Veritas Történetkutató Intézet;Ungváry Krisztián;állambiztonsági múlt;

2019-07-14 18:36:57

Ungváry Krisztián: együttműködött kommunista állambiztonsággal a Veritas Történetkutató Intézet igazgató-helyettese

Marinovich Endre társadalmi kapcsolatként jelentett a Svájcban élő magyar diákok mindennapjairól – írja a történész.

Komplett tanulmánnyal magyarázza meg Ungváry Krisztián történész, miért is hagyta ott néhány nap után az 56-os Intézetet elnyelő Veritast – amiből az is kiderül, hogy az intézet főigazgató-helyettese milyen „társadalmi munkát” is végzett a hatvanas években.

Az Átlátszó.hu-n publikált anyagban Ungváry már bevezetésként azt hangoztatja: Magyarországon elmaradt a közszereplők kommunista múlttal kapcsolatos átvilágítása, és éppen a definiálatlanságból, elhallgatásokból fakad, hogy a közvélemény csak ügynökkérdéssel foglalkozik, míg az állambiztonságba be nem szervezett „hivatalos” és „társadalmi kapcsolatok” témája hidegen hagyja többségi társadalmat. 

Az utóbbi körökbe tartozó személyeket azért is nehéz azonosítani, mert róluk az esetek túlnyomó többségében nem vezettek megfigyelőkartont, adataik legfeljebb egy-egy ügyhöz kapcsolódva jelennek meg – szerepük viszont jelentős volt, hiszen a begyűjtött információk 14-20 százalékát is ők szolgáltathatták az állambiztonság számára

Ungváry Krisztián felidézi, hogy Marinovich Endre 1965-ben került először kapcsolatba az állambiztonsággal. Ekkor jutott a hírszerzés tudomására, hogy Marinovich egy svájci ösztöndíj megpályázását tervezi. Az ilyen típusú igénylés akkoriban ritkaságnak számított - Svájccal ekkor még nem létezett államközi kulturális egyezmény - és eleve kevesen pályáztak ösztöndíjra nyugat-európai tanulmányok reményében. 

A már 19 évesen, egyetemista korában külkereskedelmi dolgozóként tevékenykedő Marinovichnak azonban sikerült a lehetetlennek tűnő vállalkozás, sőt ő volt az egyedüli állami ösztöndíjas Svájcban ebben az évben. A cikk arra is rámutat, hogy kérelme ügyében alezredesi és csoportfőnöki szintű levelezés zajlott a III/I-es (gazdasági-politikai hírszerzés) és III/II-es ügyosztályok (kémelhárítás) részlegei között.

Marinovich ezután Matulai fedőnéven szerepelt a jelentésekben, és maga is kétoldalas beszámolót írt svájci tapasztalatairól, az ott megismert magyar diákkör tagjairól, illetve egy egy svájci-magyar (nem állami) intézmény, a Művelődésügyi és Oktatási Tájékoztató Iroda munkájáról.

Az ügy kapcsán Ungváry megjegyzi, hogy Marinovichról megfigyelő kartont is készítettek, ami későbbi beszervezésének szándékáról tanúskodott, maga a beszervezés azonban nem történt meg – ráadásul az ösztöndíjas operatív eligazítást is kapott, ami a hálózati személyek esetében soha nem történt meg.

Ungváry megjegyzi, az ügy több eleme részben már ismert, sőt, maga Marinovich Endre is arra hivatkozik, hogy ő csak „útijelentést” írt, senkiről semmi rosszat nem mondott és egyébként is megbeszélte mindenkivel, hogy amennyiben hazatérte után jelentenie kell, akkor mit fog mondani.

Ungváry azonban állítása szerint találkozott a jelentésben szereplő olyan személlyel, akinek Marinovich Endre nem számolt be jelentési tervéről. Ennél is árulkodóbb, hogy az Átlátszó egy újságírójának korábbi kérdésére Marinovich még azt is tagadta, hogy valaha BM tisztekkel találkozott volna.

 

„Történészként természetesen más szempontok alapján lehet megítélni ezt a történetet. A legfontosabb kérdésfeltevés talán a „mozgástér” és „kényszerpálya” fogalmakkal írható le. Amennyiben ebbe a keretrendszerbe helyezzük az eseményeket, akkor arra kell jussunk, hogy a történet valójában egy gyümölcsöző állambiztonsági együttműködésről szól” - summáz cikkében a történész, aki hangsúlyozza: azért publikálta az anyagot, mert a nyilvánosan nem közölt részletek Marinovich-csal szemben zsarolási potenciált jelentettek volna.