A jó, a rossz és a csúf

A jó polgár kedvenc csapata a Felcsút. A tökmagot szereti, mégis szotyizik. Bálványosról azt hiszi, azért az a neve, mert ott kell bálványozni Kedves Vezetőnket, aki 15 éves programmal állt elő, de ő legalább a duplájában reménykedik. Azt szeretné, hogy Kedves Vezetőnk Horthynál, Kádárnál, sőt Ferenc Józsefnél is hosszabb ideig boldogítaná nemes nemzetét. A konzultációs íveket fénymásolja és tízszer küldi vissza. A Gundelből hozatja az ebédjét. Ódon lakása kétszáz éves freskóját lemeszelteti. Bikaként rontott neki az Európai Ügyészségért gyűjtők asztalának, és a gyűjtők sikerétől gutaütést kapott. Bojkottálta a fővárosi önkormányzati választás előválasztásának előválasztását. Hatszáz órát túlórázik hetente. Mind a 19 megyei napilap első oldalát elolvassa. Kevesli Mészáros Lőrinc (1. hely a százas listán) és Tiborcz István (32. hely) vagyonát. Imába foglalja a Kunigunda útja védőinek hős nevét. Azt híreszteli, hogy az állatorvos Hadházy gyermekkorában macskákat kínzott. Szerinte Szél Bernadett KISZ-titkár lett volna, ha kissé idősebb. Úgy tudja, hogy Dobrev Klára nagyapja Apró volt, nagyanyja pedig Biszku Béla. Hallotta, hogy Varjú László eredeti neve Vércse. Állítja, hogy Tóth Bertalan leánykori neve Szlovákh. Követeli, hogy minden miniszternek járjon egy szolgálati helikopter. Leköpi bőrgyógyászát, ha megtudja, hogy kimegy Svédbe. Biztos benne, hogy Karácsony nem hisz a Jézuskában. Pletykát terjeszt: Kunhalmi Ágnesnek még azeriből sincs nyelvvizsgája. Vadai Ágnes katonatiszt volt. Mesterházy még hivatalszolga sem lehetne Szijjártónál. Megállapítja kárörvendőn, hogy Kovács László úgy eltűnt, mint Houdini. Bátran kimondja: egy Lendvai egyenlő két Kunhalmival. Állítja, hogy Vágó István akkora blogger, mint Veres Péter, de nem magyar paraszt. Nem bánja, ha hajnalban, stikában Nagy Imrét kipaterolják a Kossuth térről a Fehér Ház mellé. Egy kicsit Kossuth Lajos is gyanús neki, mert libsi volt és Turinba disszidált. Viktor napon két disznót is leöl, s kétméteres kolbászt tölt Békéscsabán. Kósának küld ezer forintot kenyérre. Hálószobája falán Szent és Rogán Antal képe lóg. Mindenképpen Szijjártónál csináltatná a gyeplőjét. Kedvenc szocija Szili Katalin, aki egymilkóért ad tanácsot Kedves Vezetőnknek. Örül, bár ritkán, ha Harrach Péter elmosolyodik. Kovács Zoltán a magyar TASZSZ. Derék dolognak tartja, ha Kedves Vezetőnk a pocakján egy lukkal arrébb teszi a derék-szíját. Tetszik neki, ha Áder felteszi a kukacát a horgára. Nem kedveli az új, liberális szlovák elnöknőt, Zuzana Caputovát, mert az Budapesten meglátogatta Göncz Árpád sírját, viszont nagyon kedveli a német Ursula von der Leyent, mert az egy kicsit dédelgeti a magyarokat. (Egyébként biztos benne, hogy a szlovák elnöknő eredeti neve Kaput Zsuzsanna.) A Kossuth tér látványának 1944-es visszaállítását azért nem kedveli, mert nem lehet ott Kedves Vezetőnk bronz lovasszobra. Szíve szerint meghosszabbítaná a felcsúti kisvasutat Triesztig, a magyar tengerig. Meggyőződése, hogy Che Guevara tömeggyilkos, Ságvári pedig rendőrgyilkos volt. A finnek nem nyelvrokonok, mert nincs Alkotmánybíróságuk, az oktatási miniszter felügyeli az Akadémiájukat, és a demokráciájuk tökéletlen, nem illiberális. Nem is sejti, mi az az illiberális. Azt hallotta vidéki sógorától, hogy a tehenek jobban tejelnek, ha folyamatosan vetítik nekik Kedves Vezetőnk beszédeit. Bár nem tudja ki az, de nagyon szimpatikus neki Takaró Mihály irodalomtörténész. Büszke az új brit miniszterelnökre, Borisra és az amerikai elnökre, Donaldra, mert mindkettőnek olyan decens a frizurája. Formásan simának tartja Berki Krisztián főpolgármester jelölt herezacskóját, de azért Tarlósnak szurkol. (Puzsér heréinek állapotáról nincs ismerete.) A rossz polgár Tusványosról azt hiszi, hogy egy posványos. Mindig megeszi a konzultációs íveket. Ruszki migránsokat bújtat a spájzában. A NER-ről azt hiszi tartós tej, mint az UHT. Úgy gondolja, hogy a grenadírmars a Közszolgálati Egyetem indulója. Tormay Cécile-ről a Lokálban olvas először. Nem lő rénszarvast, nem lovagol be fehér lovon Kolozsvárra, az Újpestnek drukkol, nem olvas Wass Albertet és nem repül magángépen külhoni meccsekre. A Családok Évében elválik a nejétől, mert abortusza volt. A trieszti tengeri kikötőnket rendületlenül cikizi, mert nem tudják használni a mélymerülésű tengeri hajók, de Mészáros jachtja igen. Soron kívül masírozik be a Kékgolyóban az onkológiára. Nincs elájulva Rogán Cecília állami pénzzel támogatott sportügyi munkásságától. Nem lelkesedik a nándorfejérvári diadal 563. évfordulójának kiemelkedő megünnepléséért. Rosszul ismeri a magyar történelmet, mert azt hiszi, hogy míg 1541-ben a törökök, 2019-ben a fideszesek vették be a budai Várat. Kevés a tanár, s ezért felelősnek tartja Kedves Vezetőnket is. Megnézi Alföldi Róbert minden rendezését és szereplését. Mészáros Lőrinc és Orbán Ráhel néven a legzsúfoltabb étteremben is tud asztalt foglalni. Szereti a finn Joloupukkit. És ki a csúf? Sajnos Magyarország, melyet csúffá tettek a ma már ötven éves fiúk.   

Mi, tolvajok

Zötyögünk a 6 éves gyerekkel a 2-es villamoson, s egyszerre azt kérdezi tőlem, hogy apa, te már loptál az életedben valaha? Szerencsére nem olyan hangos, mint amikor enni-inni kér, de azért riadtan szétnézek, mielőtt válaszolnék. S hogy húzzam az időt, visszakérdezek: miről jutott ez eszedbe? Hát arról, magyarázza, hogy a múltkor a buszon egy néni megbüntetett egy másik nénit, mert nem volt jegye, és te azt mondtad, hogy ha valaki jegy nélkül utazik, az lopás. És te, apa? Te loptál már? Még a születése előtt elhatároztam, hogy nem fogok neki hazudni. Eleget hazudoztam már nőknek, mardos is miatta a szégyen, hát a saját kislányomnak nem akarok. Mutatom neki, hogy hajoljon közelebb, és a fülébe súgom: igen. Kikerekedik a ragyogó, kék szeme. De az enyém is. Nem is gondoltam, hogy ilyen nehéz bevallani egy semmiséget. Mert hát nem volt az annyira súlyos bűntett. 1985-86-ban lehetett, az egri várban, ahol nyári diákmunkán dolgoztam két hónapig, s rájöttem egy haverommal, hogy a vécés pénzt milyen könnyű lenyúlni. Az ember bemegy a nyilvános wc-be, befelé menet bedob egy érmét a tálba, és amikor kifelé jön, belemarkol. Iskolások voltunk, diákcsínynek is nevezhetném utólag – de attól még lopás volt. Nagyobb volt az izgalmunk, mint a profit, igazából azért csináltuk, a szívdobogásért – de attól még lopás volt. Nem kerestünk sokat, nem ártottunk sokat – de attól még loptunk. Máig pirulok miatta, ha eszembe jut. Két nap után buktunk le, a vár egyik dolgozója észrevette, hogy a vécés pénzt dézsmálják a gyerekek, s azt a büntetést szabta ki, hogy mossuk fel az egész budit. Áldom érte. Soha olyan lelkesen nem mostunk padlót, soha olyan lelkesen nem suvickoltunk vécés csészét, mint akkor, Ég az arcom, amikor a kislányomnak elmesélem. Mondom neki, hogy ilyet nem szabad csinálni, de senki és semmi sem tökéletes, sajnos néha hibázunk. Elgondolkodva néz rám, látom a szemén, hogy nem ezt várta, azt hitte, hogy az ő apja hibátlan. De nem akarok neki hazudni. Majd azt kérdezi suttogva, hogy apa, igazából mennyit loptatok? Ez azért fáj. Hosszan tűnődöm. Az emlékeimben százas és kétszázas érmék csillognak, de ez lehetetlen, mert akkoriban még nem volt sem százas, sem kétszázas érme. Ráadásul arra is emlékszem, hogy a várbéli diákmunka fejében nem csak fizetést, de ebédjegyet is kaptunk, egy napra 15 forintot. A Vörös Rákban munka után 13 forint 50 fillérért ettem egy lencsefőzeléket feltét nélkül. Egy máglyarakás került 5 forint 50 fillérbe. Mennyi lehetett a wc-használat díja? Ötven fillér? Egy forint? Kettő? Nem emlékszem. Vagy nem akar az agyam? Zötyögünk tovább a 2-es villamoson, ülünk egymással szemben, a gyerek a korzót bámulja, én meg a budai várat. Megpillantom a karmelita kolostort – s képzeletemben a saját lelkébe zárkózott lakóját. Ki lesz az a gyerek, aki egyszer tőle is suttogva kérdez majd? „Papa!” „Mondjad, kincsem.” „Te már loptál az életedben valaha?” S várja a választ csillogó, reménykedő szemmel. 
Szerző
Kácsor Zsolt

A hazugság kultúrája

Rendre kénytelenek vagyunk visszatérni az alaphazugsághoz, miszerint a magyar miniszterelnöknek azért kellett 2014 januárjában (előzetesen még a moszkvai útjának céljáról is jókorát füllentve) titokban megállapodnia Putyinnal arról, hogy tender nélkül a Roszatom kapja az atomerőmű-bővítési üzletet, mert Pakson a meglévő szovjet blokkok mellé csak a megbízható, a magyar nukleáris kultúrával kompatibilis orosz szervezet képes az új reaktorokat fölépíteni. Összeszámolni is nehéz, mennyi hamisság derült ki azóta erről a rövid állításról, de azért megpróbáljuk. Paks 1 és Paks 2 két különálló atomerőmű lesz (ha lesz), amelyeket egyedül az erősen kifogásolt, a Duna vizét használó hűtőrendszer, vagyis egy csatorna köt össze – ezen az alapon az összes nukleáris világcég építkezhetne nálunk. Ráadásul egyre valószínűbb, hogy bármelyik másik (francia, amerikai, japán) előrébb tartana – az oroszokról ugyanis az bizonyosodott be, hogy a nekünk szánt kísérleti reaktortípusról nincsenek az európai engedélyeztetésre alkalmas terveik. Időközben a félig minisztériumnak, félig hadiipari konglomerátumnak számító Roszatom megbízhatóságáról is sok mindent megtudtunk. 2017-ben sugárzó atomfelhő borította be Kelet-Európát. Bár a sugárbiztonsággal foglalkozó nyugati intézetek mérései szerint a forrása Oroszország, azon belül az Urál környéke volt, az oroszok az 1986-os csernobili katasztrófa óta élő hagyományt követve előbb tagadtak, majd ködösítettek („nem mi voltunk”, „a románok voltak”, „egy széthullott műhold a felelős” stb.), méghozzá a magyar kormány és a hazai nukleáris hatóság aktív közreműködésével. Idén nyáron egy kutatási konzorcium nyilvánosságra hozta azt a tanulmányt, amely szerint az európai mérőműszerek adatai alapján az Urál-melléki Majak, a Roszatom ottani üzeme területéről szabadult ki a sugárzó anyag, ám a vállalat továbbra is azt állítja, hogy semmi köze a szennyezéshez (a magyar állam részéről az új fejleményt hivatalosan nem kommentálták). A múlt héten azután felrobbant egy rakéta – amennyire a hírmozaikokból összerakható, a Putyin által tavaly a világ elé tárt verbális csodafegyverek egyike –, és a halálos baleset utóélete mintha pontról pontra követné az 1986-os meg a 2017-es tagadás-hárítás-álhírgyártás forgatókönyvet. Ami a híradásokban eleinte „semmi” (azaz nem orosz eredetű sugárzás), majd két áldozatot követelő baleset (de még akkor sem fegyverkísérlet) volt, az mára hét halottal és legalább húsz sebesülttel járó elfuserált nukleáris rakétatesztté fejlődött, szintén a Roszatom égisze alatt. Evakuálás pedig vagy volt, vagy nem, de a körzet lakóinak mindenképpen szóltak, hogy jobban teszik, ha egy időre szedik a sátorfájukat. Ha van valami, ami a paksi bővítés főszereplőit szorosan összeköti a Roszatommal, az az igazsághoz és a felelősséghez való abszurd viszony (és itt most nemcsak 2014-re, hanem a 2003-as, máig konspirációkkal és titkosítással védett paksi balesetre is gondolunk). Ez is egyfajta kultúra, le lehet belőle vezetni a politikai döntéseket – de büszkélkedni mégsem kellene vele.