Gondolkodó szuperorganizmus - Minden, amit a hangyákról és a mürmekológusról tudni érdemes

Publikálás dátuma
2019.08.04. 18:42

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
A Föld legnépesebb hatlábúi. Már jócskán előttünk is itt voltak, s nagy valószínűséggel ők fognak eltakarítani minket. Lépten-nyomon találkozunk velük, mégsem értjük őket. Ezen nagymértékben változtat az ősszel megjelenő, A földi idegenek. A hangyák világa című tudományos ismeretterjesztő könyv, mely afféle hangya–magyar, magyar–hangya kéziszótárként funkcionálhat. A szerzőjével, Csősz Sándor biológussal beszélgettünk.
Itt van ez a hangyás pasas – gondolom, számtalanszor illették már ezzel a jelzővel. Ennél egzaktabbul hogyan nevezik a hangyakuta­tókat? Mürmekológusnak hívnak a tudományos életben, ami a görög mürméx, azaz hangya szóból ered. Hangyakutatóként pedig leginkább taxonómiával és biodiverzitással foglalkozom. Mi annyira vonzó a hangyákban, amiért feléjük fordult, s amiért a dinoszauruszokat is odahagyta, ha jól tudom? Még egyetemista éveim alatt egy debreceni tanárom beszélt le az őslénytani irányról, mondván, abban nincs nagy lehetőség Magyarországon. Tévedett ugyan, de nem bántam meg soha, mert a hangyák kutatása volt amúgy a B tervem. A társas rovarok – darazsak, méhek, hangyák – közül mindig is az utóbbiak érdekeltek a legjobban: lenyűgözött az a végtelenül kifinomult, fejlett társas berendezkedésük, ami által a leginkább kitűnnek a rovarvilágból. A vonzalom helyett az emberek többsége azonban idegenkedik tőlük, még ha a hangyaszorgalmat pozitív jelzőként is emlegeti. Mi lehet ennek az oka? Szerintem ez tanult reakció, nem ösztönös. A gyerekek kicsi korukban minden mozgó dologhoz – bogarakhoz, gilisztákhoz, csigákhoz, kígyókhoz, szóval amit a felnőttek undorítónak tartanak – vonzódnak. Ha nem kezdenek el körülöttük jajveszékelni, pfújolni, nem beszélik le róluk, nem alakul ki a félelem és az undor irántuk, akkor ez a vonzalom nem változik át irtózássá.

Csősz Sándor

1971-ben született Gyulán. Biológusként végzett a Kossuth Lajos Tudományegyetemen (ma Debreceni Egyetem), PhD-fokozatát 2007-ben Szegeden szerezte meg. 2002 és 2012 között a Magyar Természettudományi Múzeum hártyásszárnyú gyűjteményének vezetője, 2013-tól az MTA-ELTE-MTM ökológiai kutatócsoport munkatársa. 2014–2017 között a California Academy of Sciences ösztöndíjával a madagaszkári hangyákat kutatta. A földi idegenek. A hangyák világa című könyve szeptember 10-én jelenik meg az Athenaeum Kiadó gondozásában.

Az idegenkedés mellett maga az idegenség is meghatározó lehet a hangyák megítélésében. Az ön könyvének címe is – A földi idegenek – erre utal, netán a sci-fikben a gyilkos űr-óriáshangyáknak osztott szerepkörre? A könyvem nem sci-fi, nem fikció, hanem tudományos ismeretterjesztő irodalom. A földi idegenek cím pedig abból a hangya-ember közti „kölcsönös” meg nem értésből fakad, ami a két életforma kapcsolatát jellemzi. Hiába szeretné az ember antropomorfizálni a hangyákat, felruházva őket különféle emberi tulajdonságokkal, például az említett szorgalommal, a hangyáknál ezek a tulajdonságok nincsenek jelen. Ha lenne egy hangya–magyar és magyar–hangya értelmező szótárunk, talán a tárgyakat le tudnánk, értelmezve, fordítani egymás nyelvére, de a fogalmakat már nem. A hangyák és az emberek nagyon eltérő életformák, kölcsönösen nem tudnák társítani épp azokat a fogalmakat, amik a hangya- vagy az emberi létezést meghatározzák. Az ön tolmácsolásával azonban talán mégis megérthetjük, mik is a „hangyaság” alapkövei. Erre törekszem. Ha a hangyákat meg akarjuk érteni, a jéghideg logikának és az érzelemmentességnek kell előtérbe kerülnie; számukra nincs jövő, csak a jelen van, és egy számítógép egyszerűségével gondolkodnak. Egy hangyakolónia tulajdonképpen egy szuperorganizmus, ami él, növekszik, mérhető anyagcserével rendelkezik – és gondolkodik. A dolgozók a szuperorganizmus egymással összefonódott-összefüggő „sejtjei”, egy-egy dolgozó egyszerű viselkedés­elemeiből alakul ki egy bonyolult viselkedési mintázat, ami a fészekre jellemző, és ami egy adott szituáció­ban döntéshez vezethet, például, hogy két élelemforrás közül melyikhez menjenek előbb. Egy kolónia dolgozói ráadásul csakis egymással kommunikálnak, mindenki más – még egy másik kolónia egyede – számára is érthetetlenek, elérhetetlenek. Hogyan kommunikálnak? Elsősorban feromonokkal, az érintéses, a vizuális és az akusztikus (ciripelnek-dobolnak) jelzések csak ezt erősítik. Hangyaérzékeléssel egy többezres kolónia feromonfelhője olyan, mint számunkra egy vásári zsivaj. Ahhoz, hogy bármit is megértsek-közöljek egy ilyen közegben, oda kell mennem a másikhoz, és közvetlenül fel kell magamra hívni a figyelmet, hogy kövessen – a taktilis kommunikáció (csápjaikkal „megveregetik egymás vállát”) ezt a funkciót látja el a hatalmas feromonzajban. Mindezt hogyan vizsgálja egy hangyakutató? Egy boly mellé telepszik és figyel? Vagy betelepíti az alanyait egy laborba? Terepen is, laborban is. Vannak kifejezetten olyan hangyakutatók, akik a viselkedéssel foglalkoznak: figyelik a hangyák jövését-menését, a hangyaországutakat. Az egyik projektem keretében két munkatársammal karöltve jelenleg magam is magyarországi hangyaországutak forgalommérését végezzük. Ilyenkor nincs mese, oda kell menni és számolni kell. Azt gyanítom, elég sok hangya menetelhet így hadoszlopokban – de mekkora a világ hangyaállománya? A becslések szerint a jelenleg élő, 7,5 milliárd ember mindegyikére körülbelül egy kilogramm hangya jutna. Ami nem azért lehengerlő adat, mert milyen sok a hangya, hanem mert 2500 éve, az emberi népesség robbanásszerű növekedése előtt még mindez úgy nézett ki, hogy minden emberre a saját súlyával megegyező hangyamennyiség jutott a képzeletbeli batyujába. Az emberek száma nőtt tehát jócskán, de mi a 140-160 millió éve, tehát még a dinók korában kialakult hangyák túlélésének titka? Egyértelműen a magas szintű társas fejlettségük. Olyan szintre léptek szuperorganizmusként, amivel nagyon kevés „szólista” élőlény tud versenyezni. Egyedszámra nézve és a tömeget tekintve is az ízeltlábúak több mint harmadát a hangyák teszik ki. Legutóbb az Amazonas medencéjében végeztek egy úgynevezett kizárásos vizsgálatot, arra voltak kíváncsiak, a dögeltakarításban ki mennyire veszi ki a részét. Mint mindenütt, itt is a hangyák domináltak mindent, önmagukban 60 százalékát takarítják el az elhullt élőlényeknek, a maradék 40 százalékon osztozik az összes többi rovar és más állat. Szorgosnak tűnnek, de fenyegeti-e őket az eltűnés, a kihalás veszélye, például a klímaváltozásból adódóan? Egyes fajokat talán, de 16 000 hangyafaj létezik, így összességében nem tartom valószínűnek, hogy egyszeriben csak eltűnjenek. Pár éve Kaliforniában a madagaszkári hangyafajokkal foglalkoztam. Két új fajt is leírtam tudományos igénnyel, az akkor 10 éve begyűjtött fajok egyedei alapján. Kértem egy éppen akkor induló expedíció résztvevőit, a pontos koordináták megadásával, hogy gyűjtsenek be újabb egyedeket belőlük, így egy évtized múltával, de nem találták meg őket. Elképzelhető, hogy jóformán a szemünk előtt kihaltak.
Eddig 63 hangyafajt írt le taxonómusként. A biodiverzitás, a sokféleség jegyében említene két szélsőséges példát közülük? Mennyiben is tér el hangya a hangyától? A legnagyobb hangyafaj, amit leírtam, kicsit nagyobb, mint 1 centi, a legkisebb 2 milliméteres. Az előbbi egy nagy, európai maggyűjtő hangya, az utóbbi egy afrikai apróság. Az általam is végzett integratív taxonómia egyesíti a morfológia és a molekuláris genetika vívmányait, mércéit – ezek alapján állapítom meg a fajhatárokat, és azt is, hogy új hangyafajjal van-e dolgom, és ha igen, milyen csoportba tartozik. A hangyák, ahogy említette, sérülékenyek is lehetnek, de nem annyira veszélyeztetettek. Ők maguk azonban mennyire veszélyesek, mondjuk ránk, emberekre nézve? A Kárpát-medencében a legveszélyesebb faj a Manica rubida, ez egy kétbütykös hangyafaj. Egycentis testhossz majd’ félcentis fullánkkal. Békés, sőt félénknek is mondható, kivéve, ha valaki beleül a fészkébe. Akkor komoly, darázscsípésszerű és hosszan elhúzódó fájdalommal számolhat. Észak-Amerikában a korábban Közép- és Dél-Amerikából behurcolt tűzhangya okoz riadalmat. Ennek nemcsak a csípése kellemetlen, de a befecskendezett mérge olyan allergén anyagokat tartalmaz, ami, ha valaki allergiás rá, gyors segítség híján halált okozhat. Ausztráliában pedig az ausztrál ugróhangya mérge évente több ember haláláért felelős, mint a cápák, skorpiók, kígyók, pókok és a mérges rovarok együttvéve.    Hangyányit foglalkozunk egy kicsit tudománypolitikával is! Korábban a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményvezetője volt, jelenleg az MTA Ökológiai Kutatócsoportjában dolgozik. Mit gondol a múzeum Debrecenbe költöztetéséről, és hogyan érinti a kutatóhálózat minisztériumi átvétele? Egy múzeum nem csupán a benne tárolt tárgyak összessége, az csak a csontváz, hanem az azt rendező kutatók is jelentős részét képezik, a rangját-hírnevét is az ő szakértelmük biztosítja. Kétlem, hogy a mégoly kiváló Debreceni Egyetem egymagában képes lenne egy ekkora intézmény szakembergárdájának teljes feltöltésére. Érdemes megjegyezni, hogy nem csak rovarokról van itt szó, de más állatcsoportok, embertani gyűjtemény, növények, sőt őslények és ásványok is a mú­zeum kezelésében vannak. Szerteágazó anyagról van tehát szó, aminek kezelése-kutatása speciális szakértelmet igényel. Másfelől az előirányzott látogatószámot a fővárosban is csak nehezen tudta teljesíteni a múzeum, a keleti országrészbe költöztetése pedig az elérhetőségét még tovább nehezíti. A minisztérium szárnyai alá vett kutatóhálózat kapcsán nagyon kevés a biztos információ. Sajnos nem tudok erre érdemben mit felelni, érint, persze, minket is, de egyelőre nem látni, hogy a gyakorlatban ez mit fog jelenteni.

Termeszek vs. hangyák

Sokan hiszik azt, hogy a terme­szek is hangyák. Ezzel igencsak fel tudnak ingerelni egy mürmekológust. Ránézésre valóban hasonló az életmódjuk, tömegesen, kolóniákban élnek, a dolgozóik gyűjtögetnek, van királynőjük – és ebben ki is merül a hasonlóság. „Ugyanis a termeszek szociális csótányok – mondja Csősz Sándor –, vagyis olyan csótányok, melyek szociális életmódra tértek át. Továbbá a termeszeknél – a hangyáktól eltérően – a lárvák a dolgozók, hímek és nőstények vegyesen, melyek sem szárnyakkal, sem ivarszervvel nem rendelkeznek, az érettségükkor válnak királlyá vagy királynővé. Ezzel szemben a hangyakolóniát kizárólag nőstény egyedek alkotják. Egyetlen időszakban, közvetlenül a nászrepülés előtt jelennek meg a hímek, ám ők nem részei a fészeknek, a megtermékenyítés után kiebrudalják őket, elpusztulnak. A hangyáknál – szemben a termeszekkel – már lárvaállapotban eldől, ki lesz dolgozó, ki pedig királynő. Ez egy fix rendszer.”

A hangyák számokban

140–160 millió éve jelenhetett meg az első hangyafaj  16 000 hangyafaj él a világon  130–135 hangyafaj él a Kárpát-medencében  50 millió dolgozó is alkothat egy-egy hangyakolóniát  30 évig is elél egy királynő, míg egy dolgozó jó, ha 5 évig 

Szerző
Témák
hangyák kutató

A legyőzhetetlennek hitt rekordokat döntögető sportolók titka

Publikálás dátuma
2019.08.04. 14:52

Fotó: ADRIAN DENNIS / ADRIAN DENNIS
Az emberi teljesítőképességet „hivatalból” feszegető sportolók évtizedről évtizedre feljebb teszik a lécet. Most éppen egy magyar fiú bizonyította, hogy nincs megdönthetetlen rekord, újra reflektorfénybe helyezve a kérdést: vajon hol van az emberi teljesítőképesség határa?
„Gyorsabban – Magasabbra – Erősebben” – amikor a 19. század végén ezt választották az olim­piákat felélesztő mozgalom hármas jelszavának, valószínűleg nem gondolták, hogy több mint egy évszázaddal később is sportolók ezreinek mindennapjait határozza meg a mantra. A világcsúcsok sorra dőlnek, pedig sok olyan eredmény volt már, amiről azt gondolhattuk, nem lehet túlszárnyalni őket, az ember elérte teljesítőképessége csúcsát. Legutóbb épp egy magyar fiú bizonyította be a világnak, hogy ez nincs így. A 19 éves Milák Kristóf 200 méteres pillangóúszásban döntötte meg a dél-koreai világbajnokságon az úszólegenda Michael Phelps 10 éves, azóta betiltott „cáparuhában” elért, éppen ezért megdönthetetlennek hitt rekordját, méghozzá ebben a műfajban nagynak számító, 78 századmásodperces különbséggel. Arról, hogy miképpen lehetséges egyre magasabbra tenni a lécet és hogyan tolódnak ki az emberi teljesítőképesség határai, dr. Jákó Péter címzetes egyetemi docens, a Sportkórház sportorvosa azt mondja: „Nem lehet egyetlen konkrét dologra visszavezetni, hogy javul a teljesítőképesség, kitolódnak a határok. Ez egy komplex fejlődés eredménye, aminek része, hogy fejlődik a sportorvoslás, és komoly szakmai csapat veszi körül az élsportolókat. Pszichológus, dietetikus, masszőr, sportorvos, fizioterapeuta támogatja és trenírozza őket. Közben egyre pontosabban tudjuk mérni a teljesítményüket is, ami lényeges ott, ahol századmásodperceken múlhatnak sikerek. Sok sportban változik a pálya összetétele, ami szintén szerepet játszik a javulásban. A sportolók speciálisan számukra fejlesztett étrendet követnek és figyelniük kell arra is, mennyit alszanak, hogyan pihennek. Mindezek hatására mindig képesek picit jobban teljesíteni, de ez nem pusztán annak a következménye, hogy fizikailag fejlődnek.” Az utóbbi évtizedben rengeteget fejlődtek az állapotfelmérő és a regenerációs módszerek, utóbbiak egyre rövidítik az időt, amely alatt a sportoló „újraépül” egy nagyobb teljesítmény, megterhelő edzés vagy verseny után – erősíti meg dr. Lénárt Ágota, az olimpiai csapat sportpszichológiai csapatának vezetője, a Testnevelési Egyetem tanszékvezetője. „Magyarországon ez még kevésbé kihasznált lehetőség, mint külföldön. Kanadában a hokijátékosok például miután lejönnek a jégről, több ellenőrző vizsgálaton is átesnek. Utána kapnak egy tervet arról, hogy milyen egyénre szabott kezeléseken kell részt venniük. Különböző eszközökkel az alvásuk minőségét is figyelik, majd reggel ismét elvégeznek rajtuk néhány mérést, ennek függvényében határozzák meg, hogy szükségük van-e még valamilyen kezelésre. Majd ismét jégre lépnek, de ennyi minden történik két edzés vagy meccs között” – magyarázza Lénárt Ágota, és kiemeli: mindehhez természetesen elengedhetetlen egy stáb, amely folyamatosan a sportolókért dolgozik. Az edzésmódszerek is rengeteget változtak az utóbbi időszakban. Magyarországon éppen Hosszú Katinka fejlődése, majd elképesztő eredményei kapcsán kezdtek el arról beszélni, hogy lehet ezt másképpen is csinálni, mint korábban hitték, versenyzéssel is lehet még nagyobb versenyekre készülni. „Óriási forradalom van az edzésmódszertan területén is, olyan tételek dőlnek most meg, amiket évtizedekig nem kérdőjeleztek meg. Korábban élesen elvált az alapozás, a felkészülési és a versenyidőszak, ma már ez nem feltétlenül van így. Ezzel összhangban egyre több az olyan sportág, ahol szinte egész évben versenyeznek, nincsenek hosszú pihenőidőszakok. Mindez nyilván folyamatosan tovább alakítja az edzésmódszereket” – teszi hozzá dr. Lénárt Ágota. A gyakori versenyekkel az a probléma Jákó Péter szerint, hogy egy-egy sérülés után sokkal rövidebb időt kap a sportoló a regenerálódásra, nem tudnak annyit pihenni, amennyire szüksége lenne, hiszen nem akarnak lemaradni. „A szívizomgyulladások 90 százaléka az élsportolóknál egy banális felső légúti hurut szövődményeként alakul ki, mivel nem hagynak elég időt a gyógyulásra, helyette a hőemelkedés és az enyhe tünetek mellett kezdenek edzeni, versenyezni. Gyakran ez áll a sportolás közbeni szívritmus­zavar vagy a hirtelen szívhalál hátterében is” – mondja.  

Kiből lehet bajnok?

A munka gyerekkorban kezdődik, minden nagy bajnok ekkor kapja meg azokat az alapokat, amikre később építhet. Jákó Péter úgy véli, elméletileg lehetséges úgy trenírozni az emberi testet, hogy egymás után döntse meg a korábbi rekordokat, de a gyakorlatban ezzel a kijelentéssel óvatosan kell bánni. Az élsportban az utóbbi időben elterjedt tendencia, hogy minél korábban szakosodjanak a gyerekek úszásra, futásra, ökölvívásra stb. Így akár már 5-6 évesen versenyeztetik őket, ami sportorvosi szempontból „teljes zsákutca”. „Tíz-tizenegy éves korig csak arra kellene figyelni, hogy minél harmonikusabban fejlődjenek a képességek, csak ezután kezdődhetne a komolyabb edzés a sportág követelményeitől függően. Mikor a hatvanas évek elején sportorvosként kezdtem dolgozni, jóval kevesebbet tudtunk arról, milyen élettani követelményei vannak az egyes sportágaknak. Mára nyilvánvaló, hogy van, ahol az erő, máshol az állóképesség, megint máshol az egyensúlyérzék a fontos. Ezek azonban csak a felnőttek esetében igazak, a gyerekeknél mindent fejleszteni kell, nem elég csak egyikre vagy másikra figyelni” – szögezi le Jákó Péter. Ugyanakkor az idejében elvégzett vizsgálatok nem feleslegesek, jelenti ki Lénárt Ágota, legalábbis akkor, ha valaki élsportoló, olimpikon vagy éppen világcsúcstartó szeretne lenni. „Előfordul, hogy 15-17 éves korban, amikor a gyerek már akár 10 évet is eltöltött egy sportágban, kiderül, hogy nem alkalmas arra, hogy az élvonalba kerüljön. Pedig antropometriai és nyugalmi vizsgálatok segítségével már 7-8 éves korban megállapítható, hogy a gyerek miben lesz jó, a teste mire alkalmas, és mire kevésbé. Az lenne jó, ha minden gyerek, aki élsportoló szeretne lenni, átesne egy ilyen vizsgálaton, mert akkor ki lehet jelölni azokat a sportágakat, amiben jó lesz. Ettől még persze, ha szereti és élvezi, csinálhat olyasmit, amiben nem fog világszínvonalon teljesíteni, csak nem szabad ir­reá­lis elvárásokat támasztani” – mondja a pszichológus. Ha ez később derül ki, amikor már több évet rááldozott valaki egy sportágra, mentőötletként át lehet nyergelni valami másra – lett már például kiváló műugró tornászból. De a terhelés-élettani laborokban a különböző betegségek mellett könnyen kiderülhet az is, hogy valaki egyszerűen nem terhelhető tovább, „nincs benne több” fizikailag – ez gyakran előfordul felnőtt sportolókkal is, akiktől az edzők, a csapat, a külvilág egyre csak várja a kiugró eredményt, ami valahogy nem jön. Az ítélet, hogy valaki „biológiailag nem fejleszthető tovább”, a kívülálló szemével szívtelenül hangozhat. Ugyanakkor Lénárt Ágota szerint ennek az az előnye, hogy így az edzők nem „bántják” tovább a sportolót azzal, hogy motiválatlan, nem tesz meg mindent, nem hozza ki magából a maximumot, el kell fogadni, hogy az illető a teljesítőképessége csúcsánál jár. Ugyanakkor ezek a vizsgálatok sok esetben kezelhető, javítható egészségügyi problémákra világítanak rá.  

Nem minden a genetika

A tudományos alapú kiválasztással egyes országok viszont hajlamosak átesni a ló túloldalára. Kína például egészen példátlan „tehetségvadászatba kezdett, miután elnyerte a 2008-as olimpia megrendezésének jogát, mivel a programban szereplő sportágak gyakorlatilag kizárólag nyugati eredetűek, a dzsúdó és taekwondo kivételével, a legtöbbnek hagyománya sem volt az országban. Így egészen kis gyerekeket kezdtek vizsgálni, hogy megtudják, ki milyen sportra lehet a legalkalmasabb. A kiválasztottakat 6-7 éves koruktól a szüleiktől szeparálva, kőkemény módszerekkel, bentlakásos sportiskolákban készítették fel a nagy megmérettetésre. A pekingi olimpia a kínai sportiskolák sikerességét bizonyította, a házigazda ország magasan nyerte a résztvevő nemzetek éremtáblázatát, 51 aranyéremmel. De a különböző emberi jogi szervezetek már ekkor is figyelmeztettek, hogy mindez sok szempontból is aggályos. Ráadásul a tudományos módszerekkel „kiválasztott” gyerekek nem biztos, hogy valóban sikeres élsportolók lesznek. Jákó Péter úgy látja, óriási a tévedés lehetősége, és a magasan képzett genetikusok hangsúlyozzák is, hogy a genetika nem határozza meg valakinek a sorsát, az nem garancia semmire, csak egy lehetőség, amin változtathatnak a környezeti tényezők. Nem biztos, hogy valóban magas lesz például az a gyerek, akivel kapcsolatban ezt jósolják, és ha igen, akkor sem biztos, hogy tehetséges. Vannak elképzelések arról, hogy milyen az ideális alkatú vízilabdázó vagy kosaras, de mindig vannak a sémától elütő sportolók, akik ugyanúgy lehetnek világklasszisok. Ennek persze ára van. Az élsportolóknak azzal is számolniuk kell, hogy évtizedek múlva komoly egészségügyi problémáik lesznek a korábbi túlhajszoltság miatt. „Az élsport nem egyenlő az egészségvédő mozgással, sporttal. Míg utóbbi bizonyítottan eredményes a cukorbetegség és a magas vérnyomás megelőzésében is, addig az élsportnak hosszú távon komoly egészségkárosító következményei lehetnek. Kialakulnak krónikus, ízületi, mozgásszervi betegségek” – mondja Jákó Péter. A sportorvos úgy ítéli, sok rendellenességet mára nagyon alaposan szűrnek, hogy időben kiderüljön, ha probléma van. De nem csak a betegségek szűrése lépett nagyot az utóbbi évtizedekben, a doppingszerek vizsgálata is egyre pontosabb és alaposabb, bár ezen a területen mindig tapasztalható egy kis lemaradás. A legújabb doppingszerek csak bizonyos idő után kerülnek fel a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség friss listájára. „Emlékszem, mikor 1972-ben bevezették az első nagy doppingvizsgálatot, akkor még szinte gyerekcipőben járt a vizsgálat és a diagnosztika. Azóta ez világiparrá fejlődött ki, mindkét oldalon” – fejti ki a sportorvos. Nem véletlen, hogy a világcsúcsok története sok esetben összefonódik a doppingszerek fejlődésének történetével, a nagy rekordokat sokszor követték nagy lebukások. (Lásd keretes írásunkat.) Ugyanakkor a sportolói teljesítmények folyamatos javulása biztosan nem magyarázható egyszerűen a doppingszerek fejlődésével, a kép ennél sokkal árnyaltabb.  

Lélek nélkül nem megy

Nagyon fontos a pszichológiai tényezők szerepe is. Először az 1950-es években kezdtek el az élsportolók lelkével is foglalkozni, amikor a hidegháború sok csatája a sportpályákon zajlott, az USA-ban és a szocialista országokban is felismerték a pszichológiai segítség fontosságát. Ennek megfelelően Magyarországon is már viszonylag korán fordulhattak a sportolók pszichológus szakemberekhez, de még mindig van hová fejlődni. Lénárt Ágota úgy véli, fontos lenne, hogy mindez központilag legyen szervezve, vagyis legyen egy regiszter azokról a szakemberekről, akik valóban rendelkeznek azzal az elméleti és gyakorlati tudással, ami ehhez a szakterülethez szükséges. Az edzők pedig ne mondhassák, hogy nem akarnak például sportorvossal vagy pszichológussal dolgozni, de igényeik szerint válogathassanak a szakemberek közül. A lelki tényezők fontosságát ma már senki nem vitatja, sőt Lénárt Ágota azt mondja, kicsit túl sokszor is hangzik el, hogy „minden fejben dől el”. Valójában végezhet egy sportoló bármilyen alapos mentális felkészülést, ha fizikailag nem elég edzett. Vagyis egy igazi csúcsteljesítményhez a testi és a mentális felkészültségnek egyaránt meg kell lennie. A sportpszichológusok sok különböző módszer mellett a mentális tréningre helyezik a hangsúlyt, amelynek során a sportoló sok ezerszer gyakorolja be fejben a megfelelő mozdulatsorokat, amire a versenyen szüksége lesz, ezek a kész sémák, forgatókönyvek sokat segíthetnek a hibák kiküszöbölésében. A világcsúcsok döntögetésének terhe sok sportágban jelen van, hiszen igazán mély nyomot a sporttörténelemben egy olimpiai vagy világbajnoki cím mellett ezzel lehet hagyni. „Van olyan sportoló, aki izgul ezen, de vannak olyanok is, akik a pillanatnyi állapotukból szeretnék a lehető legjobbat kihozni, nem várnak maguktól lehetetlent. Ez utóbbi stratégia szokott jobban működni, mert nem tesz pluszterhet a sportoló vállára” – mondja a sportpszichológus. 

Robotok a pályán

Ma még megtippelni sem lehet, hogy hol van a sportolói teljesítmény csúcsa. Lénárt Ágota úgy gondolja, például még mindig rengeteg fejlődési lehetőség van: például, ha kitalálnak egy olyan technológiát, ami még a jelenleginél is rövidebbre szorítja azt az időt, ami alatt egy sportoló teste regenerálódik, tovább dőlhetnek a csúcsok. Mint ahogy „van még tartalék” a táplálkozástudományban vagy a sporteszközök fejlődésében is. A távolabbi jövő viszont minden bizonnyal a technológiáé. A jövővel foglalkozó kutatók szerint nem is oly sokára elképzelhető, hogy a sportolók felkészítését mesterséges intelligenciával ellátott robotok végzik majd. Speciális érzékelős ruhák folyamatosan figyelik majd a testük minden rezdülését, hogy a robot-edzők a legmegfelelőbben terhelhessék őket, miközben minimálisra csökkentik a sérülés lehetőségét. A robotika, a különböző beépített implantátumok, „alkatrészek” fejlődése igencsak bonyolulttá teheti a helyzetet. Kerékpárversenyeken több olyan eset is napvilágra került, amikor a biciklibe épített motorokkal csaltak. De vajon mit kezdünk azzal, ha az ember testébe építenek valamit, ami javít a teljesítményén? Vagy ha egyszerűen pótolnak valamit, ami „elromlott”, és az implantátum jobban működik, mint az eredeti? Nem kizárt, hogy a csalásokat elkerülendő, hamarosan a doppingszerek tiltásához hasonlóan szükség lesz ennek szabályozására is.

A csúcsok csúcsai

Vannak versenyszámok, amelyeket hagyományosan nagyobb figyelem kísér a többinél, a rekordok megdöntői ezekben az esetekben automatikusan a világ legismertebb sportolói­nak elit klubjába kerülnek. Ilyen például a 100 méteres síkfutás, amelynek jelenlegi csúcstartója, a jamaicai Usain Bolt 10 éve futotta a 9,58-as rekordot, amelyet egyelőre nem fenyeget senki. 1891 és 1903 között a 100 méter legjobb ideje 10,8 másodperc volt – ezt a rekordot több mint tíz atléta tartotta egy időben, egyszerűen azért, mert az időmérő technológia nem volt elég fejlett ahhoz, hogy ennél differenciáltabban mérjen. Mark Denny amerikai kutató még 2008-ban, az új világcsúcs előtt számolta ki tudományos módszerekkel, hogy egy férfi futó leggyorsabban 9,48 másodperc alatt futhatja le a 100 métert (ettől még egy tizednyire vagyunk). Azt viszont a tudósok fizikai képtelenségnek tartják, hogy a táv 9 másodperc alatt teljesíthető lenne. Bolt évtizedes rekordja az atlétikában frissnek számít, a nők között ugyanezen a távon és 200 méteren még mindig Florence Griffith-Joyner tartja a csúcsot. A már 21 éve halott atléta teljesítményét életében és halálában is beszennyezték a doppingvádak, de soha nem bizonyosodott be róla, hogy tiltott szerekkel élt. A nők között gyakoriak a „szakállas” rekordok, Griffith-Joyner 1988-as eredményeinél is régebbi az egykoron csehszlovák színekben versenyző Jarmila Kratochvílová 1983-as ideje 800 méteren, illetve a keletnémet Marita Koch eredménye 1985-ből 400 méteren. Magasugrásban Javier Sotomayor 2,45 méteres rekordja tűnik átugorhatatlannak (1993), bár sokáig ezt hitték Szergej Bubka szintén 1993-as rúdugró csúcsáról is, amit egy centiméterrel döntött meg Renaud Lavillenie 2014-ben (6,15-ről 6,16 méterre). A maraton világcsúcsát jelenleg a kenyai ­Eliud Kipchoge tartja 2 óra 1 perc 39 másodperccel. Az az 1 perc 39 másodperc sokakat bosszant, az utóbbi évek egyik kimondott célja a kétórás álomhatár alá szorítani a 42 195 méter idejét. Ez viszont még „laboratóriumi” körülmények között sem sikerült – a Nike sportszergyártó Breaking2 projektjében három futó (Kipchoge mellett Zersenay Tadesse és Lelisa Desisa) próbálkozott a rekordöntéssel 2007 májusában. A monzai Forma–1-es pályán rendezett kísérletben a kiemelt atléták mellett 18 irammenő váltotta egymást, akik a tempó mellett a szélárnyékot biztosították. Kipchoge végül 25 másodperccel kívül maradt a kitűzött célon, eredménye nem hivatalos világrekord, hiszen az eredményt speciális körülmények között futotta. A nők között a rekordot 2003 óta Paula Radcliffe tartja 2,15.25-tel. Úszásban már nem találunk rekordokat az előző évezredből, a medencében úszott (sokszor a nyolcvanas években úszott, doppinggyanús) rekordokat szinte kivétel nélkül átírták a 2008-2009-es időszakban, amikor a versenyzők úgynevezett cápadresszekben úsztak. A szoros, síkosított, pikkelyes, egész testet fedő csodaruhák olyan áramvonalassá tették az úszókat, hogy ebben az időszakban sorra dőltek a csúcsok, egészen addig, amíg a nemzetközi úszószövetség 2010. január elsejéig be nem tiltotta ezeket a dresszeket. Egy ilyen rekordot döntött meg most Milák Kristóf 200 pillangón, de még mindig 9 olyan hivatalos úszórekord van, amit ebben az időszakban értek el.

Orbán számára csak a hatalom van

Publikálás dátuma
2019.08.04. 07:20

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Petőcz György kögazdász, publicista 2001-ben elsőként írta meg a Fidesz keletkezésének történetét (Csak a narancs volt). Most azt mondja: Orbánék nem árulhatták el a liberalizmust, mert valójában sosem kötötték magukat ideológiákhoz. Szerinte ahhoz, hogy a Fidesz rendszerét lebonthassuk, először a magát liberálisnak vagy baloldalinak mondó elitnek kellene önvizsgálatot tartania.
Az idei tusványosi beszéd volt a NER Kötcséken és Tusványosokon át tartó ideológiai menetelésének csúcspontja és valószínűleg a hanyatlás kezdete – írja a közösségi oldalán, és rögvest felhívást is közzétesz a magukat liberálisnak vagy bármilyennek valló ellenzéki értelmiségiek számára, hogy a struktúrák alá nézve adjanak magyarázatot a beszéd főbb pontjaira. Mit ért a hanyatláson? Azt, hogy a beszéd végén elhangzó „keresztény szabadsággal” Orbán Viktor első alkalommal adott pozitív választ a párt ideológiáját firtató kérdésekre. Márpedig az ő erejük mindig is az ideológiamentességben volt. A Fidesz alapvetően nem ideologikus párt. Kezdettől fogva praxisban gondolkodtak, a gyakorlatiasság volt az ­ethoszuk. Szemükben mindenki mást ideológiák rángattak, a feldolgozatlan történelmi múlt sérelmei, míg nekik egyetlen moralitásuk volt: most mi jövünk. Kezdetektől ez az önérvényesítő praktikusság az ő ideológiájuk. Ennek első manifesztuma a Nagy Imre újratemetésén elhangzott Orbán-beszéd volt. Az ő akkori rendszerükben mindenki más fölösleges vitákba bonyolódik, nem képes határozottan cselekedni, és ebben a koordináta-rendszerben az ő ha­ta­lom­akarásuk pozitívnak számított.
Azért különös, amit mond, mert létezik egy közmegegyezés, amely szerint a ’90-es évek elejének Fidesze és Orbán Viktorja a liberalizmust vallotta fő ideológiájának, akárcsak az SZDSZ, és későbbi konfliktusaik egy része is ebből táplálkozott. Diktatúrát kellett lebontani, és mindenki a liberalizmus felé ment. A szocia­listák, a konzervatívok, mindenki. Liberális korszak volt. Ki a klasszikus, konzervatív liberalizmus felé, ki a szociális liberalizmus felé. Hatalommegosztás, fékek, ellensúlyok, többpártrendszer, jogok. Ebben a korhangulatban az ő alapmotívumuk nem egy tételes ideológia volt, mint a többieknek, hanem az, hogy „a tétel mi vagyunk”. A Fidesznél – ellentétben az SZDSZ-szel, az MDF-fel és a többi párttal, semmiféle ideológiai árnyékbokszolás nem volt. Ehhez képest 1998–2002 között olyan elemek jelentek meg a párt politizálásában, mint a kereszténység, a nemzet, a haza. Nem ekkor adták fel az ideológiamentességüket? 1998 a Fidesz számára a honfoglalás éve volt. A hatalom megragadásáé. Amikor nemzetről, hazáról, kereszténységről kezdtek beszélni, csupán arról volt szó, hogy a hatalomra kerülő elitnek valahogy integrálnia kellett a hatalom körül tolongó szatelit csoportokat: a kereszténydemokratákat, a kisgazdákat, nacionalistákat, mikor kit, és ehhez jól passzolt ez az egész maszlag. Emlékezzünk a korai Fidesz egyházellenességére! Az ideológiai elemek csak gyakorlati politikai célokat szolgáltak. A párt mögött álló ideológusok találmánya volt a megfagyott struktúrák elmélete. Eszerint rendben van, most mi vagyunk hatalmon, de a háttérben ott vannak ezek a megfagyott struktúrák, a kommunista múlt hagyatékai, amelyeket mindenekelőtt le kell bontani, szét kell rombolni, akár a hétköznapi erkölcsiség ellenében is. Amíg ezek a beásott struktúrák ott vannak, addig mi, akiknek ez a hivatásunk, nem tudjuk véghezvinni, amit akarunk. Ezt nevezhetjük valamiféle ideológiának, de azért ez mégiscsak a hatalom megragadásáról szólt. Ha megengedőek vagyunk, felfoghatjuk ezt annak a szemforgató ártatlanságnak, ami a kezdettől fogva bennük volt. „Úgy harcolunk ezek ellen, ahogy lehet.” 2014-ben, szintén Tusványoson jelent meg a miniszterelnök szótárában az „illiberális” kifejezés. Ezzel – úgy tűnt – keretbe foglalta mindazt, amit tettek és tenni szándékoztak az országgal. Ez sem számított ideológiai fordulatnak? Az én olvasatomban nem. Ezzel a szóösszetétellel nem kötötték meg magukat ideológiai szempontból. Csak tagadás volt, amely továbbra is totális mozgásteret engedett. Nem azt mondta meg, hogy ki vagyok, hanem csak azt, hogy ki nem. A liberálisokkal az volt a baja, hogy őket mindig köti a valóság, vergődnek benne, próbálják magukat meghatározni a valósághoz képest. Míg mi, illiberálisok magunk formáljuk a valóságot és egyben a jövőt is. Nincsenek kőbe vésett szabályok, mi magunk vagyunk a cselekvő törvény. Erről szól az Alkotmány, illetve most már Alaptörvény folyamatos módosítása is? Igazán csak az szabad – mondják –, akiket nem kötnek holmi papírok. Ha a törvény rossz vagy nem írja le megfelelően az adott pillanat valóságát, akkor nem a valóságot alakítom a papírhoz, hanem a papírt a valósághoz. A liberális demokráciában gondolkodóknak az alkotmány dogma, az illiberális gondolkodással pedig ez az akadály rögtön eltűnik. Emlékeim szerint Orbánék már a ’90-es évek elején unták a parlamentáris demokráciát, az eljárásrendet, azt, hogy mindig mindenen vitatkozni kellett. „Mi jók vagyunk, miért nem csinálhatjuk, amit kell?” Az illiberalizmus csak a szabad teret jelenti, azt, hogy nincsenek kötöttségek.
A dolog nem egyedi, tőlünk keletre évek óta létező gyakorlatot ír le, ráadásul Donald Trump, Boris Johnson vagy Jarosław Kaczyński színre lépésével inkább az derült ki, hogy ez egy létező választói igény ideologikus meghatározása. Az Orbán-jelenség tisztábban látása szempontjából nagy áldás nekünk Trump, Johnson és a hozzájuk hasonlók. Így már nehezebb a dolgokat azzal elintézni, hogy ez egy ilyen régió, ilyen ország, ilyen nép, és ennek ez kell. Az, amit reflexesen többnyire „populizmusnak” neveznek, szerintem gyakran inkább a megmerevedett gondolatrendszerek és politikai rutinok elleni reakció. Ez periodikusan váltakozva, oda-vissza így történik. Létrejön egy politikai gondolkodás, egy fogalmi struktúra, egy világmagyarázat, és te, aki formálod, használod ezt a struktúrát, csak azon belül vagy képes működni, és az ahhoz képest újszerű, zavaró dolgokra nem tudsz válaszolni. Így merevedett meg az emberi jogi liberalizmus fogalma is. Amikor jöttek a cunamik: a pénzügyi válság, a migráció, az ökológiai problémák vagy akár a közösségi média kommunikációs következményei, ezekre egész egyszerűen nem volt válasz az addigi paradigmán belül. A megértés és a gyakorlati ­reakciók a veszélyek közvetlenségéhez képest lehetetlenül lassan formálódnak. Mindez alapot ad az eljárási szabályok és korlátok mellőzésének „illiberális” igényére, az aktivizmus és az egyszemélyi vezető felmagasztosítására. Ilyen az elitellenesség is. Minden gondolati rendszer megteremti a maga elitjét, akik az ideológiával együtt annak nyelvezetét és saját magukat is kanonizálják. Ez természetesen a pozíciók és pénzek elosztását, pozícióféltést, az elit önmaga újratermelését is jelenti. Elhíresült fogalom a „megmondó értelmiség”. Ilyen is mindig lesz. (Most alakul Orbánék körül egy új.) A jelenség lényege, hogy bizonyos témákról és a világról csak egy bizonyos nyelven lehet beszélni, ha másként mondod, akár belülről, csak onnan szabadon kibeszélve, az felháborodást szül. Mindenütt, mindig kevés a rugalmas agy. A világ változásaival szembenézni bonyolult, a fogalmak elfogadott hierarchiája viszont biztonságot ad. Nehéz új gondolatokkal kísérletezni. Mindenki fél. Pozíciót félt, és a gondolkodás biztonságát. Többen buktak már bele az értetlen értelmiség gyáva arroganciájába. Amit a „populisták” elitellenességének neveznek, az gyakran erre a megmerevedésre és stagnálásra reagál. Úgy tűnik, a magát konzervatívnak nevező oldal látványosabban és gyorsabban képes választ adni a legégetőbb jelenségekre. A liberális oldalnak eközben csak arra van muníciója, hogy ezeket a válaszokat vérlázítónak, nevetségesnek, emberellenesnek stb. titulálja, de nem vagy csak nagyon késve tud előállni a saját megoldásaival. Ez hova vezethet? Vegyünk egy példát: 2015-ben a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni terrortámadás után Orbán Viktor maga is Párizsba utazott, és részt vett a megemlékezéseken. Majd váratlanul adott egy interjút, amelyben meghirdette a bezárkózás politikáját, amit innen nézve a Fidesz menekültellenessége első megnyilvánulásának szokás tartani. Durva volt, számomra is vállalhatatlan és érzéketlen. De ­kimondta azt, amit irtózatosan sokan gondoltak. Röviddel ezután jött az első nagy bevándorlási hullám. A magyar ellenzéki pártok mit reagáltak? Azt mondták, hogy „nincs probléma”. Szóról szóra átvették a Magyar Helsinki Bizottság állásfoglalását, és részükről az egész le is volt tudva. A Helsinkinek persze azt kellett mondania, amit mondott. Az emberi jogok védelmére alakultak. De egy politikai párt nem szűkülhet emberjogi szervezetté! A pártoknak egy közösséget – ami az ország – kell szem előtt tartaniuk, és ennek a közösségnek az ér­dekei felől értelmezni és megközelíteni az új és új jelenségeket. Ők azonban inkább elbújtak a problémák elől. ­Az euró­paiak ugyanígy. Nézzék meg az ALDE vagy a Bizottság állásfoglalásait, őrülten lassú reakcióidejét. Nem voltak „bevándorláspártiak”, hanem csak tehetetlenek, a saját fogalmi rendszerük rabjai. Mert mi van, ha kiderül, hogy mégsem a szolidaritás a legfontosabb ebben az akut és újszerű helyzetben? Aki ezt először ki meri mondani, annak azonnal leüvöltik a fejét. S ilyenkor persze a vakmerő kritikus is hibás, ha pillanatnyi intuíciójának enged, és nem hosszasan kialakított, teljes nyelvezet birtokában kritizál vagy javasol új megközelítéseket. Márpedig a liberális gondolkodás jó ideje tartó elkényelmesedése miatt többnyire ilyen helyzetben vagyunk. Ha kivonjuk a rendszerből az egyik központi elemet, például a szolidaritást, akkor mit adunk cserébe? A liberális ma talán a legáltalánosabb értékrendszer. Rengeteg eleme és ága van, ezek az évszázadok alatt alakultak ilyenné. A szolidaritás is ennek a rendszernek a része. Nem kell kivonni a rendszerből, csak változtatni kell a fókuszon. Ez nem ördögtől való. Célok és értékek gyakran vándorolnak. A nemzet fogalma valamikor fő liberális érték volt, ma már nem az. A szolidaritás elvét sem a mai liberálisok vagy a tegnapi szo­cialisták találták ki és vitték be a politikai gondolkodásba. A hangsúlyok és a sorrend azonban lehetnek függő változók. Hogy mit miből vezetsz le. El kell fogadni, hogy a politikai közösség fenntartása és biztonsága is fontos alapérték. A liberalizmus egyik gyökere a republikanizmus volt. Érdemes visszalapozni Adam Smithhez, Hayekhez, másokhoz. A problémamegoldó gondolkodáshoz: miképpen lehet életképes, prosperáló és tartós a világ sokrétűségének kitett, belül is nagyon megosztott modern politikai közösség? A jogok fontosak. A szolidaritás is, mert a mi európai értékünk, enélkül nem vagyunk azok, akik vagyunk. A részvétel is fontos. Az identitás is. Vagyis a közösség védelme. És ebbe bizony a kulturális identitás is beletartozik. A világnak való kitettség, nagyon gyors változások, önvédelem. És a folyamatosság valamiféle fenntartása: egy életre reagálni tudó és életképes liberális gondolkodásnak ilyesmiket kell összehangolnia. A migrációval való szembenézés jó esély lehetett volna erre, de ezek szerint ezt elszalasztottuk? A kérdés az lett volna, hogy mit tud vállalni a mi magyar és európai közösség? Nem kellett volna kihagyni a szolidaritást; amit Orbánék műveltek, művelnek ebben a kérdésben, az vérlázító és pusztító, szembemegy mindennel, amik „kulturálisan” és „keresztényien” vagyunk. De igenis fel kell tenni a kérdést, hogy hogyan védhetem meg az embereimet? Talán ne a menekülteknek adott jogokból induljunk ki, hanem a saját közösségünkből, és abból határozzuk meg a következményeket. Baj, ha ilyesmikről nem lehet szabad értelmiségi párbeszédet folytatni. A következmény az lett, hogy a szélsőjobb egyszerűen beköltözött a baloldal és a liberálisok által szabadon hagyott telkekre, és ott kezdett építkezni. A Jobbik például éveken át abból élősködött, hogy a baloldal otthagyott bizonyos témákat. Ha a baloldal megtette volna a kötelességét, akkor a szélsőjobb kénytelen lenne saját agendával előállni, és talán tisztábban látnánk, mert aki antiszemita vagy cigányellenes, annak színt kellene vallania, és nem bújhatna a mások által fel nem vetett kérdések sokak számára szimpatikus álcája mögé. Vagyis a megoldás az, hogy fel kell építeni egy alternatív rendszert, amely képes magyarázatot adni azokra a dolgokra, amelyekre a jelenleg létező liberalizmus nem? Ez borzasztó hosszú folyamat, erre talán nincs ideje a jelenlegi ellenzéknek, mire kész lennének ezzel a munkával, már el is lennének felejtve.Pedig ez a munka nem megúszható. Orbánéknak is nagyon sokáig tartott. Kötcse, Tusványos, minden beszéd egy újabb téglája volt ennek az építménynek. Ez egy nyelvadó építkezés volt, és ennek az ellenpontja a másik oldalon egész a mai napig ­hiányzik. De mire is kell pontosan választ adni? A keresztény szabadságra? Az nem csak egy kommunikációs blöff? Orbán beszéde nagyon jól felépített beszéd volt, amelyik visszamenőleg is helyére tett sok mindent. A Fideszt sokan a liberalizmus árulójának tartják, erre mit mond a miniszterelnök? Sosem volt fordulat: ameddig kellett, mentek a liberalizmussal, mert az a liberális – első – rendszerváltás korszaka volt. Érdekes módon a szabad demokratákat sem szidalmazta. Azt mondta, hogy peches generáció, mert „mindig lecsúszott a hatalomról”. Vagyis, nem titkolta, hogy számára mindig is az önérvényesítés, önmegvalósítás és a hatalom a lényeg. „Nem az időnek kell célt tulajdonítani, hanem az időben benne a saját életünknek kell értelmet adni”, mondta. Szerintem nagyon ritkán hallani ilyen őszintén önleleplező politikusi beszédet. Mint Rodolfo: a kezemet nézzék, mert csalok! Hosszan taglalta az illiberalizmus fogalmát, néha megvilágosítóan, máskor teljesen zavarosan. De a végén, mindeddig elképzelhetetlenül, pozitív ideológiai önmeghatározást adott. A „keresztény szabadság” bedobása azt mutatja, hogy valószínűleg már a táboron belül is van igény az önmeghatározásra. Ezzel viszont Orbán megköti a saját kezét, elveszti az öndefiníció szabadságát. Az „illiberális” meghatározatlansága mellett azt csinált, amit akart. Mostantól viszont legalábbis magyarázkodnia kell. Mi ez a „keresztény szabadság”, akik vagyunk? Koherens nyelvezet nélkül nem tudsz embereket mozgósítani. A híveknek tudniuk kell, mit csinálok, merre megyek. Az ideológia alapvető dolog a politikában. És ha abban zavar támad, akkor megindulhat a bomlás. Így értettem.
Szerző
Frissítve: 2019.08.05. 20:16