdos EU-támogatást is – az egyöntetű szakmai tiltakozás ellenére - középületek felújítására csatornázta át. Azóta az éves aprópénzosztást árnyalja, hogy az Orbán-kabinet által kizárólagos forrásként rendelt, úgynevezett szén-dioxid-kvóták piaci ára a többszörösére ugrott, így immár évi közel százmilliárdot is szabadon elkölthetnének e célra. Ám érdemi programok helyett változatlanul csak izzadságszagú magyarázkodásokat hallhatunk mondvacsinált célokról, csak azért, hogy semmiképp se növeljék a lakások éves korszerűsítési keretét a szükséges százmilliárdos helyett legalább tízmilliárdos szintre.

Az ipar szétesése mint büszkeség

A szén-dioxid-kibocsátás-csökkentés terén a párizsi klímamegállapodás óta Magyarország 2030-ra - 1990-es alapon - 40 százalékos csökkentést vállal. Sőt, mint mondják, számukra ez a fő cél, mindennek az eredője, ami csak (normál üzem közben valóban szén-dioxid-kibocsátás nélkül áramot termelő) atomerőművel, azaz Paks 2-vel érhető el. Ez ugyanakkor nyilvánvaló kamu, hisz a csökkenés jó részét az ipar 1990 utáni összeomlása okozta. Az Eurostat erről tanúskodó ábrája alapján egyértelmű: a Horn- és az első Orbán-kormány idején leginkább szinten maradt a kibocsátás. A 2002-től induló szociálliberális időszak egyértelmű javulást mutat, még ha a 2008 utáni, amúgy örvendetesen gyorsuló csökkenési ütem kevéssé a korszerűsítéseknek, sokkal inkább a válságnak volt is betudható. A lendület bőven átterjedt a következő Orbán-kabinet időszakára is. Ám 2013-ban, az 1990-es szintnél 39,1 százalékkal alacsonyabb kibocsátásnál megfordult az irány. Azóta – a tavalyi, minimális, 0,8 százalékos javulást leszámítva - az ország egyre több szén-dioxidot bocsát ki. Az a közkeletű fideszes hivatkozás tehát, miszerint „1990 óta már 32 százalékkal csökkentettük a szén-dioxid-kibocsátást és 2030-ra elérhető a 40 százalék is”, úgy igaz, hogy öt éve már álltunk nagyon közel a 2030-as vállaláshoz és most történetesen a helyzet vészes romlása miatt állunk 32 százalékon úgy, hogy a helyzet nem is kecsegtet kedvező fordulattal. Az Orbán-kabinet mindezt úgy tünteti fel, mintha a fogyasztás nem alapvetően az ipar rendszerváltás utáni összeomlása, válság alatti visszaesése, illetve a szociálliberális időszak erőfeszítései, hanem saját szerkezetátalakításai miatt szennyezne kevesebbet az 1990-es szintnél. Az elmaradásokról látványosan tanúskodik az unió által az összes tagállamtól bekért, a 2020-as kudarc miatt szigorúan egységes – az egyedi adottságokat mégis figyelembe vevő – sorvezető szerint készült Nemzeti Energia- és Klímaterv (Nekt) első tervezete is. Noha a szöveg első olvasásra Orbánék magabiztosságát tükrözi, már az összefoglaló táblázat lehangoló. Ebből egyértelműen kitűnik, hogy nem csak 2020-ra, de 2030-ra is jóval az EU-átlag alatti célokat vállalunk. Míg a megújuló energia arányát illetően az EU 2030-ra 32 százalékos átlagot céloz meg, addig Magyarország csak 20 százalékot vállal. Az energiahatékonyságban a 32,5 százalékos közös átlaghoz 8-10 százalékkal járulnánk hozzá. Bár az üvegházgáz-kibocsátás terén hoznánk az EU-átlagnak számító 40 százalékot, a közlekedés, lakások és mezőgazdaság külön számolt, 2005-ös alapon 30 százalékos mérsékléséhez mindössze 7 százalékkal járulnánk hozzá úgy, hogy ezen belül a közlekedés szennyezése 30-50 százalékkal még nőne is. A szakértők, illetve az EU ezt követő értékelése még ennél is lesújtóbb. A civil szervezetek, összevetve az azonos elvek szerint készült Nekteket, tagállamonként szélsőségesen változó eltökéltséget és szakmai színvonalat érzékeltek. Az EU országokra szabott értékeléseiből az Euractiv nevű brüsszeli lap által összeállított táblázat tanúsága szerint adottságaihoz mérten 2030-ra a 28 tagállamból Magyarország és Románia vállalta a legkevesebbet. Brüsszel legalább 23 százalékos megújuló-arányt javasol, csökkentve az ebben döntő részt képviselő faégetés súlyát, energiahatékonyságban pedig ennél is bátrabb eltökéltséget igényelnek. Az EU-értékelés a magyar anyag szakmai színvonaláról is lesújtó képet mutat, szinte valamennyi vállalás pontosítását, egyáltalán kifejtését, számszerűsítését, ütemezését kérve.

A puccs

Az értékelés után alig egy héttel, június közepén tartották az Európai Tanács brüsszeli ülését, aminek a 2050-es, teljes szén-dioxid-mentességet vállaló határozatához az összes résztvevő állam- és kormányfő hozzájárulására lett volna szükség. Az előzmények kifejezetten biztatóak voltak. A fő kezdeményezőnek számító franciákon, skandinávokon túl a megelőző hónapok során egyre-másra csatlakoztak az addig vonakodó tagállamok. Köztük a legfontosabb Németország, amely nélkül, legyünk őszinték, semmilyen érdemi uniós döntés nem születhet. Igaz, a korszerűsítés terén rendre élen járó németek vonakodása alkalmat teremtett Orbánéknak, hogy rájuk hivatkozva hangsúlyozzák kételyeiket, mondván: ami rossz a német iparnak, az rossz nekünk is. Miután a németek átálltak, Orbán lecsatlakozott róluk és talált magának más ellenzőket. A visegrádiak egységében nem bízhatott, hisz Szlovákia szintén beállt az ésszel gondolkodó többségbe. Így maradtak a mindvégig kerékkötő lengyelek és csehek. Utóbbiak esetében a tiltakozás valamiképp mégis érthetőbb, hisz iparuk jelentős részben szénbányászatra épül. Ám Magyarországra ez nem igaz, hisz nálunk a Mátrai Erőművön kívül más széntüzelésű egység nincs. Bármennyire is szennyezze a levegőt a kormányfő strómanjaként ismert Mészáros Lőrinc érdekkörébe került, Magyarország második legnagyobb áramtermelője, a tervek szerint legkésőbb 2030-ra bezárja blokkjait. Tekintve viszont, hogy ez az erőmű egymagában a hazai szén-dioxid-kibocsátás 14 százalékáért felel, a legnagyobb jóindulattal is érthetetlen, miért nem számol a kiesésével a 2030-as Nektben a kormány. Tovább fokozza a zavart, hogy a kabinet különböző tisztviselői előzetesen arról pletykáltak, hogy a magyar kormány is vállalja a 2050-es klímasemlegességet. Ám az estébe nyúló tanácskozás után Orbán Viktoron nem látszott, hogy a legkevésbé is megérintette volna a téma vagy a viták súlya. Nyilatkozatában aláírását ahhoz kötötte, hogy az EU adjon nekünk az átállásra pénzt. (Ráadásul azért is küzdünk, hogy Brüsszel minél kevésbé határozhassa meg, ezt mire költhetjük.) A felvetés ugyan látszólag jogos, ám ezzel a többi tagállam, így például a legszegényebb Románia és Bulgária sem kívánta megbontani az EU-egységet. Szakértők szerint, bár a költségekről még valóban nem esett érdemben szó – az a következő uniós költségvetés jövő évi vitájában várható -, a közös nyilatkozatot ez egyáltalán nem akadályozta volna. Sőt, Brüsszelnek jövőre azt kell mérlegelnie, hogy az együttműködő és szegény, vagy az – akár teljesen alaptalanul - zsaroló, kissé módosabb tagállamoknak ad több forrást. A magyar érvek ürességét jelzi, hogy bár az EU túlnyomó többsége ellenében tiltakozunk, máig nem mutattuk meg, hogy mikorra és milyen támogatási igényű tervek mentén valósítanánk meg a teljes szén-dioxid mentesítést. Ez is arra utal, hogy az ellenszegülés csak Orbán újabb, alaptalan politikai blöffje. Pedig a kérdés tényleg komoly. Az átálláshoz szakértők szerint egyfajta „hadigazdaság” szükségeltetik, ami évente a GDP úgy 5 százalékát, vagyis 2 ezer milliárd forintot igényel.

Sok a szólam, egy a dal

A kérdésben a fideszes politikusok láthatólag személyre szabott szereposztás szerint sorolják a propagandaközpontjuk által engedélyezett fordulatokat. A sokszólamú dallamot az teszi mégis egységessé, hogy Orbán Viktornak mindig és minden körülmények között igaza van és azért nem eszik olyan forrón a klímakását. A nyilatkozatháború a kétségkívül sűrűsödő klímakatasztrófa-figyelmeztetések nyomán az uniós ülés előtt tetőzött. Az ellenzék lankadatlan kérdései kapcsán elsősorban Cseresnyés Péter, az Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM) parlamenti államtitkára vétette észre magát, akitől ugyan nem áll távol a másik fél üres pocskondiázása, de felsorolja az agytröszt úgymond észérveit - manipulatív számtrükkjeit - is. A valós okokat elhallgatva sosem felejtenek el dicsekedni a kibocsátás 1990-hez viszonyított, jelentős visszaesésével. Gyakorta azt is említik, hogy időközben jelentősen nőtt a GDP. Ez kétségkívül örvendetes, de a 2050-es uniós célok kevéssé érzékenyek a GDP-re. A 2020-30-as vállalások elbírálása során ugyanakkor Brüsszel figyelembe veszi a fejlettséget is. De a Fidesz-agytröszt csak akkor oszt-szoroz a GDP-vel, ha az eredmény kedvező. A szén-dioxid-kibocsátás növekedésének elismerése helyett például rendre csak azt említik, hogy a GDP-bővüléshez képest nem nőtt a szennyezés. Előszeretettel – és bíráló éllel – jelzik azt is, hogy nálunk 40 százalékkal kisebb a kibocsátás, mint a „példának tekintett” Németországban. Azt azonban sosem említik, hogy az egy főre eső GDP-nk viszont 66 százalékkal alacsonyabb, vagyis a teljesítményhez képest mégis csak nagyobb nálunk a szennyezés. Szakértők amúgy ezt tartják nagy előnyünknek is: nincs fejlett, drágán lebontandó iparunk, így azonnal a legújabb eljárásokat vehetnénk át. Kaderják Péter, az ITM energiaügyekért és klímapolitikáért felelős államtitkára – aki nem teheti meg, hogy élesen szembehelyezkedjék évtizedes energiakutatói munkásságával – a kötelező számbűvészkedésen túl elsősorban a gazdasági fejlődés és a klímaberuházások kiegyenlíthetőségét hirdeti.
Szóbeli aggódásban nagyon jó
Fotó: Sóki Tamás / MTI

Csak a migráció elfedésére szolgál

Az EP-kampány kitűnő alkalmat biztosított az Orbán szívéhez leginkább közel álló, nettó populista érvek felvonultatásához is. E szerepet leginkább a Fidesz főideológusai – például Bayer Zsolt vagy G. Fodor Gábor – vállalták, de téziseiket nagy kedvvel mondta vissza Kövér László és persze Németh Szilárd is. A témához különösen illeszkedő, szokásos konteó hangnemben „bebizonyították”, hogy a klíma akár az emberi beavatkozástól függetlenül is változhat (heuréka!), akad, aki keres a környezetvédelmen (botrány!), és persze leleplezték, hogy a "sorosista brüsszeliták" a klímatémát csakis a migrációs válság elfedése miatt erőltetik. Kövér számára az, hogy a nyugati polgárok a legfontosabb gondnak a klímaválságot tartják, csupán a "háttérhatalom" sikeres agymosását bizonyítja. E kényelmes álláspontot ugyanakkor rendre finomítaniuk kell, így mindig hozzáfűzik, hogy attól még teljesen átérzik a probléma súlyát. A kormányzati megszólalások is rendre azzal indulnak, hogy az aktuális nyilatkozó a lehető legteljesebb mértékben osztozik az aggodalmakban és higgyük el, mindenki tisztább levegőre, természetre, vizekre, élhetőbb környezetre vágyik. Maga Orbán e tárgyban szinte kizárólag azt ismételgeti: Paks 2 - néhány találomra előhúzott „szakmai” érv mellett. A legcinikusabb szerepet kétségkívül Áder János vállalta magára, aki köztársasági elnökként úgy sorolja úton-útfélen a klímakatasztrófáról szóló legnagyobb közhelyeket, hogy még véletlenül se kerüljön ellentmondásba az erre érzéketlen, illetve ezzel élesen szembehelyezkedő Orbán-kabinettel. Olyannyira, hogy az uniós egység megpuccsolása után egyszerűen felsorolta a Fidesz-propaganda értékelhetetlen "szakmai" érveit. Az uniós kudarc óta a kormány részéről az a – többi renitens miniszterelnöktől átvett – érv került előtérbe, hogy mire ez a nagy sietség, amikor 2050-ről beszélünk. (Csak jelzem, 2050 pont olyan távoli, mint a rendszerváltás, amely számos célját finoman szólva máig nem érte el. Az idő tehát igenis sürget.) Mindenesetre remélem, a 2050-es történelemkönyvek – ha akkor még lesznek olyanok – Orbán Viktorról megemlítik: ő volt az, aki 31 évvel azelőtt az unió közös klíma-erőfeszítéseit több pénzt kérve fúrta meg.

Kormányzati trükkök százai: így hamisítják tetszetős statisztikává az életünket

Kiss Ambrus
Publikálás dátuma
2019.07.13. 19:17

Fotó: Angyalosi Beáta
Eltűnt mérőszámok és forgalomból kivont módszertanok nyomában.
Stuart Sutherland brit pszichológus mondta: „Mindenki ismeri a szólást, miszerint statisztikával mindent be lehet bizonyítani, ez azonban csak akkor igaz, ha a statisztikát rosszul, nem megfelelően használják.” Az irracionalitásról szóló könyvében éppen azt a kérdést vizsgálta, hogy felelős pozícióban lévő személyek hogyan képesek a saját hiedelmeiknek, vagy rosszul levont statisztikai következtetéseiknek a hibájába esni. A rosszul levont következtetéseknél talán sokkal súlyosabb, amikor azt a szintén irracionális gondolkodási módot követjük, hogy az „a legjobb adat, ha nincsen adat”. Azaz a valóság megismerésének vágyát tegyük tönkre azzal, hogy elvesszük az emberektől ennek a lehetőségét.

Megszűnt a létminimum-jelentés

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2015-ben eldöntötte, hogy megszünteti a létminimum számítását, mivel az szerintük nem a valóság megismerését szolgálja. Halkan érdemes megjegyezni, hogy a rendszerváltás óta 25 alkalommal jelent meg az állam által publikált létminimumról szóló jelentés, ebből 8 alkalommal Orbán Viktor vezette jobboldali kormány, vagy kormánykoalíció volt az ország élén. Mivel a KSH nem érezte magáénak ezt a feladatot, ezért 2016-tól kezdve a Magyar Szakszervezeti Szövetség, a Friedrich Ebert Stiftung és a Policy Agenda együttműködésének eredményeként készül el ez a kutatás. De most mégsem arra vállalkozom, hogy a kutatás alapján bemutassam a társadalom helyzetét, hanem egy másik problémára irányítanám rá a figyelmet. Ez az írás arról szól, hogyan fedi el sűrű fátyollal az állam azokat az adatokat, amelyek kapcsán szembenézhetnénk a társadalmi változásokkal. Alaptétel, hogy az azonnaliság milyen fontos kellene, hogy legyen, ha figyelni akarjuk a változásokat. Elég csak arra gondolni, hogy a negyedik ipari forradalom okozta változás a munka világa minden területére pillanatok alatt zajlik le. Ezt a folyamatot követni kellene, és nem üldözni ennek megismerését. A mai informatikai világban, amikor big data elemzési módszerek segítségével szinte napi szinten lehet vizsgálni a fogyasztók szokásainak változását, a kormányzati gyakorlat akár 2-3 éves csúszással követi az adatok feldolgozását. A kormányzati működés nem alkalmazkodott ehhez a világhoz. Azért, hogy alátámasszam állításomat, néhány eset bemutatásával teszem érthetővé lemaradásunkat ezen a területen.

Hol a mediánbér? Nincs mediánbér!

A magyar állam lényegében három statisztikai rendszert működtet párhuzamosan a munkaerőpiac helyzetére vonatkozóan. Egyrészt önbevalláson alapulva a KSH havonta közli a foglalkoztatottak (az adott héten legalább egy órányi jövedelmet biztosító munkát végzők) számát. Ennek a módszernek az az előnye, hogy nemzetközi szempontból összehasonlítható, hiszen ugyanígy mérik a foglalkoztatottságot, a munkanélküliséget a világon szinte bárhol. Hátránya, hogy könnyen belekeverednek ebbe olyan foglalkoztatási formák, amelyek nem klasszikus munkaviszonyok. Például egy egyéni vállalkozó is foglalkoztatottnak mondja magát, mivel jövedelmet termelt, ugyanakkor semmilyen munkajogi védelme sincsen. A második megismerési mód az alkalmazotti statisztika. Ez 2019-ig nem az egyén megkérdezésén alapult, hanem a cégeket (az 5 fő feletti vállalkozásokat), és a költségvetési intézményeket kérdezték meg arról, hogy adott hónapban mekkora volt a bérköltségük, és hány embert foglalkoztattak. Ebből számolták az ezen körbe tartozók esetében mekkora volt az átlagkereset. Ezen módszertan alapján egyébként azt mondják meg, hogy a teljes munkaidőben dolgozók esetében mekkora volt az átlagkereset, és nem a tényleges munkavállalói körre adnak adatot. A másik probléma, hogy az adatfelvétel nem egyéni szintű. Ebből következően nem lehet megmondani, hogy adott cégnél dolgozók esetében mekkora bérek voltak egyéni szinten. Így azt sem lehet meghatározni, hogy mekkora volt az átlagkereset (összes dolgozó fizetése osztva az összes dolgozó létszámával), és a mediánbér (növekvő sorba rakva az összes dolgozó bérét, a középen álló bére) viszonya. A Központi Statisztikai Hivatal 2019-től kezdve módszertant váltott (elvileg). Ennek alapja, hogy a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) adatait használják. Ezek tartalmazzák az összes foglalkoztatott (munkajövedelmet kapó) adatát, és ebből lehetne egyéni szintű adatokat kinyerni, ami alapján például mediánbért számolni. Az első adatközléskor azonban kiderült, hogy a valóság más. A KSH továbbra sem közli az 5 főnél kevesebbet foglalkoztatók adatait, pedig az ő jelenlétük meghatározó a munkaerő-piacon. És bár tudnák, de nem közlik azt sem, hogy mennyi a mediánbér, azaz a valóságban hány dolgozó keres az átlagbér alatt. Így a béregyenlőtlenségek dolgozói társadalmon belüli torzulásairól nem kapunk adatot, miközben az állami szerveknek ez rendelkezésre áll. A harmadik állami statisztikai rendszer az egyéni bér- és kereset statisztika. A Pénzügyminisztérium (PM) elvileg minden évben adatgyűjtést végez az (5 fő feletti) vállalkozásoknál és a költségvetési intézményeknél. Az adatgyűjtés alapja, hogy adott év májusára vonatkozóan kell mintavétel alapján dolgozói szintű béradatokat adni. Ez az adatbázis is alkalmas arra, hogy meghatározzák a mediánbér és az átlagbér viszonyát. Ebből számol négyévente az Eurostat is mediánbért, és közli a többi tagállam adatával együtt. Ez az adatbázis csak évente egy hónapot rögzít, így a szezonális változásokat nem követi le. Jelentős esetszám van azonban az adatbázisban, ezért meghízható abból a szempontból, hogy az 5 fő feletti cégekre és a költségvetési intézményekre jó minőségű adatot biztosítson. A PM által készített bér-és kereset statisztikák készítésénél is érdekes anomáliák zajlottak, mivel az adatfelvétel 2017-ben – feltehetőleg kormányzati átszervezés miatt – elmaradt. Ezért 2018 őszén egyszerre vették fel a 2017-es és 2018-as adatokat. Ez jó lehetőség lenne arra, hogy még a NAV-énál is mélyebb adattartalommal lehessen vizsgálni a a dolgozói társadalom bérstruktúráját. Hogy képet lehessen kapni a minimálbér emelésének hatásairól. Ez azonban ismét nem lehetséges, mivel az őszi adatfelvétel adatbázisa nem készült el, nem kutatható ezen sorok írásakor sem. Ha hozzátesszük, hogy fele részben 2017. évi adatokból áll, akkor jól látszik, hogy milyen lassú ez a folyamat. A bemutatott példák jól illusztrálják, hogy az állam bár képes lenne rá, de mégsem akar haladni a változásokkal. Elrejti az adatokat, késve veszi fel azokat, és nem teszi lehetővé a kutathatóságukat.

Miért jó, ha nincsen róla képünk

Ahogy a bevezető részben is írtam, történetünk kiváltója a létminimum kérdése volt. Az állam eldöntötte, hogy nem közli, és ezzel maga részéről ki is szállt a történetből. A Magyar Szakszervezeti Szövetség és a Friedrich Ebert Stiftung közös programja keretében azonban megteremtődtek annak a feltételei, hogy folytatódhasson a létminimum értékének kiszámítása. Anélkül, hogy nagyon untatnám az olvasót, egy kis szakmai betekintést szeretnék adni a létminimum számításának módszertanába. Ahhoz, hogy a Policy Agenda folytatni tudja a korábbi KSH-projektet, a korábban alkalmazott módszertan adaptálására volt szükség. Ez pedig két adatbázishoz való hozzáférést kívánt meg. Az egyik az árak változását bemutató adatok, mivel a létminimum alapját jelentő élelmiszerkosárhoz ez elengedhetetlenül szükséges volt. Az inflációs adatok rendelkezésre állnak most is, így ezzel nem volt probléma. A másik adatbázis az úgynevezett Háztartási Költségvetési és Életkörülmény Adatfelvétel (HKÉF). Ez a statisztika a háztartások folyó kiadásait mutatja, amit naplóvezetésből származó évközi adatfelvétel alapján készítenek. Egy bizonyos időszak alatt mintegy 10 ezer háztartást kérnek meg arra, hogy két héten keresztül vezessék a kiadásaikat. Ennek feldolgozását követően tudott korábban többek között létminimumot számolni a KSH, majd annak befejezését követően ebből közölt kiadási szerkezetre vonatkozó adatokat. A HKÉF adatbázis elvileg szabadon kutatható. 2016-2018-ig minden évben tavasszal lehetőséget adott erre a Központi Statisztikai Hivatal, és ez alapján tudott a Policy Agenda létminimum értéket számítani. Az idei évben ezt a lehetőséget megszüntette a statisztikai hivatal, és azt jelezték, hogy a 2018. májusában felvett adatok feldolgozására 2019 végénél előbb nem kerül sor. Ezzel „megoldották” azt a problémát, hogy ne kelljen átadniuk a létminimumhoz szükséges adatok kutathatóságának lehetőségét, de egyben feladták azt is, hogy 2019 első felében megismerhessen a közvélemény valamilyen adatot az előző évi kiadásairól. Tavaly még május 30-án közölték az erről szóló tanulmányt. Nehéz nem úgy érteni a folyamatot, mint ami arra irányul, hogy időben túlzottan elcsúsztassa az adatközlést, amely által annak relevanciája is erősen csökken. Hiszen kit érdekel például 2020 elején az, hogy mennyi volt 2018-ban a létminimum értéke. Megjegyzem, ezzel csak azt érték el, hogy a Policy Agenda most júniusban előzetes létminimum és társadalmi minimum adatot tudjon közölni, a részletes számokra még várni kell. A kormányzati döntést kiváltó ok nem érthető. Az elmúlt évek minimálbér-, és garantált bérminimum emelései egyértelműen azzal az eredménnyel jártak, hogy csökkent a létminimum alatt élők aránya. Ezt a kormány sikerként is felmutathatná. Ezzel szemben inkább egy furcsa rejtőzködést játszik. Irracionális, amikor egy kormány azt gondolja, akkor jár el helyesen, ha rejtegetni akarja a valóságot. Ez egy csapda, ami önbecsapások sorozatát hozza, és végül már nem tudnak különbséget tenni a virtuális, a kreált világ, és a valóság között. Tudom, hogy a valóság megismerése mindig kockázatokkal és sokszor dilemmákkal jár. De azt is tudom, hogy bonyolult világunk megértéséhez biztosan nem az vezet el, ha szemüket eltakarjuk a kezünkkel. Ez még a kisgyerekeknél sem működik a bújócska játékban.