Saját porta

Már otthon hallotta a zajt, és ahogy közelebb ért, a hangzavar csak erősödött: a házból sírás, üvöltés, üveg csörömpölése szűrődött ki. Béla meg is torpant, de aztán lassabb léptekkel folytatja útját. Szomszédjáról, a polgárőr Feriről mindenki tudta, hogy kemény kézzel tartja a családot, de azért nem árt vele jóban lenni. Ráadásul kellene az az ütvefúró, és aki kölcsönkér, az nem pofázik bele más dolgába.

Becsöngetett – a házra egy pillanatra csönd szakadt –, majd kivágódott az ajtó, érkezett a vérbe borult tekintetű polgárőr. Mi kéne? – vetette oda, Béla pedig előadta, hogy ugye a fúró, mindjárt hozná vissza. Feri csak intett – eddig a háttérből figyelő felesége a kamrához bicegett. Lesütött szemmel adta át a szerszámot urának, az meg a szomszédnak.

Amúgy jól vagytok? – kérdezte bizonytalanul a férfi. Amúgy jól, hangzott a válasz, és Béla már csak a polgárőr távolodó hátát látta. Útban hazafelé még eszébe jutott, hogy valamit tenni kéne, de sorban érkeztek az ellenérvek: Feri olcsón tud tűzifát, pálinkát, rendőr haverjai vannak. Jobb a békesség – summázta magában – mindenki foglalkozzon a saját dolgával.

Ugyanezekben a percekben a kormány megvétózta, hogy az ENSZ vizsgálatot indítson a Fülöp-szigeteki drograzziákban lemészárolt ezrek ügyében; korábban ugyanígy blokkolták a kínai átnevelő táborok miatt kezdett vizsgálatot. Az illetékes miniszter, bizonyos Péter meg is magyarázta, miért: aki nem járt a Fülöp-szigeteken, az ne nyomozgasson, Kína pedig már elmondta, amit a táborokról tudni kell. Péter egyébként szívesen kér óriási hitelt a kínai diktatúrától, és üzletel a gyilkossággal büszkélkedő Duterte kormányával.

Nem rossz ember amúgy – keresztény, magyar, és tisztában van vele, hogy jobb a saját porta előtt sepregetni. Lehetne a mi szomszédunk is.