Identitás

Az olyan beruházásnak kevés az értelme, melynek már a szomszéd faluban élők sem élvezhetik az előnyeit – mondta az egyik országos önkormányzati szövetség vezetője tavaly év végén, amikor bizonyossá vált, a Modern Falvak Program keretében az idén 150 milliárd forint jut az ötezer főnél kisebb települések fejlesztésére, elnéptelenedésük megállítására. A pénz majd’ tizedét mára már meg is címkézte a kormányzat, mely 13 milliárdot osztott ki több mint 950 projektre egyházi közösségi terek létesítése, illetve nemzeti és helyi identitás erősítése címen. 
Az ügyesebb települések több mint 22 millió forinthoz juthattak, a szerényebb álmokat dédelgetők néhány millióhoz. De a két terület bizonyosan nincs az első húszban, ha azt nézzük, mire lenne valóban szükségük a falvakban élőknek.
Mert remek dolog, ha 15 millióból megújul egy régi, hivatalosan egyháziként számon tartott épület, hogy aztán közösségi térként jegyezzék onnantól kezdve, a valóságban azonban csak egy rogyadozó garázst pofoznak ki a paplak mellett egy olyan településen, ahol a hatvan alatti templomjárók közül egy kispályás focicsapatot is nehéz volna kiállítani. És bizonyosan hasznos, ha néhányszáz fős kisfalvakban mostantól minimálbéren közönségszervezőt is foglalkoztathat az önkormányzat, csak éppen a dotált 12 hónap után vajon ki állja majd a szakember bérét?
Van-e megfelelő út, lehet-e szélessávú internetet használni, a gyerek helyben járhat-e bölcsődébe, óvodába, iskolába, akad-e könyvtár, sportudvar, játszótér – sorolta a falvak vonzerő-növelésének legalapvetőbb feltételeit a szakember, s az érintett polgármesterek is ilyesfajta céltámogatásokra számítottak. Persze, ahogy egyikük mondta, ha már adták a pénzt, örülnek neki, hiszen a semminél minden jobb.
És a boldogabb vidékekre költözők identitását sem érheti majd kritika.
Szerző
Vas András

Függőséget!

A kormány szerint az egyre több külföldről érkező áram „függetlenségünket” veszélyezteti. Ez bődületes csúsztatás. Bár a behozatal kétségkívül nő, ezzel jottányit sem válunk kiszolgáltatottabbá. Ha épp lekapcsolnák a cseh, lengyel, ukrán vagy mondjuk német erőműveket, Magyarország még nem borulna sötétbe. Függőségünk legfeljebb az olcsóbb áram iránt alakult ki. Ezt pedig, kövezzenek meg, én üdvözlöm. De illeszkedik Orbán politikájához is. Vagy netán a NER-ben az alacsony rezsi már szitokszó? Ugye nem?
A magyar erőműrendszer beépített teljesítménye körülbelül 8 ezer megawatt (MW). A csúcsfogyasztás 7 ezer körül jár. Elvben tehát önellátók vagyunk. Csak épp 3-4 ezer MW felett már akad a környéken olcsóbb. Ilyenkor a hazai kereskedő kötelessége és érdeke is drága magyar helyett olcsó külföldit venni.
A problémáról számos réteg lehántható. (De csak óvatosan, mert „szakmai alapon” egetrengető baromságok is elhangoznak.) Annak feltárását, hogy a hazai áram miért drágább, menedzser-lélektani kutatásokra bíznám. Igaz: sokszor talán azért, mert a külföldi jobban szennyez. De ezeket idővel bezárhatják. A helyüket viszont fillérekért termelő német – sőt román – napelemek veszik át.
A hazai kilátások borúsak. Orbán szerint az olcsó rezsi záloga az atom. Nem foglalkozik sem a világ vészjelzéseivel, sem saját atomálmai kijózanító megvalósításával. De akkor is ökölbe szorul a kéz, amikor a kormányfő földműves-napelemekkel harcol az idegen áram ellen. Ha terve megvalósulna, csak mondom, elbúcsúzhatnánk az esti mosástól meg a hajnali kávétól. A szélerőműveket ellenben kinyírta. Hogy miért? Csak. ((c) Selmeczi Gabriella.) Orbán Viktor energiafüggetlenségről beszél, de ebbe nála belefér az egyre nagyobb orosz függőségünk éppúgy, mint a szaporodó importvezetékek.
A megoldás egyszerű. Hablaty meg hiszti helyett okosabban kéne tervezni, pénzeket pakolgatni, támogatásokat osztogatni a többieknél. Hogy ebben miért maradunk mindig alul? Lélekbúvár legyen a talpán, aki megfejti.
Szerző
Marnitz István

A hitelesség margójára

Kérem, ne játssza itt a hülyét! Kérem, én nem játszom – jut eszünkbe, amikor Dippold Pál öles Csoóri Sándor-apológiáját olvassuk a Magyar Hírlapban. A szerző persze nem hülye, amikor a Hitel első számának megjelenésére emlékezik, „csak” körmönfontan hajlítgatja a megkopó emlékezet abroncsait.
A Csoóri-apológia kiteljesedését szolgálja, hogy a nép-nemzeti vonal e jelesének felemelése mellett pocskondiázzuk az urbánus ellenzéket: ők a handabandázó, izgága látványforradalmárok, az erkölcsi romlás termékei, szemben a nép-nemzeti „illedelmes ellenállókkal”. Nem rajtuk múlt, hogy évtizedes hiábavaló kilincselés után a Hitel végül nem szamizdatként jelent meg, mint a Beszélő – idézi Csoórit Dippold -, hanem egy hosszú távú megfontoláson („mi nemcsak a politikai és hatalmi rendszert akartuk megváltoztatni, hanem a magyarság megrontott életösztönét, stílusát, lelkületét"). A lap végül 1988 novemberében jelent meg, hiába volt „bejáratos az oroszlán barlangjába” – Aczél Györgyhöz – Csoóri (is). 
Dippold elfeledkezik arról, hogyan próbáltak az MDF alapítói az akkori fő ideológussal, Berecz Jánossal megállapodni: a Hitelért cserébe felmondják az „urbánus” (liberális-zsidó) ellenzékkel kötött nagyon laza szövetséget. Csoóriéknak  kellett egy újság, ahol  beszélhetnek arról: a nemzethaláltól fenyegetett országnak nem (polgári) demokráciára, hanem egységes, erős, nemzeti kormányra van szüksége, amely képes (át)nevelni, vezetni a népet, valahova, a se nem kapitalista, se nem szocialista, „magasban lebegő hazába”. (l. Karsai László: A múltnak kútja, ÉS, 2007. november 16).  
Dippold elítéli és lekicsinyli a demokratikus ellenzéket, elfeledve, hogy hősét mint a két tábor közötti hídverőt tartották számon. New Yorkban „felhívott Lipták Béla, Mécs Imre levelére hivatkozva, hogy Lakitelken antiszemita felhangokkal fűszerezett találkozót tartottak a népiek. Rémülten hívtam fel Bíró Zolit és Für Lajost, hogy elment-e az eszük? Felháborodottan válaszoltak: szó sem volt ilyesmiről. A demokratikus ellenzék is képviseltette magát, de mindenkit nem hívhattak meg – pl. Kis Jánost, Harasztit stb. –, mert jelen volt Pozsgay Imre, s mégsem lehetett „összeereszteni” őket” – írja naplójában, 1987 októberében Csoóri. Nem lehetett, mert a demokratikus ellenzék élesen ellenezte a nép-nemzeti ellenzék és az MSZMP Pozsgay-szárnyának alakuló szövetségét, amin az első pecsét Pozsgay államelnökké választása lett volna. (Az SZDSZ „négyigenes népszavazása” miatt nem lett.) 
A hídemberi szerepből Csoóri 1990 szeptemberében kilépett, amikor a Nappali holdban, azt írta: „fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag „asszimilálni” a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha.” 
Dippold cikkében azt látjuk, hogy a „nemzeti Orbán-kormány” által öntözött kultúrharcban hogyan próbálja önmagát történeti kánonná emelni a harmadikutas gondolat.
Szerző
Friss Róbert