A májusi európai parlamenti választás után minden itthoni ellenzéki lapban, rádióelemzésben két értelmezést kínáltunk. A legfontosabb az volt, hogy a „populisták”, ahogy tartottunk is tőle, erősödtek, de még messze vannak attól, hogy blokkolják Európa irányítását. A másik, hogy sokan Orbán leghangosabb személyes ellenfelei-vitapartnerei közül – Junckertől Sargentiniig – eltűntek az európai parlamentből. Biztos az új viták szülnek majd új ellenfeleket, és a táncrend a politikuscserékkel változik, mindenesetre a parlament felszabdaltabb, polarizáltabb, bonyolultabban irányítható, nehezebb alkuk által meghatározott lesz. Ugyanahhoz az alkuhoz sokkal több babramunka kell majd.
De ami még fontosabb, hogy mit vár mindettől az európai közönség. Vannak friss vizsgálatok erre is (az egyik néhány hete az Európai Külpolitikai Tanács megrendelésére készült, és persze, mi sem maradtunk ki belőle). Az európai viták mögött felerősödtek a félelmek, a kockázatok néven nevezése – köztük olyanoké is, amelyek rövid távú valószínűségéről egyáltalán nem volt szó évek óta.
A választási hétvége előtt a megkérdezettek háromnegyede úgy vélte, az európai politikai rendszer az idei májusra megroppant. Kétharmaduk nem volt biztos abban, hogy gyermeki majd nála jobban fognak élni. Nagyon nem szerették azokat a politikusokat, akik a status quót dicsérték nekik. A politika iránt érdeklődők szinte mindenütt változáspártiaknak tűntek, Európa nagyobbik felében ez zöld rokonszenveket is jelentett. Közép-Európában azonban egyáltalán nem, erről a politikai nagytájról legfeljebb csehek, litvánok és lettek kerültek az európai zöld frakciókba. Igazi zöldek hiányában nálunk Gyurcsányék és a Momentum csípte el – valószínűleg csak ideiglenesen – ezeket az általánosabb változáspárti reményeket. Vagyis nem a hagyományos baloldaltól csábítottak át csoportokat, hanem azok voltak képtelenek megjeleníteni, magukhoz vonzani ezen új, szabad vegyértékeket. E tekintetben üres volt a pálya.
Közben az azért biztos, hogy a papírízű kelet-nyugat és észak-dél politikai törésvonalak itt nem működnek. Az átfogó elővitákban mégis csak ezek bukkannak elő. De már ősszel ki fog derülni, hogy a politikai térképek – részben legalábbis – teljesen másmilyenek. Ismét tanulni kell.
Ugyanakkor az EU, remélhetően csak rövid időre, megszűnt a biztonság garanciája lenni. Emlékszem, néhány éve Tajvanon egy az EU és Közép-Európa kapcsolatait taglaló, bizonyára optimistának tűnő előadásom után egy tudós közgazdászhölgy megkérdezte: mi lesz, ha holnap felébredek, és kiderül, hogy az EU megszűnt, vagy egyszerűen elolvadt? Meglepődtem, valamit makogtam, nem adtam igazán komoly választ. Azután, már itthon, írtam egy cikket a hétvégi Népszabadságba az Európai Egyesült Államokról.
Az európai polgárok jó része számára azonban az akkori tajvani kérdés pár hete már korántsem volt üres. A májusi választáson 113 millió ember (a résztvevők 28 százaléka) hitte, hogy „a következő napon" az EU összeomolhat. Ugyanakkor e felmérés szerint 125 millióan (a szavazók 32 százaléka) mégis aggódtak az európai nacionalizmusok ereje, erősödése miatt. Bár az egyelőre nem derült ki, hogy a polgárok úgy gondolták-e, a választásokat kísérő zaj volt veszélyes (tehát úgy vélték, a viták rombolnak), vagy a rendszer az új hangulatoktól függetlenül is beomlani látszott. A többség minden jel szerint örült, hogy az európai alapfalak megmaradtak, de mert a felvételre csak a választás előtti napokban került sor, nem derült ki, a voksolás kimenetele kiket nyugtatott meg. Kik élték úgy meg, hogy a lényegi vitákat túlélték? S vajon az azóta tartó lökdösődés az EU új tisztségviselői kapcsán a pártcsaládok és nemzeti elitek között már nem érdekli őket?
A régi, erősebb pártok szavazói idősebbek. Tehát elitjeikben fel kell erősíteni a fiatalok jelenlétét, ha azt akarják, hogy komolyan vegyék őket. Ez mélyebb átalakulást jelent, mint amilyet az új pártokból várunk (ott még van mint tanulni). De hát a verseny nyitott, idő meg nincs…
Magyarország, Románia, Spanyolország és Lengyelország azt az országcsoportot alkotja, ahol az elutazók, a máshol munkát keresők fenyegetésként jobban foglalkoztatják a közvéleményt, mint a bevándorolni, letelepedni igyekvők. Európán kívülről tényleg nem akar idejönni senki, és nem egyszerűen azért, mert Orbán rendszere mindent megtesz ellenük. Viszont Európa déli és keleti részéből nemcsak ebből a négy országból vándorolnak el, de az ügyről itt többet beszélnek, mint máshol. Az elvándorlás például a balti államokból arányaiban sokkal magasabb, de a mozgás ténye onnan Északra és Nyugatra a nálunk megéltnél sokkal erősebben tabuizált. Nálunk e tekintetben a kormánypártiak és az ellenzékiek egyszerűen feltűnően mást és másként vesznek észre. A kifele mozgás ügyét az ellenzék a kormánykritika egyik központi ügyévé tette. A Baltikumban a hasonló mozgást egyik oldalnak sem illik hosszabb távú anomáliaként észlelni.
A nagy társadalmi mozgások szempontjából új elem, hogy a tagállamok zömében a környezeti ügyek most fontosabbnak tűnnek a gazdasági növekedésnél. Ez az új típusú érzékenység lassan keletre is kiterjedt. Ez nóvum, hiszen a gazdaságtól vártuk kizárólag a csodát, akkor is, amikor másfelé Európában igyekeztek komolyan venni a klímát és egyáltalán, az ökológiát.
E tekintetben Szlovákia érzékenysége Dániával együtt az élen van Európában (70-70 százalék), és a kelet-közép-európaiak ökopontszáma sok nyugat-európai átlagához képest valamivel már magasabb (Magyarország 62, Csehország 62, Lengyelország 61, míg Németország 59, Franciaország 48, Hollandia 45 százalék). Ám a zöldpolitika támogatásában vagy kikényszerítésében ez még egyáltalán nem jelentkezik. Lehet, hogy a Nyugat utánzásáról, általános kulturális mimikriről van e pillanatban szó, de az is lehet, hogy inkább a gyors közép-európai klímaváltozás drámájának érzékelése történt meg.