Baráti tűz

Amikor tavaly Donald Trump amerikai elnök Kim Dzsong Unnal találkozott, lelki szemei előtt már alighanem megjelent, amint átadják neki a Nobel-békedíjat.

Valóban történelmi megbeszélések voltak ezek, bár gyakorlati hasznukkal kapcsolatban már akkor is komoly kételyeink támadhattak. Trumpnak ugyanis pontosan tudnia kellett, hogy az észak-koreai rezsim fennmaradásának egyik legfontosabb eleme Phenjan nukleáris elrettentő ereje. Így bármit állít is Kim Dzsong Un arról, mennyire szívén viseli a leszerelést, ez csak „fake news”. Kétségtelen azonban, hogy az észak-koreai vezető számára nagy PR siker volt az akkori találkozó.

Kétségeink száma azóta sem csökkent. Észak-Korea újra vígan lövi ki rakétáit, a különbség a korábbi évekhez képest csak annyi, hogy Phenjan ezúttal nem Washingtont, hanem Szöult fenyegeti. Donald Trump amerikai elnök is visszafogja magát, már ami Kim Dzsong Un bírálatát illeti, láthatóan nem akarja megbántani sztálinista barátját. Érzékelhető, hogy kettejük között jó viszony alakult ki tavaly, de a világpolitikára nézve ennek egyelőre semmiféle kedvező következményét sem láthatjuk. Éppen ellenkezőleg: az Egyesült Államok ölbe tett kézzel figyeli, amint szövetségesét, Dél-Koreát Észak-Korea egyre nyíltabban fenyegeti háborúval.

Trump Iránnal szemben pont az ellenkező stratégiát követte. A kemény kéz politikáját. Ebben jelentős szerepe volt Benjamin Netanjahu izraeli kormányfőnek, aki ügyesen udvarolt az amerikai elnöknek, belopta magát a szívébe, így Trump hallgatott is rá, például az Iránnal megkötött nukleáris megállapodás kapcsán. Felmondta azt, de alternatívát nem mutatott fel. Mi lett ennek a következménye? A Hormuzi-szorosban feszültebb a helyzet, mint valaha, s Irán emelte az urándúsítás mértékét.

Az amerikai elnök bizonyította, képtelen átgondolt külpolitikai döntések meghozatalára. Csak az számít neki, hogy kivel milyen személyes viszonyt alakít ki. Nem túl megnyugtató, hogy ő a világ leghatalmasabb országának elnöke.