A félelem európai térképe

A májusi európai parlamenti választás után minden itthoni ellenzéki lapban, rádióelemzésben két értelmezést kínáltunk. A legfontosabb az volt, hogy a „populisták”, ahogy tartottunk is tőle, erősödtek, de még messze vannak attól, hogy blokkolják Európa irányítását. A másik, hogy sokan Orbán leghangosabb személyes ellenfelei-vitapartnerei közül – Junckertől Sargentiniig – eltűntek az európai parlamentből. Biztos az új viták szülnek majd új ellenfeleket, és a táncrend a politikuscserékkel változik, mindenesetre a parlament felszabdaltabb, polarizáltabb, bonyolultabban irányítható, nehezebb alkuk által meghatározott lesz. Ugyanahhoz az alkuhoz sokkal több babramunka kell majd.
De ami még fontosabb, hogy mit vár mindettől az európai közönség. Vannak friss vizsgálatok erre is (az egyik néhány hete az Európai Külpolitikai Tanács megrendelésére készült, és persze, mi sem maradtunk ki belőle). Az európai viták mögött felerősödtek a félelmek, a kockázatok néven nevezése – köztük olyanoké is, amelyek rövid távú valószínűségéről egyáltalán nem volt szó évek óta. 
A választási hétvége előtt a megkérdezettek háromnegyede úgy vélte, az európai politikai rendszer az idei májusra megroppant. Kétharmaduk nem volt biztos abban, hogy gyermeki majd nála jobban fognak élni. Nagyon nem szerették azokat a politikusokat, akik a status quót dicsérték nekik. A politika iránt érdeklődők szinte mindenütt változáspártiaknak tűntek, Európa nagyobbik felében ez zöld rokonszenveket is jelentett. Közép-Európában azonban egyáltalán nem, erről a politikai nagytájról legfeljebb csehek, litvánok és lettek kerültek az európai zöld frakciókba. Igazi zöldek hiányában nálunk Gyurcsányék és a Momentum csípte el – valószínűleg csak ideiglenesen – ezeket az általánosabb változáspárti reményeket. Vagyis nem a hagyományos baloldaltól csábítottak át csoportokat, hanem azok voltak képtelenek  megjeleníteni, magukhoz vonzani ezen új, szabad vegyértékeket. E tekintetben üres volt a pálya.
Közben az azért biztos, hogy a papírízű kelet-nyugat és észak-dél politikai törésvonalak itt nem működnek. Az átfogó elővitákban mégis csak ezek bukkannak elő. De már ősszel ki fog derülni, hogy a politikai térképek – részben legalábbis – teljesen másmilyenek. Ismét tanulni kell.
Ugyanakkor az EU, remélhetően csak rövid időre, megszűnt a biztonság garanciája lenni. Emlékszem, néhány éve Tajvanon egy az EU és Közép-Európa kapcsolatait taglaló, bizonyára optimistának tűnő előadásom után egy tudós közgazdászhölgy megkérdezte: mi lesz, ha holnap felébredek, és kiderül, hogy az EU megszűnt, vagy egyszerűen elolvadt? Meglepődtem, valamit makogtam, nem adtam igazán komoly választ. Azután, már itthon, írtam egy cikket a hétvégi Népszabadságba az Európai Egyesült Államokról. 
Az európai polgárok jó része számára azonban az akkori tajvani kérdés pár hete már korántsem volt üres. A májusi választáson 113 millió ember (a résztvevők 28 százaléka) hitte, hogy „a következő napon" az EU összeomolhat. Ugyanakkor e felmérés szerint 125 millióan (a szavazók 32 százaléka) mégis aggódtak az európai nacionalizmusok ereje, erősödése miatt. Bár az egyelőre nem derült ki, hogy a polgárok úgy gondolták-e, a választásokat kísérő zaj volt veszélyes (tehát úgy vélték, a viták rombolnak), vagy a rendszer az új hangulatoktól függetlenül is beomlani látszott. A többség minden jel szerint örült, hogy az európai alapfalak megmaradtak, de mert a felvételre csak a választás előtti napokban került sor, nem derült ki, a voksolás kimenetele kiket nyugtatott meg. Kik élték úgy meg, hogy a lényegi vitákat túlélték? S vajon az azóta tartó lökdösődés az EU új tisztségviselői kapcsán a pártcsaládok és nemzeti elitek között már nem érdekli őket? 
A régi, erősebb pártok szavazói idősebbek. Tehát elitjeikben fel kell erősíteni a fiatalok jelenlétét, ha azt akarják, hogy komolyan vegyék őket. Ez mélyebb átalakulást jelent, mint amilyet az új pártokból várunk (ott még van mint tanulni). De hát a verseny nyitott, idő meg nincs… 
Magyarország, Románia, Spanyolország és Lengyelország azt az országcsoportot alkotja, ahol az elutazók, a máshol munkát keresők fenyegetésként jobban foglalkoztatják a közvéleményt, mint a bevándorolni, letelepedni igyekvők. Európán kívülről tényleg nem akar idejönni senki, és nem egyszerűen azért, mert Orbán rendszere mindent megtesz ellenük. Viszont Európa déli és keleti részéből nemcsak ebből a négy országból vándorolnak el, de az ügyről itt többet beszélnek, mint máshol. Az elvándorlás például a balti államokból arányaiban sokkal magasabb, de a mozgás ténye onnan Északra és Nyugatra a nálunk megéltnél sokkal erősebben tabuizált. Nálunk e tekintetben a kormánypártiak és az ellenzékiek egyszerűen feltűnően mást és másként vesznek észre. A kifele mozgás ügyét az ellenzék a kormánykritika egyik központi ügyévé tette. A Baltikumban a hasonló mozgást egyik oldalnak sem illik hosszabb távú anomáliaként észlelni.
A nagy társadalmi mozgások szempontjából új elem, hogy a tagállamok zömében a környezeti ügyek most fontosabbnak tűnnek a gazdasági növekedésnél. Ez az új típusú érzékenység lassan keletre is kiterjedt. Ez nóvum, hiszen a gazdaságtól vártuk kizárólag a csodát, akkor is, amikor másfelé Európában igyekeztek komolyan venni a klímát és egyáltalán, az ökológiát. 
E tekintetben Szlovákia érzékenysége Dániával együtt az élen van Európában (70-70 százalék), és a kelet-közép-európaiak ökopontszáma sok nyugat-európai átlagához képest valamivel már magasabb (Magyarország 62, Csehország 62, Lengyelország 61, míg Németország 59, Franciaország 48, Hollandia 45 százalék). Ám a zöldpolitika támogatásában vagy kikényszerítésében ez még egyáltalán nem jelentkezik. Lehet, hogy a Nyugat utánzásáról, általános kulturális mimikriről van e pillanatban szó, de az is lehet, hogy inkább a gyors közép-európai klímaváltozás drámájának érzékelése történt meg.
Szerző
Tamás Pál
Frissítve: 2019.07.18. 09:12

Egy kicsit örökké

Ez a bizonyos színész július közepén érkezett meg a városba, és az előző életéből nem hozott magával mást, csak egy hosszú, élénkpiros sálat, meg egy klasszikus Jávor-bajuszt. Az előbbit a nyakába vetette, az utóbbit pedig zakója felső zsebébe rejtette, egy halványkék díszzsebkendő mellé, készen állván arra, hogy bajuszát a legalkalmasabb pillanatokban elővegye, s felragassza.
E pillanatok közé tartoztak a jegyvásárlások a vasútállomáson, mert ez a bizonyos színész ilyenkor úgymond elemében érezte magát, hiszen tudta, hogy megnézik a nők, különösen azok a megviselt arcú, fáradt tekintetű vasúti pénztárosok, akiket ez a bizonyos színész szeretettel és gyakran bolondított, és akik odahaza, ha esténként sírni akartak, valószínűleg nem Lovasi András, hanem Szécsi Pál dalait hallgatták, és tényleg sírtak. Ez a bizonyos színész ki nem állhatta ugyan a régi tánczenét, de énekelni tudott, és táncolni is, sőt képes volt olyan dörmögő, sármos hangon kérni egy vonatjegyet, hogy a pénztári ablak mögött ülő nő összerezzent, és az a riadalom hasított keresztül a szívén, hogy igen, most, most ő elutazna ezzel az emberrel valahová, kettesben, csomag nélkül – feltéve persze, ha retúrjegyet kérne, s az már mindegy is, hogy tán nem éppen az első osztályra. Retúresetben szívesen fölállt volna az ablak mögül, s örömmel odakiáltotta volna a türelmetlen, izgága, ideges utasoknak, hogy torkig vagyok veletek és az eddigi tyúkszaros életemmel, én most ezennel bezárok, viszlát – de persze nem állt föl, nem kiáltott oda az utasoknak, csak nagyot sóhajtva kiszolgálta a dörmögő hangú sármőrt, s hosszan nézte, ahogy elmegy. 
Lassú, ráérős léptekkel, át a tömegen, retúrjegy nélkül, csak oda.
Így utazott el ez a bizonyos színész abba a bizonyos városba, ahol a színházi szezon közepén aprócska szerephez jutott. Nem főszerephez, de szerephez azért, és az is fizet annyit, hogy már érdemes legyen elővenni érte a számlatömböt – hiszen ezen a pályán idővel azt is meg kell tanulni, hogy a született művészi szakembert nemcsak a tehetsége, de a számlatömbje is alapvetően megkülönbözteti a dilettánstól. 
S hogy mi is volt ez a nyári szerep? Semmiség, semmiségecske, igazán. „Potomság”, hogy egy született művészi szakembernek, bizonyos Petőfi úrnak a végzetes lándzsadöfés előtt mondott, utolsó szavát idézzük. Egy könnyű nyári hakni volt az a szerep, egy szerepecske, az oroszlánüvöltéshez hasonlatos főszerepekhez képest csak egy halk torokköszörülés. Olyannyira, hogy ezt a nyári szerepet annak a bizonyos színésznek próbálnia sem kellett. Hiszen mi az neki, harminc hosszú színpadi évad kemény deszkái után egy szerep, amiben egy szót sem kell szólni, csak bele kell feküdni egy koporsóba, és úgy kell maradni mozdulatlanul. Igaz, nem az előadás végéig, hanem annál kicsit tovább, egy kicsit örökké. De egy született művészi szakembernek mi az. A legalkalmasabb pillanatban felragasztani a Jávor-bajuszt, és utoljára még rákacsintani egy kiégett arcú kolleginára. Potomság.
Szerző
Kácsor Zsolt

Saját porta

Már otthon hallotta a zajt, és ahogy közelebb ért, a hangzavar csak erősödött: a házból sírás, üvöltés, üveg csörömpölése szűrődött ki. Béla meg is torpant, de aztán lassabb léptekkel folytatja útját. Szomszédjáról, a polgárőr Feriről mindenki tudta, hogy kemény kézzel tartja a családot, de azért nem árt vele jóban lenni. Ráadásul kellene az az ütvefúró, és aki kölcsönkér, az nem pofázik bele más dolgába. 
Becsöngetett – a házra egy pillanatra csönd szakadt –, majd kivágódott az ajtó, érkezett a vérbe borult tekintetű polgárőr. Mi kéne? – vetette oda, Béla pedig előadta, hogy ugye a fúró, mindjárt hozná vissza. Feri csak intett – eddig a háttérből figyelő felesége a kamrához bicegett. Lesütött szemmel adta át a szerszámot urának, az meg a szomszédnak.
Amúgy jól vagytok? – kérdezte bizonytalanul a férfi. Amúgy jól, hangzott a válasz, és Béla már csak a polgárőr távolodó hátát látta. Útban hazafelé még eszébe jutott, hogy valamit tenni kéne, de sorban érkeztek az ellenérvek: Feri olcsón tud tűzifát, pálinkát, rendőr haverjai vannak. Jobb a békesség – summázta magában – mindenki foglalkozzon a saját dolgával.
Ugyanezekben a percekben a kormány megvétózta, hogy az ENSZ vizsgálatot indítson a Fülöp-szigeteki drograzziákban lemészárolt ezrek ügyében; korábban ugyanígy blokkolták a kínai átnevelő táborok miatt kezdett vizsgálatot. Az illetékes miniszter, bizonyos Péter meg is magyarázta, miért: aki nem járt a Fülöp-szigeteken, az ne nyomozgasson, Kína pedig már elmondta, amit a táborokról tudni kell. Péter egyébként szívesen kér óriási hitelt a kínai diktatúrától, és üzletel a gyilkossággal büszkélkedő Duterte kormányával. 
Nem rossz ember amúgy – keresztény, magyar, és tisztában van vele, hogy jobb a saját porta előtt sepregetni. Lehetne a mi szomszédunk is.
Szerző
Koncz Tamás
Frissítve: 2019.07.18. 14:13