Fékek és ellensúlyok

A köztársasági elnök egyik legfontosabb feladata, kifejezni a nemzet egységét és őrködni az államszervezet demokratikus működése felett. Ebbe a demokratikus működésbe nagyon sok minden beletartozik. Hogy csak néhány ilyen apróságot említsek: Latba kellett volna vetnie államelnöki tekintélyét (ha még van neki ilyen) az ellen, hogy a parlamenti többség ne csorbíthassa az ellenzék legalapvetőbb alkotmányos jogait. Fel kellett volna lépnie a társadalom emberi jogainak csorbítása, korlátozása, szűkítése, elvonása ellen. Nem lett volna szabad szemet hunynia afelett, hogy a kormányfő saját hatáskörben szabadon rendelkezik a költségvetés pénzeszközeivel. Nem lett volna szabad eltűrnie, állami intézmények, szervek kormányzati szintű szabályozását és hatáskörbe vonását. A jogforrási hierarchia minden szintje ugyanannak a politikai vezetésnek a kezében van. Mindez a hatalmi ágak elválasztásának elvét súlyosan sérti, hiszen a kormány gyakorlatilag elvonja a törvényalkotó hatás- és jogkörét. Demokratikus jogállamban ilyen nem történhet(ne). Kötelessége lett volna fellépni az Országgyűlés működésének kiüresítése miatt. E körben fel kellett volna emelnie a hangját azért, hogy a törvényalkotás jogintézménye egyre inkább átmegy rendeleti kormányzásba. Szóvá kellett volna tennie, hogy az Országgyűlés a még általa megalkotandó törvények esetén tartsa be a jogalkotás alkotmányos követelményeit. Ugyanis nagyon sok norma esetén a törvény zárószavazása keretében lényegében átírták az egész normajavaslat tartalmát. Úgy is mondhatnám, hogy egy-egy törvénynek két különböző tartalma volt. Az egyik a Parlament asztalára, napirendjére került, melyet a képviselők, jól, vagy rosszul, de megvitattak, ez a törvényalkotás mechanizmusa. De szavazásra már egy olyan más tartalom került, amit sosem vitattak meg. Ráadásul, az államszervezet működését érintően egészen kardinális törvények kerültek ebbe a körbe. Hogy csak néhány ilyen példát említsek, a teljesség igénye nélkül: 
az alaptörvény, az alkotmánybírósági törvény, a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló törvény, a bírák jogállásáról szóló törvény, az ügyészségi törvény, az adó- és vámhivatalról szóló törvény, a közoktatásról szóló törvény, a felsőoktatásról szóló törvény, a szakképzési törvény, a médiatörvény, az Állami Számvevőszékről szóló törvény, a Nemzeti Bankról szóló törvény, az államháztartási törvény, a választójogi törvény, az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvény, az önkormányzati törvény, a népszavazási törvény, stb.... Mindezek a törvények, lévén a rendszer legfontosabb fogaskerekei, külön-külön és önmagukban is, de együttesen főleg az államszervezet demokratikus működésének súlyos zavarát okozzák. És egyik ellen sem tett semmit. Pedig nemhogy joga, de egyenesen kötelessége lett volna ezen zavarokkal szemben fellépni. A köztársasági elnök pártpolitikán felül álló politikai szerepe leépült és már egyáltalán nem tudja magát össznemzeti szerepben láttatni. Ez a demokratikus jogállamiság szempontjából erős autoritás-deficitet hoz létre. Mert ha a nemzet egységének alkotmányos képviselője is pártpolitikailag értelmeződik, akkor nem tudja kielégíteni azt az autoritásigényt, ezáltal pontosan az a cél nem teljesül, amit az alkotmány neki szán.  Ami 2010 óta Magyarországon történt, arról szólt, hogy azokat a jogállami garanciákat, amelyek '89-ben bekerültek az alkotmányba, gyakorlatilag leépítették és kiiktatták. Pedig annak idején jelentős részben éppen Orbán Viktornak meg a Fidesznek köszönhetően alakult úgy, hogy egy hatalommegosztásos rendszer alakult ki, garantált alapjogokkal. Ezt most ugyanők szabályosan szétverték. És ehhez Áder János aktívan asszisztált.    Az alkotmányos rendszerből már minden féket és ellensúlyt kiiktattak, a miniszterelnök hatalmát lényegében semmi nem korlátozza. Miniszterelnökként nem korlátozza az Alkotmánybíróság, nem korlátozza a köztársasági elnök. De nem korlát az ombudsman, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, sem a legfőbb ügyész, hiszen őket az általa mozgatott köztársasági elnök jelölte. Az ÁSZ elnöke pedig szintén egy pártpolitikus lett. A kör bezárult. Kompakt a rendszer abban az értelemben, hogy leépült minden jogállami biztosíték, ami a hatalom egy kézben - vagy ahogy Orbán fogalmazott kötcsei beszédében - egy centrális erőtérben való koncentrálását akadályozná. Vagyis de facto, Orbán a miniszterelnök is és az államelnök is egyszemélyben. A teve is ló, csak valamilyen politikai bizottság tervezte.

Bűnlajstrom

Főhet a feje Kásler Miklós emberminiszternek. Több, mint egy esztendős - áldásosnak korántsem mondható - működése során ahhoz már hozzászokhatott, hogy túlméretezett feladatkörű tárcája, s benne őmaga a mindennapos bírálatok kereszttüzében él. Az azonban még számára is szokatlan lehet, hogy hitelesen számot kell adnia, miképpen történhetett meg, hogy egy intézmény költségvetési pénzekkel és az állam vagyonával szabálytalanul gazdálkodott. Korántsem enyhítő körülmény az orvos professzor számára, hogy mindez még a minisztérium éléről rapidgyorsasággal távozó elődje, Balog Zoltán idején történt. Korántsem lehet véletlen a  nagytiszteletű lelkész úrnak az Esterházy Miklóstól eredő jelmondata: "Ha mindent nem tehetünk is, semmit nem tennünk őrültség lenne." Az EMMI által felügyelt Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságról elmondható, hogy magukévá tették az egykori  nádor intelmeit, nem követtek el őrültséget, de az Állami Számvevőszék (ÁSZ) ellenőrzésének tanúsága szerint az intézmény "pénzügyi és vagyongazdálkodása nem volt szabályszerű, ezáltal a 2015-2017 közötti időszakban nem volt biztosított a felelős gazdálkodás, az átlátható és közpénzfelhasználás és a vagyon értékének megőrzése." Ezek már nem aprócska botlások, hiszen nagyságrendjük akkora volt, hogy már a költségvetés egyensúlyának fenntartására is kihathatott sőt, az ÁSZ úgy véli, hogy mind az állami vagyongazdálkodást, mind az állampolgárok életminőségét, jogaik és kötelezettségeik gyakorlását is befolyásolta. Súlyos megállapítások ezek! A szociális és a gyermekvédelem több mint 1600 állami tulajdonban lévő ingatlanát kezelik, közalapítványokkal, gazdasági társaságokkal állnak kapcsolatban. Bevételeik közel 100, kiadásaik 20 milliárd forintot tettek ki egyetlen év alatt.  Kásler miniszter előzetesen észrevételezhette az ÁSZ kifogásait, ám nem tette. Most azt javasolják a számára, hogy a szabálytalanul gazdálkodő főgazgatóság  vezetőjénél teljesítménykövetelményeket határozzon meg. Lenne néhány ötletünk!
Szerző
Bonta Miklós

A hongkongi csata

A hongkongi csata csupán része a Tajvanért vívott háborúnak. Az igazán nagy küzdelmet azonban Kína önmagával vívja, abban az értelemben, hogy a legnépesebb ország hatalmi elitje fenn akarja tartani a kommunista politikai diktatúrát úgy, hogy közben a világ legerősebb kapitalista nemzetgazdaságát építi. Kína két énje talán a Hongkongtól mindössze kétórányi autóútra fekvő Sencsenben találkozik egymással a legbrutálisabb módon.  A Sencseni Öböl Sportközpont futballstadionjában százával parkolnak a páncélozott szállító járművek, arra az esetre készen, ha Pekingben úgy döntenének, erővel kell rendet tenni a közeli hőzöngő nagyvárosban. Ha már úgy látszik, hogy a hongkongi rendőr nem hajlandó tüzet nyitni, pedig a megmozdulások letöréséhez azt kellene tennie, akkor majd odavezényelnek a szárazföld belsejéből minden parancsot vakon végrehajtó élőerőt a testvéri segítségnyújtás céljával, miként azt a szovjetek számos alkalommal tették, 1968-ban például a fáma szerint száz Skoda-gyári munkás kérésére.  A sencseni stadiontól nem messze viszont a sencseni repülőtér található, amelynek menedzserei jól szabott, könnyű nyári öltönyben dörzsölik a markukat, látván, hogy a hongkongi légikikötőben kialakult zavaros helyzet miatt a sencseni Paoan repülőtérnek hihetelenül megnőtt a szerepe, utasforgalma a tavalyi 49 millióról 80 millióra bővülhet. A reptér részvényeinek árfolyama a minap néhány óra alatt 10 százalékkal emelkedett. Sencsennek történetesen jó üzlet a hongkongi felfordulás. Hongkong 1997-ben került vissza Kínához a brit uralom alól, de nem olvasztották be teljesen a birodalomba, hanem az „egy ország, két rendszer” elv alapján a városban a kínai fennhatóság alatt is megőrizték a szabadversenyes kapitalizmus és a polgári demokrácia szabályait. A hongkongiak most úgy látják, Peking igyekszik felszámolni ezeket a privilégiumokat, ezért ellenállnak.  Hogy mire jutnak végül, azt aggódva figyelik a Tajvani-szoros túloldalán, mert ők is a saját önállóságukat féltik. Tajvan számára az Egyesült Államok „egy Kína politikája” a szalmaszál, amibe ma még belekapaszkodhat. Ezt a politikát Richard Nixon elnök 1972-es kínai látogatása alatt, az úgynevezett sanghaji kommünikében öntötték formába. Állítólag Henry Kissinger, a körmönfont megfogalmazások örökös olimpiai bajnoka alkotta meg a csodaformulát, miszerint Kína néven csak egyetlen szuverén állam létezik, azon tény dacára, hogy két államnak – a Kínai Népköztársaságnak és a Kínai Köztársaságnak – a hivatalos nevében is szerepel a „kínai” szó. Az „egy Kína” elv nem löki ugyan Peking karjaiba Tajvant, de nem is zárja ki, hogy Kína idővel akár bekebelezze a szigetet.  Ahogy növekszik Kína gazdasági súlya és politikai ambíciója, úgy válik mind fontosabbá a tajvaniak számára is, hogy lássák, mennyire működőképes Hongkongban az „egy ország, két rendszer elve”. De Pekingben sem tudják még, képesek-e integrálni a demokrácia szigeteit, anélkül, hogy maguknak is  demokratává kellene válniuk.