Az ajtónállóprojekt

Ez a Microsoft-botrány se nem mikró, se nem szoft. Inkább bitangul nagy és durva. Tudom persze – én is így vagyok vele -, hogy ha valami bonyolult céghálóban kell kiigazodni, az ember csak azt jegyzi meg, hogy itt valakik loptak. Amely feltételezés egyébiránt helytállónak szokott bizonyulni.
De hagyjuk a mindenféle kft-ket, gondoljunk csak az egykori királyi ajtónállókra, és egyből világossá válik az egész. Az amerikaiaknak több időbe telt megérteni, nem tehetnek róla szegények, egy vacak királyuk se volt. Így aztán ott az igazságügyi minisztériumnak FBI-ostul eltartott egy darabig, amíg kihámozták, mi történt. Kormányunknak, amely a nemzeti múlt mélyrétegeiben gyökerezik, ugyan az ajtónálló-projekt is a vérében van, de nem beszélhet róla, hiszen mint a kancelláriaminiszter a kormányszóvivőin leszögezte: „A kormány nem foglalkozik üzleti ügyekkel, én pedig különösen nem foglalkozom.” Aki, ha lehet, még nála is kevésbé foglalkozik, az a miniszterelnök. Maga mondta a parlamentben. Két dologgal nem foglalkozik: nőügyekkel és üzlettel.
De ha ők nem, akkor valakinek csak foglalkoznia kell! Éppen erre jók az ajtónállók. Ha a királyoknak jó volt, jó az a mai uralkodóknak is. Annak idején se volt könnyű bejutni az udvarba, ahol a fontos döntések születnek, és ahol rangot, vagyont, birtokot osztanak. A királyi ajtónálló szűrte meg, ki kerülhet a trón (és vele a javak) közelébe. Nem ártott vele jóban lenni, némi ajándékkal olajozva meg az ajtók nehezen nyíló zárjait. Az ajtónálló nem is valami közember volt: Werbőczy Hármaskönyve a zászlósurak közé sorolja. Nekem legjobban Nagy Lajos ajtónállóinak a neve tetszik: ők (isten bizony) a „Csór” nemzetségből valók voltak. A mostani ajtónállók, akik megválogatják, kik férhetnek a jelentős udvari (pardon, állami) megbízásokhoz, nem írhatják ezt a névjegyükre, de a hagyomány őket is kötelezi. Az ajtónállókat gyakran dinasztikus alapon alkalmazták: ugyanannak a családnak a tagjait bízták meg. Zsigmond királynak egy apa, majd egymás után négy fia lett az ajtónállója. Az a rezsim is családbarát volt. Az igazi persze az lett volna, ha a király saját rokonai töltik be ezt a bizalmi állást – kiben bízhatna jobban az uralkodó, mint bennük -, de nemzeti történelmünk hajnalán még nem ment minden olyan flottul, mint ma. 
A Microsoft magyar vállalata hamar felismerte az ajtónállók kulcsszerepét. Kapott is némi leckét: 2012-ben még nem akarták meghosszabbítani a keretszerződéseit. Ebből rájöhetett, hogy ajtónállók kegye nélkül nem jut be sehová. Ezért 2013 és '15 között – ezen szőröznek az amerikaiak -, már úgy adott el sok milliárdért szoftver-licenceket az állami intézményeknek, hogy nem is ő üzletelt velük, hanem egy-egy jól kiválasztott viszonteladó. Többnyire olyan, amelyik köztudottan jó kapcsolatot ápolt a kormánnyal és kormányfővel. Le is fölözte a hasznot rendesen, olykor az állam által fizetett vételár 40-50 százalékát is zsebre tette. Kifizetődik két fél között ott állni az ajtóban. A magyar Microsoft az államra hivatkozva ugyanis jó nagy árkedvezményre kért engedélyt az amerikai anyacégtől, ám az így olcsón beszerzett árut a közvetítő az engedmény nélküli eredeti magas áron adta tovább az állami megrendelőnek. 
Lehet, némi „alkotmányos költséget” is leperkált, hiszen több esetben még a közbeszerzés kiírása előtt értesült a részletekről, sőt volt, hogy már előre beszerezte a Microsofttól a terméket. Hogy még biztosabbak legyenek a sikerben, egy viszonteladó pl. lelkesen tömte a pénzt az egyik Tiborcz-közeli vállalkozásba. Az ajtónálló legyen jóban az udvar még magasabb rangú uraival. A tudatlan amerikaiak azt hiszik, az a pláne, hogy a viszonteladók az irdatlan nyereségből kenőpénzt adtak rangos megrendelőiknek: az Adó- és Vámhivatal, az Országos Rendőr-főkapitányság és más intézmények korifeusainak. (Az adóhivatal elnöke ekkor Vida Ildikó – na ja, az amerikaiak mindig is pikkeltek rá -, az informatikai fejlesztésért felelős vezető Tiborcz István testvére.) De mi, a történelem viharaiban edződött magyarok jól tudjuk: az „ajtónállók” egész vagyonáról van szó. Hiszen nem maguk rendelkeznek fölötte. Láttuk a kormányzati médiaholding születésénél, hogyan kell egyetlen, magas helyről érkező szóra átadni többszázmilliós értékeket. Ami az ajtónállóé, az a királyé is. 
Ehhez képest egy szürke köztársaságban udvartartás, ajtónállók, királyi vámszedők, várőrség, fejedelmi cécók nélkül milyen egyhangú lehet az élet! Fogadni mernék, még tányérnyalók és udvari bolondok sincsenek, a „keresztény szabadságnak” hírét sem hallották. Csak a sivár unalom. Lendvai Ildikó, volt országgyűlési képviselő
Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2019.08.03. 09:50

Baráti tűz

Amikor tavaly Donald Trump amerikai elnök Kim Dzsong Unnal találkozott, lelki szemei előtt már alighanem megjelent, amint átadják neki a Nobel-békedíjat. Valóban történelmi megbeszélések voltak ezek, bár gyakorlati hasznukkal kapcsolatban már akkor is komoly kételyeink támadhattak. Trumpnak ugyanis pontosan tudnia kellett, hogy az észak-koreai rezsim fennmaradásának egyik legfontosabb eleme Phenjan nukleáris elrettentő ereje. Így bármit állít is Kim Dzsong Un arról, mennyire szívén viseli a leszerelést, ez csak „fake news”. Kétségtelen azonban, hogy az észak-koreai vezető számára nagy PR siker volt az akkori találkozó.
Kétségeink száma azóta sem csökkent. Észak-Korea újra vígan lövi ki rakétáit, a különbség a korábbi évekhez képest csak annyi, hogy Phenjan ezúttal nem Washingtont, hanem Szöult fenyegeti. Donald Trump amerikai elnök is visszafogja magát, már ami Kim Dzsong Un bírálatát illeti, láthatóan nem akarja megbántani sztálinista barátját. Érzékelhető, hogy kettejük között jó viszony alakult ki tavaly, de a világpolitikára nézve ennek egyelőre semmiféle kedvező következményét sem láthatjuk. Éppen ellenkezőleg: az Egyesült Államok ölbe tett kézzel figyeli, amint szövetségesét, Dél-Koreát Észak-Korea egyre nyíltabban fenyegeti háborúval. 
Trump Iránnal szemben pont az ellenkező stratégiát követte. A kemény kéz politikáját. Ebben jelentős szerepe volt Benjamin Netanjahu izraeli kormányfőnek, aki ügyesen udvarolt az amerikai elnöknek, belopta magát a szívébe, így Trump hallgatott is rá, például az Iránnal megkötött nukleáris megállapodás kapcsán. Felmondta azt, de alternatívát nem mutatott fel. Mi lett ennek a következménye? A Hormuzi-szorosban feszültebb a helyzet, mint valaha, s Irán emelte az urándúsítás mértékét. 
Az amerikai elnök bizonyította, képtelen átgondolt külpolitikai döntések meghozatalára. Csak az számít neki, hogy kivel milyen személyes viszonyt alakít ki. Nem túl megnyugtató, hogy ő a világ leghatalmasabb országának elnöke.
Frissítve: 2019.08.02. 09:31

Akiknek elengedték a kezét

Szinte semmi párbeszéd nincs a hatalom, a döntéshozók, a szervilis kórházigazgató és a daganatos betegségtől félők, a kezelés alatt állók, valamint a tünetmenetes gondozottak vagy a visszaeső betegek között. 
A párbeszéd 2019-re még messzebb került, mint valaha. Mondjuk ki: a magyar egészségügy a morális, a szakmai értékek felmutatásából 2019 júliusában, az Országos Onkológiai Intézet folyosóján elbukott. Az olykor súlyos prognózisú betegséggel küszködők egyedül maradtak.  
Emberi méltóságukban megalázott, kuporgó emberek egy szűk folyosón. Pattanásig feszült indulatok. A várakozás a betegek szervezetére tör, folyadékhiány,  komfortnélküliség, stressz. A hierarchikus kórházi struktúra szakmai, erkölcsi vaksága nem látja a szenvedő embert. A helyzetre reagáló, a hierarchia csúcsán ülő igazgató leveléből süt az érinthetetlenség, az öndicséret, a pokolnál rémesebb állapot negligálása. A fehér köpeny mindenhatósága.
A nyilvánosságon kívül nincs, aki védje a betegeket. Sem a betegszervezetek, sem a kórházban dolgozó lelkész. Az ügyet az Ombudsmani Hivatal fogja kivizsgálni, amelynek az idősotthoni vizsgálatai után megsokszorozódva bújnak elő az emberi méltóságot újra megsértő esetek. Jelezve, hogy a vizsgált terület tojik az egészre.
A menedzsment a mindenkori állami támogatást arra használta, hogy a beteg embereket pajzsként felemelve az Onkológiai Intézetbe belapátoljon minden pénzt és fejlesztést. Közben az országos hálózat mindig olyan volt, mint a kivert kutya. Otthon-közeli ellátás nincs. Az egyetemen az onkológia tizedrangú. Ezért hát Pesten van gép, szuper műtő is, de „ambulálni” képes orvos és hozzá személyzet, az nincs. Nem is lesz. Mert rezidens ide nem jelentkezik. 
De egy másik, eddig az intézet keretében ellátott betegcsoport helyzete sem jobb. Akiket szinte már asszisztált öngyilkosságra készít fel a menedzsment. Azokról a tünetmentes daganatos betegekről beszélek, akiket egy új „belső rendelet” értelmében a továbbiakban egyszerűen nem ellenőriznek évente. Ez azokra vonatkozik, akik legalább 10 éve, vagy régebben tünet- vagy daganatmentesek.
Akkor hol történjen az ellenőrzés? Mondjuk kissámlira állva, a tükör előtt? És ha mammográfiára, az érintett régiók UH vizsgálatára van szükség? És ha a beteg gyanús lesz önmagának, hol jelentkezzék? Mert ez az utasítások között - az előző évek gyakorlatával szemben - nem szerepel. Az érintetteket kilökték a további ellenőrzésre fel nem készített rendszerbe. 
És ki értékeli legközelebb a kapott leleteket? A családorvos vagy az onkológus? Milyen onkológiai protokoll szerint zajlik az eredmények összehasonlítása? A beteg régebbi lelete, egészségügyi adata az intézetben marad. Ezen adatok sorsáról mit sem tudni. De arról sem, hogy ha a betegnek szüksége lenne a régi MR leletére, mit tegyen? Az alapellátási rendszerben szinte nincs onkológus szakvizsgával rendelkező családorvos. A családorvosnak nincs intézkedési joga sürgősséggel a daganatot felderítő ultrahang, a röntgen, a CT, az MR és más speciális vizsgálóhelyek felett. De nincs joga speciális vizsgálatokra való beutalásra sem. 
Ha a betegnek nincs pénze a magánra, akkor a kiújult betegség diagnózisának hiánya miatt meghal. A betegséggel eddig sikerrel megharcolt betegcsoport most úgy érzi, minden rozoga lépcsőfok, amire rálép, azonnal beszakad. 
Létezik a bioetikában egy fogalom: az igazságosság. Igazságos az, hogy az új betegeknek kell a hely. De látjuk, hogy bánnak velük! Igazságos az, hogy eldöntik, az intézet befogadóképességéből ki milyen mértékű ellátásban részesülhet a protokollok szerint. Valakinek képesnek kellene lenni ezt levezényelni: tájékoztatni, az elbocsájtó rendszer meg a fogadó rendszer működését megszervezni, a betegutat megtervezni, az esetleges visszafogadást biztosítani. A keletkezett adatok sorsát a törvénynek megfelelően elrendezni, és nem utolsó sorban az új betegek felvételi opcióját igazságosan meghatározni. 
A kemény sorolás a bioetikában azt mondja, hogy a forrásokat bizonyos szempontok szerint kell elosztani. Például a protokoll szerint. Ebben kell leírni, meddig kell a különféle rosszindulatú daganatos betegségben szenvedő, de tünetmentes beteget kísérni, gondozni. Mondjuk az intézet által. Vagy mondjuk a családorvos által. Az új, de a régi betegek sem csak a bibliával a kezükben szeretnének biztonságban lenni.
A döntéshozókat rá kell kényszeríteni, hogy nézzenek a betegek és a gyógyítók szemébe. Mondják meg, mit lehet kezdeni a kialakult helyzettel. Az egészségügy szereplőinek, a betegekkel foglalkozó személyzetnek ebből az átkozott paternalista világból ki kell lépnie! 
Az Országos Onkológiai Intézet honlapján van egy üzenet a látogatóknak. „Annak ellenére, hogy tudatában vagyunk létünk minden nyomorúságának, amely reánk tör, és torkunkat szorongatja, valamiféle elfojthatatlan ösztön rejlik bennünk, amely felemel minket.” (Pascal)  
Ítéletosztóként Kásler és szervilis csapata felemelkedett. Mi meg itt maradtunk, a földön. Rozsos Erzsébet ápolásetikus
Frissítve: 2019.08.02. 09:33