Mindent tudunk-e Krisztusról? Valóban feltámadt-e, ahogy az evangéliumok írják? Ezek a kérdések két évezred óta foglalkoztatják a történészeket, s mindenki hite, vagy meggyőződése szerinti választ ad. Németországban új lendületet adott a vitának a történész, Johannes Fried idén megjelent könyve, amely a „Kein Tod auf Golgota” (Nem történt halál a Golgotán) címet viseli. Vélhetően nincs még egy olyan könyv, amelyben a szerző ennyiszer kérne bocsánatot azért, hogy művét megírta. Johannes Fried azonban talán azért is vetemedik erre, mert úgy véli, sokan nem fogják komolyan venni. S ebben alighanem nem is téved túl nagyot.
Egy biztos, az általa vélt felismerés miatt nem változtatja meg tanait a katolikus egyház, hiszen nem ő az első történész, aki kétségbe vonja a feltámadást. A korábbi századokban számos apokrif irat keletkezett, amelyet nem sugalmazottnak, nem isteni kinyilatkoztatásnak ítélt az egyház. S ez is a mű is e sorsa jutna. Az a tézise azonban mindenképpen új, mely szerint Krisztus még csak nem is a keresztfán halt meg. A merész elképzelés szerint, amelyet a szerző orvosi kutatásokra alapoz, szén-dioxid mérgezést szenvedett, majd narkózisba esett a keresztfán, de a keresztre feszítést túlélte. A sírban a balzsamolaj segítette a gyógyulását, harmadnapon azonban nem feltámadt, hanem kilépett a sírból és Dekapolisz (tíz város csoportja volt a római birodalom keleti részén) irányába indult. Ezért nem találhatták meg a holttestét a szent sírban.
A szerző természetesen nem Krisztus testének elemzése alapján jutott erre a következtetésre, hiszen a tanítás szerint testestül feltámadt. (Krisztuson kívül Szűz Mária került testestül a mennybe. XII. Piusz pápasága idején, 1950-től érvényes Szűz Mária mennybevételének dogmája, mely szerint a Megváltó a Szent Szűz holttestét nem engedte át a földi enyészetnek, hanem röviddel halála után feltámasztotta és magához emelte a mennyei dicsőségbe. Nagyboldogasszony napját augusztus 15-én ünnepli az egyház.) A német történész János evangéliumából jutott következtetéseire, de a szinoptikusok, Máté, Márk és Lukács evangéliumában is talált olyan elemeket, amelyek szerinte megerősítik elméletét. Johannes Fried elismeri, hogy János evangéliuma született meg a legkésőbb, s azt is tudja, hogy az evangéliumot nem kell mindig szó szerint értelmezni, János ráadásul különös hangsúllyal beszélt Krisztus teológiai szerepéről. Ugyanakkor Fried szerint János elbeszélése azért hiteles, mert szemtanúktól tudta meg, hogy a keresztre feszítés során vér és víz folyt sebeiből. A történész szerint a kereszthalálról szóló leírást nem is az evangélista teológiai megközelítése hatja át. A szerző rendkívül szuggesztíven írja le a történéseket, s annyiszor írja le elméletét, hogy a végére talán az olvasó is elhiszi.
Azzal persze mindenki tisztában van, hogy a leírtak nem történelmi tények. De azok, akik valamely korábbi korról állítanak fel elméletet, amelyről még csak tárgyi emlékeink sem maradtak, abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy állításaikat nem könnyű megcáfolni. Azt az elméletét sem, mely szerint a mai Jordánia, Szíria és Izrael határvidékén található Dekapoliszból, miután forró lett a lába alatt a talaj, Egyiptomba menekült. Egy zsidó szekta fogadta be, az úgynevezett „Terapeuták”. Fried nem tartja kizártnak, hogy ő az a lázadást szítani kívánó egyiptomi, akiről Josephus Flavius zsidó történetíró is megemlékezett egyik munkájában. Fried szerint Krisztus később Szíriában bujdokolt, ahol nagyon kedvelték, sokakat gyógyított meg.
A könyv nyilván számos vitára ad okot, s vélhetően nincsenek többségben azok, akik hitelt adnának Johannes Fried állításainak. Mindenképp feltűnő azonban, hogy egy olyan komoly és elismert kiadó jelentette meg, mint a C. H. Beck.
