Még a szemét is lázad

A szemét mindig is nagy üzlet volt. Persze, ehhez előbb invesztálni kellett az üzletbe. Nem is kicsit: sokat. Aztán ha az busásan megtérült, lehetett aratni. 
Ezt ismerte fel a jelenlegi hatalom is. Na de nem úgy, ahogy az az üzletembereknél szokás. Kellett nekik ez a piac, meglátták benne tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Csakhogy a Fidesz nem üzleti alapon gondolkodott, hanem hatalmi szóval akart piacot szerezni, na meg einstandolással. Pofára is estek. Hiába használták ki a lehetőséget úgymond személyre szabott jogalkotással, azzal csak azt érték el, hogy olyan helyzetbe hozták a korábbi külföldi befektetőket, hogy elmeneküljenek az országból, gyakorlatilag itt hagyva csapot-papot. A multi (ebben a szektorban is) csak addig volt jó, amíg idehozta, befektette a pénzét. De mihelyst ennek fejében igényt tartott a haszonra, jó Fidesz uraimék azt mondták: coki! A szemét az magyar, akkor a haszna is az, ezért nem megy ki az országból. (Valójában, az ő markukból.)
Csakhogy mindebben volt egy kis bibi. Merthogy azt hitték, ha lenyúlják az aranytojást tojó tyúkot, akkor az majd nekik is futószalagon fogja tojni az aranytojásokat. Aztán rádöbbentek, hogy ebből még kindertojás sem lett. Ugyanis szakértelem, üzleti érzék, szakmaiság már nem volt a szeméthalmazban, azt bizony a kiutált magával vitte. És most itt áll a kormány egy egész működésképtelen szektorral, és hiába foganatosítják sorra az intézkedéseket, mint kiderült, a szemét nem tud olvasni. Sem jogszabályokat, sem a Magyar Közlönyt. Valahogy nem akar jönni az a fránya bevétel, ami az elhajtott osztrákoknak sikerült, állami mankó nélkül is. Számukra a szakértelem nem bolsevista trükk, mint nálunk.
Márpedig a pénznek is van egy nagyon rossz tulajdonsága: meg kell érte dolgozni. És nem egészen úgy, ahogy azt az Orbán-garnitúra elgondolta. Hiába adták ki a pénznek az ukázt, hogy szaporodj, azt bizony csak nem akart fialni. Ezért kelhetett nálunk új életre Murphy törvénye: ami nem működik, az magától nem is fog. Különösen, ha mi ezért teszünk is. 
A szemétszállítás eddig az államkasszának csak a veszteséget hozta. Hiába invesztáltunk bele mi is, nem nyertünk, még hangszórót sem. A tojásból (akarom mondani: a szemétből) nem hogy nem lett aranyunk, de a megvett arany is záptojássá vált a kezünkben.
Sem a tojás, sem az arany, sem a szemét nem akar a NER szabályai szerint működni. Akárhogy akarják is erőltetni az illiberalizmus kényszerzubbonyát, nem megy rájuk. Valahogy a piacgazdaság jobban fekszik nekik. 
Nálunk még a szemétből is baj lesz. Kitaláltuk az erőszakos államosítással egybekötött, ostoba rendszert, amit a kezdetektől támogatni kellett, hogy ne dőljön azonnal össze, de most kezd végleg összerogyni. Persze amikor szakszerű lépésekre lenne szükség, senki nem akarja, hogy pont az ő nyakába zúduljon az évek alatt felhalmozódott, elképesztő mennyiségű szemét.
Szerző
Ferincz Jenő

Legitimációs viták az unióban

Az Európai Parlament július 16-án hajszálnyi többséggel jóváhagyta Ursula von der Leyen kinevezését az Európai Bizottság elnöki posztjára, aki ezzel ötéves mandátumot nyert. A döntéshez parlamenti többség kellett, ez megvan. A szavazataránynak itt nincs jelentősége, inkább a megújult EP jövőbeni viselkedését jelzi, de arra nézve sem feltétlenül irányadó. Ezzel átmenetileg nyugvópontra jutott a hatalmi huzakodás az EU két csúcsintézménye között azon, hogy melyikük jelölje a harmadik vezetőjét. Az EP és az Európai Tanács egyaránt magának követelte a Bizottság elnökének jelölési jogát, miközben mindkettő úgy vélte, a másik dolga csupán a rábólintás lenne. Ebben kölcsönösen tévedtek, de lássuk, milyen politikai felhatalmazásra alapozták az igényeiket.
Bárhonnan közelítsünk is a kérdéshez, a sokszintű európai uniós kormányzás hatalmának forrását mi, választópolgárok képezzük. Az uniós intézmények kizárólag tőlünk kaphatnak politikai felhatalmazást ugyanúgy, mint a nemzeti parlamentek és kormányok, vagy az önkormányzatok. Csakhogy minél magasabbra hágunk az integrációs építmény emeletein, annál távolabbi és egyben bonyolultabb a kapcsolat a választópolgár és a politikai cselekvésre felhatalmazott személyek és intézmények között. Hasonlítsuk össze egymással ebből a szempontból a reflektorfénybe került két civakodó uniós szervet! 
Az EP a hangosabb, nemcsak azért, mert májusi újraválasztása felpezsdítette a politikai aktivitását, hanem mert szeret azzal büszkélkedni, hogy képviselőit EU-szerte közvetlenül választja a nép. Ez annyiban igaz, hogy a május 26-án az urnákba dobott szavazataink szerint dőlt el, kik kapják a mandátumokat a Magyarországnak járó 21 parlamenti helyre, van azonban néhány bökkenő. Az első az, hogy mi csupán pártokra voksolhattunk, személyekre nem. Azt az egyes pártok döntötték el, hogy kiket és milyen sorrendben tesznek a listáikra, márpedig ettől függött, hogy a kapott szavazatok arányában ki nyer európai mandátumot. Választópolgárként csupán azt mérlegelhettük, hogy melyik párt érdemli meg a szavazatunkat. Ebben nem kis szerepet játszott, hogy kiknek az arcképét láttuk a valószínű befutó helyeken. A kétségek részben ebből származtak: a párt szimpatikus, de a frontemberei nem, illetve akire szavaznék, az nem kapott biztos befutó helyet. Megfordítva a kérdést: a pártot ugyan kevésbé ismerem vagy szeretem, de a személyi ajánlata megnyerő, az általa javasolt embereket szívesen segítem európai feladatokhoz. 
Azután a megválasztott képviselők Strasbourgba repültek, hogy ott és Brüsszelben egy fél évtizeden át képviseljenek bennünket. Itt jön a második kérdés: vajon honnan fogják tudni, hogy melyik ügyben mit akarnak a polgárok, akiknek a szavazataival mandátumot nyertek? Az EP óriási testület, az ott hemzsegő 751 képviselő mögött egyenként is hatalmas választói tömeg sorakozik. Magyarország esetében egy EP-képviselőre a teljes lakosságból átlagosan mintegy félmillió ember jut. Ez a szám a helyek és a tagállamok pozitív arányosítása miatt a nagyobb országok esetében még több (például Németországban mintegy 800 ezer), kisebb országoknál viszont jóval kevesebb (például Észtországban mintegy 215 ezer). Ha a kört a választó korúakra szűkítjük, azon belül is a szavazáson ténylegesen résztvevőkre (itthon 43,5 százalék volt), majd a ténylegesen mandátumot eredményező voksokra, akkor 2019-ben Magyarországon átlagosan mintegy 150 ezer állampolgár aktív szavazata hozott egy EP-mandátumot. A képviselők nyilvánvalóan nem képesek élő kapcsolatot tartani ennyi emberrel, ezért jó esetben a saját pártjuk hazai vezetőivel egyeztetnek. A kapcsolat tartalma és módja pártonként erősen változik, egyesek rövid pórázon tartják a képviselőiket, és hazai politikai feladatokkal is ellátják őket, mások nagyobb mozgásteret hagynak számukra. 
Az EP-képviselők valójában a saját lelkiismeretük szerint tevékenykednek, és leginkább a hasonló pártokat tömörítő, nagy európai pártcsaládjuk állásfoglalásaihoz igazodnak. Ezek a pártcsaládok határoztak úgy 2014-ben, hogy kiveszik a kormányfők kezéből az Európai Bizottság elnökének jelölését. Mindegyik politikai csoport saját csúcsjelöltet állított, és megegyeztek, hogy annak a jelöltje lesz a Bizottság elnöke, amelyik a legtöbb európai mandátumot szerzi. Íme a harmadik probléma: jó előre tudni lehetett mind akkor, mind a mostani választás során, hogy nagy valószínűséggel a mérsékelt konzervatívokat tömörítő Európai Néppárt fog győzni. Ennek ellenére az EP-képviselők és a mögöttük álló politikai pártok többsége erősen védelmezte a „csúcsjelölti” rendszert azzal érvelve, hogy az demokratikus, szemben a kormányfők zárt ajtók mögötti alkujával. A jelöltek nagy nyilvánosság előtt zajló kampánya kétségkívül a demokráciát szolgálta, azonban a rendszerbe beépített automatizmus, amely az eleve tudható nyertes pártcsaládnak adná a bizottsági elnökséget, ellentmond egy másik követelménynek, nevezetesen az egyenlő esélyekkel folytatott versenynek. Hiába ütköztek meg egymással a különféle pártszínekben induló parlamenti csúcsjelöltek, ha nagy biztonsággal ismertük a győztes személyét. Majdnem úgy hatott ez a vetélkedés, mint a torreádor és a bika párharca. 
A csúcsjelölti rendszer hiányosságai és a politikai felhatalmazásnak az a nehezen követhető, hosszú láncolata, amely a választópolgártól az EP-képviselőig vezet, megingathatják az EP demokratikus legitimációjába vetett hitet. Gondoljunk csak bele: mi egy pártra szavazunk, de a mandátumot átvevő személyt már a pártok döntik el, képviselőink a kinti munkában nagy nemzetközi pártcsaládok tagjaiként tevékenykednek, ezeknek a szűk vezetői körei választották ki a csúcsjelöltjeiket, akik kampányoltak ugyan, de eleve tudtuk, hogy közülük ki nyerhet egyáltalán. 
Az Európai Bizottság elnökének személyére vonatkozó jelölési jog azonban az érvényes szabály szerint nem a parlamenté, hanem a kormányfőkből álló Európai Tanácsé, amely „az EP-választások eredményeinek figyelembe vételével” teszi meg a javaslatát. Magyarul: olyan jelöltet kell állítania, aki az EP-ben is megkapja a többség szavazatát. Mármost a tagállami kormányok vezetői – akik közül a többséget miniszterelnöknek, egyeseket kancellárnak vagy elnöknek neveznek – úgyszintén erős politikai felhatalmazással rendelkeznek. Ez a felhatalmazás is az EP-hez hasonló hosszú áttételeken keresztül vezet el az EU-szintű döntésekig, lépcsőfokai a következők. Az országgyűlési választáson a saját körzetünkben a pártok által állított jelöltek között választhattunk, a parlamenti többséget elért párt – esetünkben a Fidesz – kormányt alakíthatott, amelyet a pártelnök-miniszterelnök vezet, és Magyarország nevében ő – és csak ő – vesz részt a felső szintű uniós döntéshozatalban. 
A konkrét ügyekkel kapcsolatos kormányzati felhatalmazás és beszámolás módja országonként igen különböző. A német szövetségi kancellár például minden EU-csúcs előtt a Bundestagban vitára bocsátja az elképzeléseit, és a kormányzó koalícióval külön alaposan megvitatja a német érdekeket és a képviselendő álláspontot, majd ugyanígy számot ad a lépéseiről. Így fordulhatott elő az a különös helyzet, hogy Ursula von der Leyen jelölésekor egyedül a német kancellár tartózkodott a szavazástól, mivel a kormányzó nagykoalíció szociáldemokrata szárnyától nem volt meg az egyetértés. Magyarországon ilyenről nincs szó, a kormányfő az országgyűlési választáson elért relatív többségéből bármikor bármely ügyben levezeti, hogy az ő álláspontja a „magyar nép akarata”. Az EU-ügyekben is a saját feje után jár el, sem az Országgyűléstől, sem a kormánytól nem kér hozzá felhatalmazást, mert úgy véli, hogy a mindenható egyszemélyi vezetésnek erre nincs szüksége. Utólag sem számol be, holott ezzel nyílt törvényszegést követ el (lásd az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvényt). 
Az EU kormányfői testülete, amely minden lényeges kérdésben dönt, rendelkezik tehát a szükséges legitimációval, minthogy minden egyes kormány vezetőjét a saját országában demokratikus választásokkal emelték hatalomra. Szépséghibája viszont az Európai Tanácsnak, hogy döntéseit valóban zárt ajtók mögött hozza. Azon belül is sok a szűkebb körű egyeztetés, a 28 tagállamot felölelő plenáris tanácskozások elé rendszerint majdnem kész javaslatok kerülnek, amelyeket az országok egy része már támogat. Az Európai Bizottság elnökének jelölését illetően az EP a nyilvánosság hiányára hivatkozva tudott egyetlen egyszer, a 2014-es választás során beelőzni, ám ugyanez idén már nem sikerült. Az Európai Tanács, amely nem kevesebb felhatalmazással bír, mint a parlament, visszavette ezt a jogot. 
Miközben az EU két legbefolyásosabb intézménye, a Parlament és a Tanács azon vetélkedett, hogy melyikük nevezze meg a Bizottság elnökét, a demokrácia játéktere tovább zsugorodott. Az alkudozás során a legfőbb vezető pozíciókra végül olyan személyek névsora került az asztalra, akik még bemutatkozni sem tudtak a nyilvánosságnak, nemhogy programot hirdetni, vitázni, kérdésekre válaszolni. Mégis őket választották, mert a tagállamok így akarták. A magyar kormány is erősen tiltakozott a parlamenti „csúcsjelöltek” ellen. Nem a rendszer zavarta, hanem a két legesélyesebb jelölt személye, akik bírálni merészelték az Orbán-rendszert. 
Közben az egész visegrádi csoport besétált a francia elnök állította politikai csapdába, és arra se figyeltek, hogy az újabb tagállamok a következő öt évre egyetlen kulcspozíciót sem kaptak. Ilyen háttérrel Orbán viszont sem a személyeket, sem leendő lépéseiket nem bírálhatja, hiszen maga is lelkesen támogatta a jóváhagyott megoldást. Ez bizony igen gyönge induló pozíció Magyarország számára a következő hónapok és évek várható uniós csatáihoz.
Szerző
Balázs Péter

Zavar

Az a nagy baja szegény főpolgármesternek, hogy nem intézhet mindent egyedül. Kénytelen másokra (is) hagyatkozni, és ebből zűrzavar keletkezik. Ellenkező esetben a budapestiek láthatnák, hogy csak ő alkalmas a főváros vezetésére, újra kell választani, nem is lehet kérdés. Csakhogy a kampányt váratlan fordulatok nehezítik, Tarlós István meg magyarázkodásra kényszerül. Ahelyett, hogy mindig várható ellenfelei negligálásával foglalkozhatna. 
Le kellett például állítania a Szentendrei út felújításának elkezdését. Ami népszerűséget hozhatna számára, hiszen a közlekedőknek amúgy is elegük van már a nyári útlezárásokból és a velük járó dugókból. Csakhogy szegény főpolgármester az ottani fák tervezett kivágása miatt kénytelen vizsgálódni. Az építési engedélyt az óbudai önkormányzat adta ki.
De nem ez az egyetlen eset, amikor mintha a III. kerületi polgármester direkt elődje ellen dolgozna. Bús Balázs kezdeményezte ugyanis, hogy ősztől metróként vegyék figyelembe a szentendrei HÉV-et. Amit Tarlós – teljes joggal – ostobaságnak nevezett. Még azt is mondta, hogy ez a világ vicce, ráadásul kezelhetetlen. Közben azonban feltehetően elfelejtette, hogy minderről a fővárosi közgyűlés már határozatot is hozott. Még májusban. Fel is kérték a BKK-t, tegyen meg mindent a szükséges módosításokért. A határozat végrehajtásáért pedig – ó, mily szörnyű – a főpolgármester felel. 
Nem is csoda, hogy Tarlós István – a jelek szerint – kissé összezavarodott. Meg kell felelnie a hatalom – és személyesen Orbán Viktor – elvárásainak, miközben nyilván pontosan tisztában van vele, hogy a főváros nem lehet(ne) a Fidesz játékszere. Ám ha ezt nyíltan elismerné, ugyanazt mondaná, mint az ellenzék, amelyet neki (ismét) le kell győznie. 
Meglehet, a legjobban akkor jár, ha októberben veszít. Saját maga és a budapestiek érdekében.