Öreg madárijesztő a semmi közepén (Kötter Tamás: Nem kijárat)

Publikálás dátuma
2019.08.03. 13:13

Fotó: Kállai Márton
2017 nyarán a Vasárnapi Híreknek adott interjújában már említett Kötter egy készülő második világháborús regényt, az idén február elején az Élet és Irodalomban közölt remek, Százados úr ha felül a lovára című írása kétségtelenül ennek a műnek lesz a része. Viszont ezért aztán elgaloppíroztam magam, azt hittem, ez a regény fog az idei könyvhétre megjelenni, s lélekben erre készültem (ráadásul a nyitó novella, A Horthy emberei még ezt erősítette). Csalatkoznom kellett, de e csalódást nyilván nem a könyvön verem le, nem a recenzió­ban vezetem le. Kötter ötödik, a Nem kijárat című, 17 novellát egybefogó, akár (de nem szükségszerűen) regényként is olvasható kötete folytatja (nagyon kritikusan-cinikusan-igazságtalanul: ismétli), vagyis inkább megelőlegezi (megalapozza?) a korábbi köteteinek világában tevékenykedő figurák léthelyzetét – leginkább a Rablóhalak, a Dögkeselyűk és az IKEA, vasárnap novelláskönyvekben szereplőkét; A harcból nincs elbocsátás reality show médiavilága itt nincs jelen. Afféle prequel, előzménysorozat, sarkítva: honnan és hogyan vezetett az út a budapesti belvárosi, középszintű, jórészt multicég-alkalmazott, középosztálybeli és középkorú férfiak kiüresedéséhez. Már most jelzem, ezt nem tudjuk meg, ugyanis az egyes novellák elbeszélője/elbeszélői vélhetően egy pszichoterápiai ülés során meséli(k) el a történetét/történeteit retrospektív, emlékezetre hagyatkozó – „Ha lett volna mobilom, nyilván üzenetekkel bombázom, a Facebook világában újabb és újabb közös fotókat… töltöttem volna fel… – de a ’90-es évek elején más módszerekhez kellett folyamodnom” –, így eleve kétségeket ébresztve az igazságtartalmukkal kapcsolatban. Ugyanakkor a múltban időzés (1–8. novella) elbeszélői modalitása és tartalma olyan klisészerű és könyvízű, hogy képes felkelteni akár a szerzői dilettantizmus vádját is (Az 51-es körzet című írás annyira esetlenül, kurtán-furcsán ér véget, ahogy egy novella sosem vagy csak ritkán…), de csak akkor, ha nem tudatosítjuk, hogy éppen az elbeszélői-szereplői karakterről tudunk így meg nagyon sokat – a szavai által. Ahogy a később következő, Urs című novellában a Zoltán nevű szereplő a kitalált és a feleségét ámító bukaresti állásának fedősztoriját egy útikönyvből vett idézetekkel támasztja alá, a gyerekkorát és felnövekedésének időszakát, a vidéki Magyarország és a család „társadalom- és természetrajzát” is mintha egy irodalmi útikalauzból ollózták volna össze, annyira elcsépelt és sematikus. De ki is ez a Zoltán, dr. Kiss Zoltán jogász, aki rendre feltűnik a novellákban a családjával (a feleségével, Szilvivel és két lányával)? Tulajdonképpen a névazonosság és némi elnagyolt háttéregyezés (és a novellák alkalmankénti egymásra utalása, például Az 51-es körzet és az Írás a falon) adja azt az érzetet az olvasónak, hogy itt regényszerű novellaciklusról van szó, egy főszereplővel, pedig ez a Zoltán lehetne akárki. Pontosabban Akárki, aki a ’80-as évek vidéki Magyarországán cseperedett, a ’90-es években végezte a középiskolát és az egyetemet, majd helyezkedett el egy fővárosi cégnél. Teljesen átlagos, tanult, ámde felszínesen művelt és tájékozott, közhelyszerű életminták vették körbe, s maga is ezt követi: munka, család, vagyonszerzés. Ám közben csak és kizárólag a fiatal női testek izgatják. Vágyának egyedüli tárgyai, de mint csak játékszerek – maga sem gondolkodik, fel sem merül, hogy egy (pár)kapcsolat túlmutasson a nő férfi általi birtoklásán. Persze a középszerűség nem túl csábító a (generációval fiatalabb) hölgyeknek (sem), pláne, ahogy az idővel a külső vonzerő is csappan, ezért szükséges a vagyon és a hatalom megszerzése és megtartása, vagy legalábbis ezek illúziója. Hogy Akárkiből Valaki lehessen a figura. De ez eleve kilátástalan, a felsőosztályba születni kell, mindig van erősebb kutya – a mókuskerékből nincs kiszállás. Nincs kijárat. Stendhal karrierhősének, Julien Sorelnek Zoltán csak egy igen távoli, kifacsart visszfénye – Kötter figurái létállapot-ábrázolásának ez a determinisztikus kiüresedettsége, értéktelensége adja az érdekességét, amely általános szinten, társadalmi környezettől és akár kortól függetlenül is az emberi létezés sajátja lehet. A talajvesztés, a légüres térbe kerülés félelme állandó alapélmény (lásd a budapesti éjszakai bárok világából az ­agglomerációba való költözés metaforikus kifejeződését A 722-es járat című novellában, ahonnan a recenzió címét kölcsönöztem), amiből csak pillanatnyi szabadulást „jelent” a hedonizmus: a fiatalság kultusza és a fogyasztási (pop)kultúra kritikátlan magasztalása. A novellákat olvasva nem mellékes tapasztalat, hogy a szerző korábbi ellisi–houellebecq-i erős hatásai mára kevésbé nyilvánvalóak, önálló hang részévé váltak (még ha fricskaként elő is bukkannak, lásd az Egy sziget lehetetlensége címadásának utalását). Ahogy az is mindig üdítő, amikor az elbeszélői szemszög egyik-másik novellában változik, a perspektíva kimozdul (az Ébredésekben a sofőr; a címadóban részint a Tamás nevű barát; A mindenható erőben, az Istenek és emberekben, a Dirty Dancingben egy-egy női szereplő a narrátor; a nők mindig kizárólag áldozati szerepben), akár felül is írva Zoltán tragikomikus történetét. Nem haszontalan olvasmány tehát az új Kötter-novellaciklus, és túlmutat azon a sokat hangoztatott közönségrétegen, a felső-középosztálybeli multicégrobot alkalmazotti olvasókon, akik magukat szeretve-gyűlölve látják viszont a lapokon – ráadásul a világháborús regényre való várakozást is enyhíti. (Nincs kijárat. Apró hazugságok egy férfi életéből. Kalligram, 2019. 238 o.) 
Szerző

Élményfürdő a katedrálisban - Interjú Esze Dórával

Publikálás dátuma
2019.08.03. 10:38

Fotó: Molnar Adam / All rights reserved
Aki Shakespeare-parafrázisra számít Esze Dóra Ünnepi Könyvhétre megjelent új regénye, a Hotel Hamlet kapcsán, nagyon rafinált módon meg is kapja – de ennél jóval többet is! Például nem árt, ha járatos az Ulysses világában is. A dániai Helsingør városa Elsinore szállodájának vezetői posztjáról kipöccentik Hamletet, Claudius és Polonius urak pedig átveszik a hatalmat. Ezzel kezdetét veszi a téboly, a hotelben szolgáló horatiók és opheliák ugyanakkor felveszik a kesztyűt… A szerzővel viszont csak érintőlegesen beszélgettünk a szállodaipar visszásságairól.
Tudta, hogy a romániai Bákón működik egy Hotel Hamlet nevű szálloda-étterem?  Nem, de furcsa is volna, ha nem lenne egy ilyen nevű intézmény a világon. A szobák kialakítása tükrözi a tragédia cselekményét, idejét vagy figuráit? Ahogy a képeken láttam, nem, és a remélt vendégeik világlátását leginkább rózsaszínűnek képzelik, a szobák festése legalábbis ezt mutatja… Ellenben az ön digitális lábnyomát kutatva nem nagyon találtam semmit az utóbbi évekből a neten. Annyit sikerült kiderítenem, hogy immár Bagdadban lakik…  Az angliaiban, igen. Amit a templomos lovagok alapítottak, és Baldock a neve. Három éve költöztünk Letchworthbe a fiaimmal, az volt az eredeti cél, hogy a lehető legjobban megtanuljanak angolul. Eredetileg egy évre terveztünk maradni, azóta hosszabbítunk.  A hozzájuk rettenetesen kötődő, Budapesten élő édesapjuk rendkívüli nagyvonalúsággal kezeli a helyzetet. (Péter és Henrik édesapja, Esze Dóra korábbi férje, Vámos Miklós – a szerk.) Tavaly átköltöztünk a szomszédos Baldockba, ami még Letchworthnél is kisebb város, kétezres lélekszámmal, mozi sincs, egyetlen közlekedési lámpa pislog a főutcán. A mi kis metropoliszunk úgynevezett szép részében bérlünk egy házat, akkora, mint egy cipősdoboz, de van kert, szuper a konyha, és a macskánk és a madarunk is velünk lakhat. Ez a brit ingatlanarénában kimondott győzelem. Mi lett az újságírói munkájával?  Többnyire a francianyelv-tudásomból élek, illetve az újságírói kommunikációs készségeimet használom. Alkalmanként azért felkérésre ma is írok az ELLE-nek. És Angliában evidens volt, hogy Shakespeare tragédiája került az írói asztalára, amikor az új regényét tervezte? Vagy nem a dráma adta az ötletet?  A témát a valóság adta. Évekkel ezelőtt szemtanúja voltam egy szakmai fordulatnak, amit könyvben vagy filmen én magam sem hittem volna el. Képzeljünk el egy csapatot, élén egy álmodni se lehet jobb, végtelenül elkötelezett és lelkes vezetővel, óriási szaktudással, hibátlan morállal. Ő ebben a szellemben építkezett, így terelgette a munkatársait. És képzeljük el, amint egyik napról a másikra felváltja valaki, aki azt sem tudta, eszik-e vagy isszák a szakmát, az alapokban sem volt jártassága, de legalább arrogáns volt, gyáva, paranoid, sunyi és hazug. A regény a hamis működés működésképtelenségét mutatja meg, azt, hogy az igazság végül úgyis kibukik – el lehet hallgattatni, a torkára lehet tiporni, embereket lehet behúzni a csőbe, elveszejtve őket akár egy sötét sikátorban, de mindez tulajdonképpen csak időhúzás, az igazság előbb-utóbb, nem lehet másként, felszínre kerül. Tehát áttételesen politikai, államvezetési, karrierista-hatalommániás, de veszélyes bohócok működését regisztráló olvasatok is elképzelhetőek. Emellett tovább forszíroznám: miért pont a Hamlet?  A Hamlet a világ leghíresebb színdarabja, maga Hamlet pedig a legkönnyebben szerethető Shakespeare-hős. Ő mindig, minden században kortárs, csak jelen idejű értelmezése és hatása van. Atipikus nagysága nem akadály abban, hogy azonosuljunk vele, lenyűgöz, és a barátunk, mindannyiunk rokona. Olvasta a norvég Jo Nesbø Macbeth-átiratát, aminek szintén egy szálloda a helyszíne?  Nem, de sokan felhívták már rá a figyelmemet. Illetve én sem ígérek direkt Shakespeare-parafrázist, összetetten jelenik meg a „hamletesedés”, a regénybeli Hamlet testi valójában hiányzik a szállodából, mégis a jelenléte formál minden bekezdést a regényben. El tudom fogadni, ha valaki azt mondja, hogy ez nem könnyíti meg az olvasó dolgát, de reménykedem, hogy ennyi még belefér. És önnek mennyire kellett megdolgoznia a dán helyszínért?  Gimnáziumban találkoztam először a dán életérzéssel, amikor eltöltöttünk egy hetet a dán cserekórussal. Életem első tudatformáló nyara volt. Egészen felvillanyozó volt az a lazaság, az az életszeretet, az a könnyedség, amely a dán gyerekekből áradt. És persze máig Isten áldja a drága Klaust, aki átölelt a Balaton-parton és megcsókolt. Tekintsük ezt a múzsa csókjának.  Ebben az esetben biztosan.
Végülis honnan származik a szállodai helyszín ötlete?  Böll Biliárd fél tízkor című regényéből, amit akkortájt olvastam újra, mikor a formát kerestem. A hiteles hátteret menet közben megtalálni néha egészen kétségbeejtő fel­adat. De a Biliárd néhány oldal után eltöltött a nagyon várt jó érzéssel: ez lesz az. Abban a pillanatban tudtam, a regényem mikrokozmosza egy képzeletbeli szálloda. Ezért aztán a szállodaipar rejtelmeiben is el kellett mélyednie?  Dehogy! Ha egy szobapincér vagy egy séf kezébe kerülne a könyvem, valószínűleg végigröhögné az egészet – ipartechnikailag kamu az egész, teljesen tudatosan szétblöf­föltem az agyam. Az epikában egyébként elég gyakran így jelenik meg a költői szabadság. Egy hotel – ahogy egy étterem, egy hajó, egy szimfonikus zenekar – mindig hierarchikusan fog működni, különben szétesne, ennyit még én is tudok. Csak hát Hamlet már londinerként bejelenti: „Én nem ilyen Elsinore-t fogok csinálni.” Mondhatjuk úgy, ez bonyolítja meg a cselekményt. Hagyjuk el a dánokat és hoteljeiket! A nemzetközi (olvasói) térben is jól ismert szub- és popkulturális utalások viszont ellepik a regényt. Poliamória, kinky szex, steampunk és rockzenei futamok, némi börtönpszichológia – ezek a saját érdeklődésének a sarokkövei vagy a regény kívánalmai?  Minden könyvemhez a könyv választ zenét. Ez eddig még soha nem volt másképp, beleszólásom sincs. De mégis, mit gondol, az olvasók többsége ismeri annyira a Dire Straits vagy a Foo Fighters albumait, dalait, hogy felfejtse az utalásokat?  Nem kell ismernie, ez nem előfeltétel, pláne nem elvárás. Annyira vannak jelen a szövegben, amennyit az adott cselekmény megkíván, semmiféle háttérismeret nem szükséges. Nem kell kívülről fütyülni a Foo Fighters összes albumát. Az elbeszélője, Jan érdekes figura, a hotel recepciósa, rálátása van mindenre, mindemellett homoszexuális és kerekes székes…  ...és árva. Nem túl PC ez így?  Halmozottan kisebbségi, így igaz, de erre a figurára volt szükségem. Kamaszkora óta ott dolgozik, mindenről tud, mindent átlát, és mivel nem engedheti meg magának az önsajnálatot vagy a mellébeszélést, ő lesz az, aki szikáran, elfogultságok nélkül képes elmesélni a történetet. Nemcsak az elbeszélő kivételes, de az elbeszélés szerkezete, a szabadszájú és végtelen szabadságérzet hatását keltő, parádés szóhasználata – csak egy személyes kedvenc példa: „a kertész kutyája kergeti meg schrödinger macskáját” –, valamint már a regény tipográfiai megjelenése is különleges. Egyben nem kis kihívás az olvasónak. Szóval újra felteszem a kérdést: milyen olvasókra számít?  Valóban számos ponton asszociatív szöveg, boldogan és nagyképűen azt mondanám, hogy imádnék virtuálisan randevúzni az Ulysses rajongóival. Nem tudom, születhet-e valaha ennél nagyobb irodalmi mű. Amikor egyetemistaként először olvastam, az döbbentett meg, ahogyan a 20. századi irodalom összes trendjét előrevetíti. Felfoghatatlan katedrális – bármilyen későbbi tudatfolyam-áradás soha nem lehet annyira szabad, hogy ne hozzá vezessen vissza. Ami az irodalomban megtörténhet, azt mind magába foglalja. A Hotel Hamlet jobbára kétféle elbeszélői hangon szól, az egyik a parttalanul áradó mesélésé, ebben valószínűleg segítség a tördelés, az úgynevezett francia bekezdés (felsorolás jellegű – a szerk.) alkalmazása, még ha így több papírt is igényelt a könyv, másként azonban megfulladt volna a szöveg. De azért nem maradtam adós a lineá­risan vezetett és igazán rendesen központozott résztörténetekkel sem. Írás közben naponta megküzdöttem azzal, hogy három év napilapos újságírás mellett nem jutott időm szépirodalmi munkára. Amikor végre belevágtam ebbe a regénybe, nem visszatérni valahová, hanem új területekre akartam jutni. Ebben aztán el is merültem, ez a forró nehézség adott egészen újfajta gyönyörűséget. Összességében élvezkedtem, mondhatjuk azt is: a Hotel Hamlet életem legönzőbb szövege. Közben az sem hagyott érintetlenül, ami a mai beszélt angol nyelvvel történik, elképesztően pezseg és alakul, komolyan mondom, naponta ömlenek az új idiómák, olyan élményfürdő, aminek nem lehet és nem is akarok ellenállni. Ám eközben szó sem lehet róla, hogy a magyar nyelvvel való kapcsolatomat elveszíteném. Szerencse, hogy az írás folyamatában valamennyi áramlás képes eggyé válni. Ez pedig egyszerre radikális és természetes.

Esze Dóra

író, újságíró, műfordító. Korábban a Nők Lapja főszerkesztő-helyettese, majd az ELLE magazin szerkesztője. A Hotel Hamlet a kilencedik kötete, a nyolcadik regénye. Jelenleg Angliában él.

Szerző

Lúdvérces századok, átokhordó asszonyok – Interjú Miklya Luzsányi Mónikával

Publikálás dátuma
2019.07.27. 14:00

Fotó: Fotó: Füle Tamás
Az ecsedi boszorkányról írt szórakoztató történelmi regényt a leginkább gyerekkönyveiről, illetve egyháztörténeti és reformkori kutatásairól ismert Miklya Luzsányi Mónika. Az Athenaeum Kiadó gondozásában megjelent kötet korabeli asszonysorsokon, némi cselszövésen, nem kevés pajzán légyotton és bájoláson keresztül mutatja be a Báthory–Bethlen korszak Erdélyét.
Lehet papucsfőzéssel szerelmi kötést csinálni? Úgy értem, volt, aki ezt valaha komolyan gondolta vagy csak a fantá­ziája leleménye a papucsfőzéses szerelmi bűbáj?  Szó sincs fantáziáról. Mindent boszorkányperek jegyzőkönyveiből vettem, az átkok és kötések valódi vallomások sokszor szó szerint vett idézetei. Még az is, amikor azt látta a szemtanú, hogy a szerelmesek beszállnak a diócsónakba és elhajóznak. Csak nézte a lyányt, hogy mit csinál, kettéhasítja a diót, tán rakja a kis zsebébe, de nem! Beszáll a fiúval a diócsónakba, és hajóznak be a nádba. Gyönyörűen mutatják ezek a jegyzőkönyvek a korszak gondolkodását. A már-már pornográfba hajló szerelmi légyottokról szóló kiszínezett történetek is jegyzőkönyvi bejegyzések? Nyelvi tobzódás, ahogy eköcsölés közben meggyakja a fiú a lányt a vencsellőjével. Gyönyörű!  A szerelmi jelenetek leírása sem az én mocskos fantáziám szüleménye. Jegyzőkönyvi részletek egytől egyig. Túl a szexuális forradalmon azt gondolnánk, hogy már mindent láttunk, de azt hiszem, sokan meglepődnének, ha hirtelen ott találnák magukat a 17. századi Erdélyben. Semmiféle saját perverz gondolatot nem tettem hozzá a leírásokhoz, sőt picit még vissza is fogtam a dolgot. De tény, hogy a témának hála jelentősen pallérozódott az erotikus szókincsem. Másként kommunikáltak, sokkal szókimondóbbak voltak akkoriban az emberek – Török Bálint levelezéseiben például, melyek általában a hadi konfliktusairól szóltak, hogy ki, mikor, kit árult el, olyan káromkodások vannak, ami nyomdafestéket nem tűrne. Hogyan találkozott ezekkel a szövegekkel, vallomásokkal, jegyzőkönyvekkel?  A reformáció 500. évfordulója alkalmából 2017-ben volt egy Ige-Idők című kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban. Ennek kapcsán kértek fel, hogy a „Fejedelmek asztala” című interaktív kiállításrészhez írjak párbeszédes szövegeket: olyan a reformáció korában élt fejedelmek chateltek egymással különböző témákról – a törökvésztől a nők helyzetén át a jobbágyságig sok mindenről –, akik kortársak voltak, elvben akár találkozhattak is volna. Ahhoz, hogy hétszer 3000 karakternyi ilyen szöveget hitelesen írjon meg az ember, irgalmatlan mennyiségű forrásanyagot kell végigböngésznie. E kutatás közben bukkantam rá két számomra érdekes adatra: az egyik, hogy Debrecen reformációját Török Bálint nevéhez kötik, akiről ugye tudjuk, hogy Buda elfoglalása után elvitte és bezárta a török a Héttoronyba. Lehet, hogy azt a híres-neves Bálint papot, aki a lutheri tanokat elhintette, ő vitte magával Debrecenbe, de valakinek utána is nagyon keményen dolgoznia kellett rajta, hogy azok meg is gyökerezzenek. Először a fiára, Török Jánosra gondoltam, de ő, ahogyan a regényből is kiderül, nem az a fajta ember volt, aki ilyesmikre érzékeny lett volna. Aztán a debreceni magisztrátus jegyzőkönyveiben megtaláltam, hogy Török Bálint felesége, Pemfflinger Katalin volt az az asszony, aki továbbvitte ezt az örökséget. A másik adat pedig, ami beindította a fantáziámat, az volt, hogy az ő dédunokájukat, Török Katát boszorkányságért elítélték. Pedig, legalábbis ahogy a regényben olvashatunk róla, még csak nem is volt boszorkány…  Török Kata boszorkánysága tényleg nem a varázslásról vagy a vajákoskodásról szólt. Egyszerűen csak más volt, mint a korban megszokott nőalakok. Meg­győződésem, hogy legtöbbször azokat a nőket bélyegezték meg, aki valamilyen módon mások voltak, mint a saját koruk elvárása. Ez elég volt ahhoz, hogy azonnal rányomják a homlokukra a stigmát. Nem beszélve arról, hogy a boszorkánysággal vádolt asszonyoknak, főurak, fejedelmek özvegyeiként, hatalmas vagyonuk volt, amire Bethlen Gábor bizony igényt tartott. Mivel akkoriban az asszonyokat nem tekintették egyenrangúnak a férfiakkal, könnyű volt perbe fogni őket és elszedni a vagyonukat. Ha egy asszony bármiféle önrendelkezést mutatott, ami a kor társadalma, a földesúr vagy akár csak a férje számára nem volt szimpatikus vagy az érdekeivel ellenkezett, akkor azt a nőt könnyedén „ki lehetett iktatni”. A korabeli törvények alapján főrangú asszonyok nem voltak beidézhetők a bíróság elé, ugyanakkor perbe fogni minden további nélkül lehetett őket. A per úgy zajlott, hogy a tanúk, többnyire szolgák, katonák, zenészek, elmondták, amit látni vagy tudni véltek, Bethlen elővezette a vádbeszédet, majd pedig elítélték őket. Semmi lehetőségük nem volt rá, hogy megvédjék magukat, ha főrangúak voltak és még özvegyek is. Móricz Zsigmond Tündérkertjében (az Erdély-trilógia első kötete) Bethlen Gábor a dicső fejedelem, Báthory Gábor pedig a részeges kurafi, Az ecsedi boszorkányban viszont fordítva alakul a szimpátia: Báthory a kijátszott és átvert ifjú, Bethlen pedig a számító és kegyetlen, a saját érdekeit néző politikus.  Amikor Móricz a Tündérkertet írta, a korszaknak volt egy idealizáló hangulata: szükség volt a Bethlen-féle nagy hősökre meg a fekete bárányokra. Csak aztán a kutatás továbblépett, és előkerültek azok a bizonyos vallomások, életrajzi szövegek, melyeket Bethlen a diákjainak tollba mondott – háromszor háromféleképpen elmesélve ugyanazt a történetet, ügyelve rá, hogy a hős mindig ő maradjon. A forráskritika utánament az összeegyeztethetetlenségeknek, és szép lassan kiderült, mi volt valójában Bethlen szerepe a korszakban. Gondoljunk csak bele: Bá­thory Gábor alig volt 19 éves, amikor Erdély fejedelmének választották, és még a 24-et sem töltötte, amikor meghalt. Egy fiatal kölökről beszélünk, nem egy kéjsóvár, dörzsölt fejedelemről. Egy tapasztalatlan kamaszról, akit megmámorított a szerep, amibe belekerült, de hát az vesse rá az első követ, aki nem részegedne meg a tudattól, hogy övé egész Erdély. Nyilván dorbézolt és kurvázott is, de akkoriban ki nem tette? A regényben írok az egymásba járó kupákról, ami egy bevett játék volt akkoriban – ha végigment a társaságon, 6-7 liter bort is megittak egy ültő helyükben. Szóval, ennek a srácnak esélye nem volt rá, hogy nagy fejedelem legyen. Még a személyisége sem alakulhatott ki, hamarabb megölette Bethlen. De a történelmi kutatások nehezen mennek át a köztudatba, így még mindig egy 100 évvel ezelőtti tudományos eredményt tartunk hitelesnek vele kapcsolatban. Talán az irodalom képes rá, hogy átvigye. +1 kérdés   Többször is nyilatkozta, hogy megmaradt volna a gyerekirodalomnál, ha nem rugdossa Szabó Magda. Rugdosta?  Személyesen sajnos sosem találkoztunk, de hosszú éveken át leveleztünk. Az az igazság, hogy dühből kezdtem szépirodalmat írni. A Holmi kiírt egy pályázatot, amire 35 éves korig lehetett jelentkezni. Én akkor már a 36-ot töltöttem, és rettenetesen felhúztam magam a korhatáron. Írtam is a Závadának, micsoda dolog ez, mire ő mondta, hogy ez márpedig így van, ennél a pályázatnál korhatár van, de ha annyira határozottan tudom, hogy a novellám, amivel pályázni szeretnék, jó, akkor küldjem el neki. Megtettem, és le is hozta a Holmi, és mivel Szabó Magdának volt ajánlva a szöveg, az akkori főszerkesztő, Réz Pali bácsi elküldte neki a lapot, hogy nézze, milyen „érdekes hangja van ennek a gyereknek”. Én erről mit sem tudtam, úgyhogy gondolhatja, mennyire meglepődtem, amikor levelet kaptam Szabó Magdától. Így kezdődött, aztán gyakorlatilag a haláláig folytatódott a levélbarátságunk. Nagyon sokat segített íróilag, főleg abban, hogy tudomásul vegyem: nincs olyan, hogy szent szöveg. Mindig kell tudni szabni, húzni rajta. Amikor már azokat a részeket tudjuk kihagyni, amikbe úgy beleandalodik a lelkünk, akkor jó úton járunk.

Miklya Luzsányi Mónika pedagógus, szociáletika szakos teológus, író, férjével, Miklya Zsolttal együtt számtalan gyerekeknek szánt könyvecske, kötelező olvasmányokhoz készített olvasónapló szerzője. Bő egy évtized alatt tizenegy gyermek- és ifjúsági regénye, meséje, kilenc dokumentumkötete és számos módszertani segédkönyve jelent meg. Jelenleg legfőbb kutatási területe a digitális generáció – ősszel egy szülőknek szánt kézikönyve jelenik meg: Iskola vs. internet, azaz mihez kezdjünk a kütyüre kattant gyerekeinkkel.

Szerző
Frissítve: 2019.07.27. 14:07