Öreg madárijesztő a semmi közepén (Kötter Tamás: Nem kijárat)

2017 nyarán a Vasárnapi Híreknek adott interjújában már említett Kötter egy készülő második világháborús regényt, az idén február elején az Élet és Irodalomban közölt remek, Százados úr ha felül a lovára című írása kétségtelenül ennek a műnek lesz a része. Viszont ezért aztán elgaloppíroztam magam, azt hittem, ez a regény fog az idei könyvhétre megjelenni, s lélekben erre készültem (ráadásul a nyitó novella, A Horthy emberei még ezt erősítette). Csalatkoznom kellett, de e csalódást nyilván nem a könyvön verem le, nem a recenzióban vezetem le.

Kötter ötödik, a Nem kijárat című, 17 novellát egybefogó, akár (de nem szükségszerűen) regényként is olvasható kötete folytatja (nagyon kritikusan-cinikusan-igazságtalanul: ismétli), vagyis inkább megelőlegezi (megalapozza?) a korábbi köteteinek világában tevékenykedő figurák léthelyzetét – leginkább a Rablóhalak, a Dögkeselyűk és az IKEA, vasárnap novelláskönyvekben szereplőkét; A harcból nincs elbocsátás reality show médiavilága itt nincs jelen. Afféle prequel, előzménysorozat, sarkítva: honnan és hogyan vezetett az út a budapesti belvárosi, középszintű, jórészt multicég-alkalmazott, középosztálybeli és középkorú férfiak kiüresedéséhez.

Már most jelzem, ezt nem tudjuk meg, ugyanis az egyes novellák elbeszélője/elbeszélői vélhetően egy pszichoterápiai ülés során meséli(k) el a történetét/történeteit retrospektív, emlékezetre hagyatkozó – „Ha lett volna mobilom, nyilván üzenetekkel bombázom, a Facebook világában újabb és újabb közös fotókat… töltöttem volna fel… – de a ’90-es évek elején más módszerekhez kellett folyamodnom” –, így eleve kétségeket ébresztve az igazságtartalmukkal kapcsolatban. Ugyanakkor a múltban időzés (1–8. novella) elbeszélői modalitása és tartalma olyan klisészerű és könyvízű, hogy képes felkelteni akár a szerzői dilettantizmus vádját is (Az 51-es körzet című írás annyira esetlenül, kurtán-furcsán ér véget, ahogy egy novella sosem vagy csak ritkán…), de csak akkor, ha nem tudatosítjuk, hogy éppen az elbeszélői-szereplői karakterről tudunk így meg nagyon sokat – a szavai által. Ahogy a később következő, Urs című novellában a Zoltán nevű szereplő a kitalált és a feleségét ámító bukaresti állásának fedősztoriját egy útikönyvből vett idézetekkel támasztja alá, a gyerekkorát és felnövekedésének időszakát, a vidéki Magyarország és a család „társadalom- és természetrajzát” is mintha egy irodalmi útikalauzból ollózták volna össze, annyira elcsépelt és sematikus.

De ki is ez a Zoltán, dr. Kiss Zoltán jogász, aki rendre feltűnik a novellákban a családjával (a feleségével, Szilvivel és két lányával)? Tulajdonképpen a névazonosság és némi elnagyolt háttéregyezés (és a novellák alkalmankénti egymásra utalása, például Az 51-es körzet és az Írás a falon) adja azt az érzetet az olvasónak, hogy itt regényszerű novellaciklusról van szó, egy főszereplővel, pedig ez a Zoltán lehetne akárki. Pontosabban Akárki, aki a ’80-as évek vidéki Magyarországán cseperedett, a ’90-es években végezte a középiskolát és az egyetemet, majd helyezkedett el egy fővárosi cégnél. Teljesen átlagos, tanult, ámde felszínesen művelt és tájékozott, közhelyszerű életminták vették körbe, s maga is ezt követi: munka, család, vagyonszerzés. Ám közben csak és kizárólag a fiatal női testek izgatják. Vágyának egyedüli tárgyai, de mint csak játékszerek – maga sem gondolkodik, fel sem merül, hogy egy (pár)kapcsolat túlmutasson a nő férfi általi birtoklásán. Persze a középszerűség nem túl csábító a (generációval fiatalabb) hölgyeknek (sem), pláne, ahogy az idővel a külső vonzerő is csappan, ezért szükséges a vagyon és a hatalom megszerzése és megtartása, vagy legalábbis ezek illúziója. Hogy Akárkiből Valaki lehessen a figura. De ez eleve kilátástalan, a felsőosztályba születni kell, mindig van erősebb kutya – a mókuskerékből nincs kiszállás. Nincs kijárat. Stendhal karrierhősének, Julien Sorelnek Zoltán csak egy igen távoli, kifacsart visszfénye – Kötter figurái létállapot-ábrázolásának ez a determinisztikus kiüresedettsége, értéktelensége adja az érdekességét, amely általános szinten, társadalmi környezettől és akár kortól függetlenül is az emberi létezés sajátja lehet. A talajvesztés, a légüres térbe kerülés félelme állandó alapélmény (lásd a budapesti éjszakai bárok világából az agglomerációba való költözés metaforikus kifejeződését A 722-es járat című novellában, ahonnan a recenzió címét kölcsönöztem), amiből csak pillanatnyi szabadulást „jelent” a hedonizmus: a fiatalság kultusza és a fogyasztási (pop)kultúra kritikátlan magasztalása.

A novellákat olvasva nem mellékes tapasztalat, hogy a szerző korábbi ellisi–houellebecq-i erős hatásai mára kevésbé nyilvánvalóak, önálló hang részévé váltak (még ha fricskaként elő is bukkannak, lásd az Egy sziget lehetetlensége címadásának utalását). Ahogy az is mindig üdítő, amikor az elbeszélői szemszög egyik-másik novellában változik, a perspektíva kimozdul (az Ébredésekben a sofőr; a címadóban részint a Tamás nevű barát; A mindenható erőben, az Istenek és emberekben, a Dirty Dancingben egy-egy női szereplő a narrátor; a nők mindig kizárólag áldozati szerepben), akár felül is írva Zoltán tragikomikus történetét.

Nem haszontalan olvasmány tehát az új Kötter-novellaciklus, és túlmutat azon a sokat hangoztatott közönségrétegen, a felső-középosztálybeli multicégrobot alkalmazotti olvasókon, akik magukat szeretve-gyűlölve látják viszont a lapokon – ráadásul a világháborús regényre való várakozást is enyhíti.

(Nincs kijárat. Apró hazugságok egy férfi életéből. Kalligram, 2019. 238 o.)