Egy európai Brüsszelben

Most nem tehetünk mást, mint kis időre félretoljuk a fanyalgást azon, miképp került az Európai Bizottság élére jelöltek közé Ursula von der Leyen, hogy mennyire nem sikerült olyan politikai mechanizmust kidolgoznia a ma még 28 uniós tagállamnak, ami meg tudná haladni a nemzetállami parlamentarizmus kissé poshadt manipulációs eszköztárát. A tény: kedd este az Európai Parlament 383 igennel, 327 ellenében, 23 tartózkodással megszavazta az Európai Bizottság elnökének a német kereszténydemokrata politikust. Szűk győzelem, de győzelem, amiben súlyos szerepet játszott szavazás előtt elmondott programbeszéde, amelyben minden pártcsaládnak ígért valamit. Az ígéretcsokor azonban csak akkor tűnik színes léggömbnek, ha csupán ígérethalmozó kortesbeszédként kezeljük, amilyeneket már unalomig hallhattunk nemzeti keretek között.

Von der Leyen azonban – legalábbis céljaiban – koherens rendszert vázolt fel az Európai Unió jövőjéről. Egy európai került az unió végrehajtó testületének élére, ami akkor is biztató, ha tudjuk: az, hogy mi valósul meg a terveiből, nem csak rajta múlik. Nem csak azon, vajon hálásnak kell-e lennie bárkinek is a voksokért, vagy megmarad olyannak, amilyennek most mutatja magát: engesztelhetetlen európainak. Őszig kiderül, a tagállamok által jelölt biztosok kiválogatásából, az állam és kormányfőket tömörítő Tanácshoz és az Európai Parlamenthez fűződő viszonyából.

Tudja-e tartani magát meggyőződése mellett, ahogyan most elítélte a kereskedelmi háborúkat gerjesztő protekcionizmust, ahogyan kijelentette, az első száz napban Zöld New Dealt fog ajánlani a földrésznek, s ahogyan kiállt a szociális Európa mellett? A menekültkérdés reformja mellett, egyszerre emlékeztetve az utóbbi években a Földközi-tengerbe fulladt 17 ezer ember sorsára, az emberkereskedőkre, a Frontex megerősítésére és egy újfajta európai tehermegosztás fontosságára. Elsőként említette elkötelezettségét a jogállamiság mellett: aki meg akarja osztani Európát, az kíméletlen ellenfélre talál bennem – mondta, mert „Európa a legértékesebb, amink van”. Ügyes „kortesbeszéd” volt, amely, ha kellő erővel bír, nem sok jót ígér a közösség euroszkeptikusainak. A magyar hatalomnak sem.

Van der Leyen – Angela Merkel nyomában – olyan német politikusnak tűnik, aki világosan látja, hogy csak egy gazdaságilag, pénzügyileg és szociálisan mélyen integrált, demokratikus Európa veheti fel a versenyt a Trump politikai pókhálójában vergődő Egyesült Államokkal, az Unióval megosztó játékot űző, XX. századi múltját kergető Oroszországgal, az autoriter Kínával és a még csendes Indiával átrajzolódó globális világban.

Az aktív politizálásból lassan kivonuló német kancellár mérhetetlen nagy szerencséje volt és maradt Európának, amely most Macron francia elnök és az EU vezetésébe jelöltek mellé újabb bónuszt nyert. Olyan vezetőt, aki látja és megérti nemcsak a földrész előtt álló globális kihívásokat, hanem azt is, hogyan maradhat aktív szereplője és nem elszenvedője ennek a világnak az európai polgár.