Tusványos hete

Azt állította Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes (a tusnádfürdői szabadegyetemen), hogy „a magyar állam intézményes módon támogatja a külhoni pártokat. Csókoltatom az utódállamokat, akiknek ez nem tetszik.”
Ezzel szemben a tény az, hogy ez még a magyar kormánynak sem tetszene, ugyanis a magyarországi pártok külföldi finanszírozását nálunk is törvény tiltja. Vajon miért, ha ez olyan magától értetődő a határainkon túl? Talán azért, mert a támogatásnak hatása lehet egy párt politikájára is? Hacsak úgy nem. Hogy az utódállamok csókoltatják-e Semjént, majd kiderül. 
Azt állította Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter (a Bálványosi Szabadegyetem egyik fórumán), hogy Magyarországon alkotmányos demokrácia van, amelyben a hatalomváltás minden feltétele adott, de ahhoz olyan ellenzék kellene, amely reményteljesebb politikát kínál az embereknek.
Ezzel szemben a tény az, hogy a hatalomváltásnak egyre kevesebb feltétele adott, mert a tömegtájékoztatás felett mind erőteljesebb a kormánykontroll, a kormánynak mérhetetlen anyagi előnye van az ellenzéki pártokkal szemben, valamint olyan választási rendszert alakítottak ki, amely a Fidesz számára egyoldalúan kedvező. Így aztán nehéz reményt árulni az ellenzéki oldalon. 
Azt állította Georg Spöttle, a Nézőpont Intézet elemzője (szintén egy tusványosi pódiumbeszélgetésen), hogy Németországban ma már nem érzik magukat biztonságban az emberek. Nem a terrortámadások réme kezdte ki a biztonságérzetet, mondta, hanem az olyan, ötveneurós rablásoké, amelyeket sok esetben a bevándorlók követnek el a bank-automatákból készpénzt felvevő idős emberek ellen.
Ezzel szemben a tény az, hogy a Németországban elkövetett bűncselekmények száma évek óta folyamatosan csökken. 2017-ben az előző évihez képest 9,6 százalékkal, 2018-ban pedig további 3,8 százalékkal. Ezen belül is visszaesett a lopások száma, a zsebtolvajlásoké pedig különösen, 18 százalékkal. A helyzet, elvtársak, nem fokozódik. 
Azt állította Varga Judit, igazságügyi miniszter (a Reuters hírügynökségnek), hogy Magyarország nem sérti meg a jogállami alapelveket, viszont ellentmond az uniós szerződéseknek az Európai Bizottságnak az a javaslata, hogy rendszeres jogállami ellenőrzéseket folytassanak. Mint mondta, „nem kell újra feltalálnunk a kereket”.
Ezzel szemben a tény az, hogy de igen, megsérti például az Alapjogi Charta előírását arról, hogy „a tömegtájékoztatás szabadságát és sokszínűségét tiszteletben kell tartani”, hogy „a tudományos élet szabadságát” szintén, a menekülteket pedig megilleti a menedékjog. A kereket tényleg nem kell feltalálni, de a leeresztett gumit fel kellene fújni. 
Azt állította Hollik István, a kormány szóvivője (sajtótájékoztatóján), hogy a kormány továbbra is kiáll a Stop Soros törvénycsomag mellett, mert az Magyarország és a magyar emberek védelmét szolgálja.
Ezzel szemben a tény az, hogy a civil szervezetek jogait és működését korlátozó törvény csakis a kormány védelmét szolgálja. De talán most az Európai Unió Bírósága erősebb lesz.
Szerző
Bolgár György

Mint rajta a rák

Igen, József Attila. „Az emberségen, mint rajta a rák,/ nem egy szörny-állam iszonyata rág,/ s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még”. Az ember ma is hajlamos „szörny-államnak” tekinteni a rendszert, amikor a kemoterápiáért hajnaltól sorban álló rákos betegekről hall. Ez most másképp szörnyű. Nem náci, dehogy, de nemtörődömségében iszonyatosan tud bánni azzal, aki kiszolgáltatott. Akinek nemcsak az életéért kell küzdenie, hanem olyan sorszámért is, amellyel még aznap van esélye a kezelésre, és jobb helyért a lépcsőn, hogy a várakozás közben legalább a falnak vethesse a hátát.
Nem az orvosok és ápolók a hibásak. Kinek ne volna története – nekem is van - orvosokról és segítőikről, akik nap mint nap gyógyítják szakértelemmel és szívvel a rájuk zúduló betegtömegeket. Már ameddig bírják, mert egy magyar statisztika szerint a negyvenen felüli orvosok közül a férfiak harmada, a nők fele nem éri meg a nyugdíjat. Ha már József Attila, manapság nemcsak a mosónők: az orvosok is korán halnak. 
Éppen ezért külön disznóság, hogy az egészségügyért felelős állami vezetők az egyre gyakoribb botrányok során többnyire a szerencsétlen intézményekre tolják a válaszadás feladatát. Gyanítom, nekik sem szabad akármit mondani. Különben nem születnének olyan képtelen nyilatkozatok, mint a rákbetegek ügyében. Ez az újabb módi: előtte tízparancsolattal gyógyítottak, most nyilatkozattal. Amelyből kiderül, hogy voltaképpen a betegek a hibásak. Az a szenvedélyük, hogy már hajnalban sort foglalnak, csak úgy, kedvtelésből. Pedig megmondták nekik, hogy a rendelés fél nyolckor kezdődik, de nem bírnak leszokni a mániájukról. Van, aki alkohol-, van, aki szerencsejáték-függő, ők nyilván sorbanállás-függők. „A munkakezdés előtt órákkal érkező betegek extra várakozási ideje ezért értelmetlen, nem róható fel az intézetnek”. (Nagyszerű. Nem elég az állapotuk, nem elég a kálváriájuk a kezelések előtt, még rúgjatok is beléjük!) 
Itt az ilyenkor szokásos nyilatkozatok első rituális eleme: minden rendben van, ami nem, arról más tehet. Majd jön a második elem: ha most éppen mégsem volna minden rendben, akkor majd lesz. „Fejlesztés alatt áll a teljes elektronikus előjegyzés”. Végül az előírt slusszpoén: az egész csak politika, az ellenzék és a sajtó áskálódása. Szegény nyilatkozó kötelességtudóan „visszautasítja a közvéleményt tendenciózusan félrevezető politikai megnyilvánulások és sajtótermékek igaztalan vádjait”. Mert megint az ellenzék lázít. Valószínűleg a daganatot is ő okozza. A rák valami ballibsi dolog. Maga az ellenzék is kóros daganat a nemzet testén. Ki kellene vágni, vagy legalább egy kis kemót neki is! Amihez persze álljon be ő is a sorba, és kussoljon.
Arról lehet szó, hogy az atyai lelkületű kormány nem akar gondokkal zaklatni minket. Elringat, mint szülő a gyermekét. A legkíméletesebb módja az altatásnak: a nemzeti nagyság igézetével feledtetni a mai bajokat. „Óriás leszel, csak hunyd le kis szemed” - mondták kis Balázsnak is. De vezetőink a legtöbbet a kismamáknak szóló portálok altatódalokra vonatkozó tanácsaiból meríthettek. A következőkben én is ezekből idézek. Mert nem az életkor számít, az altató nagyobbaknál is hatásos: „Az altatódal célja, hogy a gyermeket – legyen akárhány éves - megnyugtassa, ellazítsa.” Akármilyen nyilatkozattól persze nem tudnánk ellazulni. „Olyan dalt érdemes választani, amelynek ritmusa visszafogott, semmiképpen sem pergő.” Ezért szoktak jó lassan mozdulni, csak akkor adnak ki bármely adatot – pl. a kórházi fertőzésekről, közbeszerzésekről -, ha már minden bíróság szerint muszáj.
„A szöveg kezdetben nem igazán fontos,… azt is érdemes átgondolni, hogy a túl sok információval, érdekességgel bíró dalszövegek inkább felkeltik az érdeklődést, mintsem ellazítják a gyermeket” - így a portál további tanácsa. Túl sok információval nem is szoktak terhelni minket, de ahhoz külön erőfeszítés kell, hogy a hivatalos szövegeknek ne is legyen érthető tartalma. Mondjuk Palkovicsnak könnyű, ember nem érti meg elsőre, mit mond, így simán elhadarhatta, hogy az akadémiai intézetek elvételével „a kutatás szabadsága nőni fog”. Aki erre nem képes, az kénytelen érthetetlenre lúgozni a nyilatkozatot, nehogy felizgasson valakit. Így tett a humántárca, amikor a sürgősségi ellátás témájában akart altatni: „egy egységes szemlélettel működő, hatékony, gördülékeny rendszer jött létre.” Úgy elandalított az egységes szemlélet fölött érzett öröm, hogy már csak félálomban tudtunk azon gondolkodni, mit jelenthet a „gördülékeny”. Valószínűleg azt, hogy a mentő jó sokat gördül ide-oda, amíg talál egy befogadó kórházat.
A legfontosabb intelem, hogy „az altatódal szeretetet, melegséget sugározzon”. Az új igazságügyminiszter csakis ezért fejthette ki, hogy a tranzitzónákban nem az éheztetés a lényeg, hanem az, hogy „az ott dolgozókból árad a szeretet”.
Ó, be szép. Ettől az összes kis Balázs szép nyugodtan aluszik. Kivéve a hasfájósakat, azokat a szaktanácsok szerint roppant nehéz elaltatni. Úgy kell a finnyás gyomrúaknak, miért nem nyelnek be szép engedelmesen mindent.
Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2019.07.27. 08:26

Amikor elvitték…

Amikor elvitték a politikai ellenfeleket, megszólaltam ugyan, mint mások is, de mert nem voltunk elegen, és nem voltunk elég határozottak, maradt minden a régiben. Nem segítettünk, nem tiltakoztunk tovább, beletörődtünk, sőt egyesek már azt hangoztatták: biztos megérdemelték.
Amikor eldobták a régi alkotmányt, megszólaltam ugyan, mint mások is, de akkor sem voltunk elegen, nem is voltunk elég határozottak, ráadásul a parlament működött, ott ült az ellenzék; nem gombot nyomott, mintha ez az új alaptörvény demokratikus úton jött volna a világra.
Amikor elvették a sztrájkjogot, és megfosztották jogaiktól a munkavállalókat, megszólaltam ugyan, mint mások is, de mert a szakszervezetek lényegében nem csináltak semmit, és az emberek nem vonultak az utcára, tovább léptem.
Amikor sorra lehetetlenítették el a médiát, jogi csűrcsavarokkal szorítottak ki műhelyeket, hallgattattak el rádiókat, zártak be újságokat, megszólaltam ugyan, mint mások is, de nem voltunk elég bátrak, és persze nem is voltunk elegen, így aztán minden maradt a régiben. Az új-régiben. 
Amikor megszállták az állami televíziót, rádiót és hírügynökséget, megszólaltam ugyan, mint mások is, de mert a hatalom fittyet hányt a mi tiltakozásunkra, az őket szolgálók meg elvégezték a rájuk kirótt politikai feladatot, tudomásul vettük: nincs mit tenni. Ha a külföld nem segít, akkor mi tehetetlenek vagyunk. 
Amikor sorozatban alkottak speciális törvényeket, változtatták meg visszamenőleg a szabályokat, alakítottak mindent a saját szándékaik szerint, megszólaltam ugyan, mint mások is, de ismét oda jutottunk: a parlament működik, van ellenzék, nem törvénytelen, amit csinálnak. Hát hogy lenne az, ha törvényeket hoznak, hogy legitim legyen minden lépésük. És mi ott maradtunk, kicsit dohogva, bízva abban, hogy majd a következő választáson…
Amikor rátették a kezüket az egyetemekre, amikor elüldözték a legmagasabban jegyzettet, megszólaltam ugyan, mint mások is, de csak vártunk, vártunk, hirdettük, hogy egy európai uniós országban ezt nem lehet megtenni, úgyse hagyja a közösség, de szomorúan tudomásul kellett vennünk, hogy hagyja.
Amikor rátámadtak a tudomány otthonára, megszólaltam ugyan, mint mások is, de akkor sem voltunk elegen, és nem is voltunk elég határozottak, azt hittük: a művelt világ ezt úgysem hagyja annyiban. A művelt világ megszólalt ugyan, tiltakozott is, de többet nem tehetett. 
Amikor lehetetlen helyzetbe hoztak menekülő, otthontalan embereket, megszólaltam ugyan, mint mások is, együtt szégyenkeztünk, amikor a külföld rólunk beszélt, de nem voltunk elegen, és nem is voltunk elég határozottak. Tudomásul vettük, hogy újra kerítés választ el bennünket a demokráciától, ráadásul ezt a kerítést mi magunk emeltük, és büszkék is vagyunk rá. Így, többes szám első személyben. 
Mostanra, amikorra már minden szempontból lehetetlen a helyzetünk, megszólalhatunk ugyan, többen is, a szavaink még úgy ahogy megmaradtak, csak egyet felejtettünk el: cselekedni.
Szerző
Németh Péter