A „nagy lecserélés” inváziója

Publikálás dátuma
2019.08.18. 14:00

Fotó: ANDREW CABALLERO-REYNOLDS / AFP
Bármennyire bizarr is ez Amerikában, ahol voltaképpen mindenki bevándorlónak tekinthető, nyilvánvalóan tudatos rájátszás az arányukban fogyatkozó fehér félelmekre, a színesektől való berzenkedésre.
„Csupán megvédem országomat a kulturális és etnikai lecseréléstől, amit egy invázió hoz ránk” – áll az El Paso-i mészáros „manifesztumában”, amelyet percekkel azelőtt tett fel a szélsőséges internetes portálra, hogy belekezdett a mexikói vagy latino bevándorló kinézetűek lelövöldözésébe. Kulcsszavai: a „csere” és az „invázió” kísértetiesen azonosak a márciusi, új-zélandi mecset tömeggyilkosának „kiáltványa” kódszavaival. Ahogyan tavaly októberben a pittsburghi zsinagógára rontó is az „invázió” ellen szállt hadba, a zsidókat téve felelőssé az amerikai lakosság „lecserélésének” ördögi tervéért. S persze ők jártak 2017-ben a virginiai Charlottesville-i neonáci és fehér fajvédő tüntetők eszében is, akik kórusban harsogták, hogy „nem fogtok minket lecserélni”. Nem újdonság, hiszen a szaporodó szélsőséges merénylők, ahogyan már a hírhedt norvég Breivik is, a „behódoló nyugati civilizációt” hirdetik megvédeni a maguk módján. Ami a legfrissebb terrorakció utáni napokban igazán megrémítette az amerikai közéletet, az a karabélyával lövöldöző texasi és a tévében, portálokon, Twitterekben lövöldöző jobboldali személyiségek szavainak hasonlósága.

Az élen Trump

A The New York Times átfogó felmérése és elemzése sok száz példával mutatta ki, hogy a különböző jobboldali fórumok nyelvezete, eszméi és ideológiája mennyire egyeznek a texasi manifesztuméval. Leginkább a más bőrszínű emberekkel szembeni – és ellenük az erőszakot is indokló – félelemkeltésben. S szó sincs már régóta létező periferikus fórumokról: rádióműsorok, nagy nézettségű tévészemélyiségek hirdetnek effajta nézeteket, sokmilliós közönségüknek. Vagyis már a „lecserélés” és a „hódítás” invázióját láthatjuk. Méghozzá élén magával Trump elnökkel. Ezek a riogatások persze ismerősek, de eddig akkor nyertek teret, amikor egy – „színes-pártisággal” vádolt – demokrata ült a Fehér Házban, sőt éppenséggel egy színes bőrű elnök. A republikánus szélsőjobb bajnoka, Pat Buchanan már 1992-ben belevágott, amint Bill Clinton nyerésre állt. S hát Trump történetesen azzal lopta be magát a fehér fajvédők szívébe, hogy firtatni kezdte Obama amerikai születését (enélkül nem lehet valaki elnök). Már elnökjelölti kampányát meghirdető szavaiba beleszőtte az „erőszakoló mexikóiak” gyalázását, s kampánya fő témája a migráció elleni harc lett. Amit a Fehér Házba bejutva sem adott fel, ráérzett arra, hogy ezzel tartja leginkább össze szavazótáborát. Miközben persze hevesen ágál az őt emiatt elítélők vádjai ellen: „senki sem kevésbé rasszista nálam”. Nyilván tudja jól, hogy ezzel is kiváltja nézetei terjedését, hiszen a nagysajtó nem tudja elhallgatni egy elnök szavait: ezzel a ravaszkodással adja tovább rendszeresen ismert szélsőségesek Twitter-tirádáit, amivel megnöveli azok hatását (Trump legutóbb Jeffrey Epstein tagadhatatlanul furcsa öngyilkossága után órákkal sietett terjeszteni a Clintonékat meggyanúsító Twitter-bejegyzést). Oda-vissza játék ez: hol a jobboldali Fox tévéhálózat szereplői ismételgetik az elnök ilyetén fordulatait, hol pedig – a rajtuk csüngő – Trump veszi át az övéket. Az elnökként is sorozatban kampánygyűléseket tartó (hívei ujjongásától megittasodó) Trump gátlástalanul dobálózik a becsmérlő kifejezésekkel a bevándorlók kapcsán: „vadállatok”, „gyilkosok”. Egy májusi gyűlésén Trump feltette a szónoki kérdést, „hogyan lehet megállítani ezeket az embereket (mármint a migránsokat)?” S amikor a tömegből valaki beordította, hogy „lelőni”, az elnök elégedetten mosolygott, mintha viccnek venné. Az El Paso-i gyilkos nem annak vette.

Mindenki bevándorló

Bármennyire bizarr is ez Amerikában, ahol voltaképpen mindenki bevándorlónak tekinthető, nyilvánvalóan tudatos rájátszás az arányukban fogyatkozó (a jóslatok szerint 2045-re már csak a lakosság 49 százalékát alkotó) fehér félelmekre, a színesektől való berzenkedésre. No, meg a tradícióra, hiszen Amerika történetében egymást követték a friss bevándorlók elleni gyűlölködések. A XIX. században az írek, a németek, a kelet-európai zsidók voltak a céltábla (az 1850-es években volt is egy bevándorlásellenes párt), s a XX. században sokáig a „kaukázusi fajtára”, vagyis a fehérekre igyekeztek korlátozni a beengedést. S ugye, a rasszista indulatokat a közelmúltig az egykor behurcolt, majd felszabadított rabszolgák, a feketék polgárjogai körüli küzdelmek fokozták. Már Trump győzelmének hajnalán mondta keserűen egy afroamerikai kommentátor, hogy ez a fehér visszacsapás a fekete elnökért. Az óriási hallgatottságú szélsőjobboldali rádiós, Limbaugh ki is jelölte a „nagy csere” célját: „feloldani és végül megszüntetni azt, amit egyedi amerikai kultúrának ismerünk, s ezért nevezik ezt némelyek inváziónak”. Ismerős érvelés, Európában néhol kormányszintről (és -médiából) is ezt hallhatjuk. Ahogyan Trump Amerikában, az európai szélsőjobb politikusai sem ismertek gátlást, amikor vesszőparipájukká tették a migránsok és a „bevándorláspártiak” elleni harcot. Mindig voltak ilyen riogatások. A nyugati civilizációt régóta temetik ilyen-olyan látnokok (és Nyugat-ellenes rezsimek szószólói). Érvelésük is többnyire csak korszerűsített, hiszen elődeiknek is eszükbe jutott. Jó riogató érv a szaporodási ráta különbsége a kontinensek között, amivel tagadhatatlanul meg lehet rémíteni a fehér lakosságot, bár nem annyira, hogy nekilásson a gyerekcsinálásnak. Miként egyébként a betelepült migránsok is gyorsan hasonulnak a fejlett országok e szokásaihoz… A riogató politikusok és készséges „szakértőik” persze tetszés szerint dobálóznak a demográfiai adatokkal, vagy éppen a távlati jóslatokat „közelítik” korunkhoz. A terep kétségtelenül nekik kedvez, amit az is mutat, hogy Európa nyugati országaiban hatalmas a különbség a lakossági (no meg a tudatosan torzító becslések) és a valós számok között: egy felmérésen a franciák többsége már 2020-ra várta a muszlim népesség 40 százalékos arányát, noha az alapos Pew Intézet csak 8,3 százalékot jelzett. A francia, belga, olasz megkérdezettek úgy vélték, hogy országuk egyötöde már most muzulmán, holott Itáliában 4 százalék alatt van, s Belgiumban is csak 7 százalékos az arányuk. Nyilvánvaló, hogy a félelmeket erősen fokozta a 2015-ös szíriai menekülthullám, amely 1,5 millió migránst hozott Európába, s persze a földközi-tengeri menekülthajók viszontagságairól szóló napi hírek. S akiknek érdekük a migráns-riogatás, azok folyvást az egyszeri kiugrást vetítik ki, mit sem törődve azzal, hogy – Merkel és Erdoğan megállapodása nyomán – a kontinensükre így-úgy bejutottak száma immár ugyanúgy pár tízezer, mint volt a nagy hullám előtti évtizedekben. Ez nem zavarta az új-zélandi mészárost sem, aki rémtette előtt felmérő körutat tett Európában, s persze csakis az országos aránynál „színesebb” környékek alapján ítélkezett (ahogyan amúgy egy antiszemitának egy zsidó is sok).

„Fordított gyarmatosítás”

Az amerikai-európai (fehér) lakosság lecserélésének, mint minden ideológiának, szintén van kézikönyve, amely e kifejezést is közhasznúvá tette. A „Le grand remplacement”, tehát a Nagy lecserélés című – mára a szélsőségesek kódszavát megfogalmazó – könyv 2011-ben Franciaországban jelent meg. Szerzője, Renaud Camus (a nagy írónak csak névrokona) szerint a globális és uniós elit tudatosan akarja lecserélni a francia és európai lakosságot színes bevándorlókra, amit ő „pót-népirtásnak” minősít, továbbá „fordított gyarmatosításnak”. Ahogy kifejti, „a dolog rém egyszerű: van egy nép és nemzedéknyi idő alatt lesz helyette másik nép”. Állítása szerint érdektelen, hogy a hódítók mifélék, szabadkozik is, hogy nincsenek rasszista genetikai megfontolásai, őt az is zavarná, ha a japánokat vagy valamelyik afrikai népet „cserélnék le”… Hogy történetesen a fehér fajvédők kapták fel teóriáját, az ugye pusztán a véletlen műve. S nemcsak hazájában, ahol viszonylag sok az észak-afrikai bevándorló, hanem Varsóban is azzal tüntettek szélsőségesek, hogy „tiszta fehér Lengyelországot” akarnak. Természetesen Camus szóhasználata előtt is jócskán akadtak e „cserét” pedzegető művek, amelyek hamar népszerűek lettek fehér fajvédő körökben. Nagy hatást tett rájuk 1973-ban a szintén francia Jean Raspail apokaliptikus víziója, „A szentek tábora”, amelyben a nyugati civilizáció összeomlik a harmadik világ bevándorlóinak „áradatától”. És nem is rossz tollú írók, például Houellebecq muzulmánoknak történő „behódolásról” szóló műve bestsellerré vált. De a „nagy csere” politikai copyright-ja Camus-é. S akik róla nem is hallottak, a politikusoktól és publicistáktól értesültek a „nagy cseréről”, ami ellenében aztán a tettek mezejére léptek. A Trump ellenségeinek (közte Sorosnak) bombákat küldő és húsz évre ítélt férfi ügyvédei azt hozták fel védelmére, hogy „őszintén hitt az összeesküvési teóriákban, amelyeket az interneten olvasott”. Benne a Trump támogatóit fenyegető demokratákról, csomagjai címzettjeiről. Utóvégre „az Egyesült Államok elnökétől hallotta, aki iránt mély személyes vonzalmat érzett”. Csoda, ha Ferenc pápa a mai retorikákból Hitlert hallja ki?!
Szerző
Frissítve: 2019.08.19. 09:47

Bóta Gábor: Kirúgás, megaláztatással

Publikálás dátuma
2019.08.18. 12:27

Fotó: Komka Péter
Gaál Ildikó rendezésében nincs különösebb egyéni koncepció, de működőképesen, élvezhetően „odatette” a darabot, amit a zsúfolásig megtelt nézőtér jól fogadott.
A Koltai Róbert által játszott kishivatalnokban megáll az ütő, amikor 40 évi munka után egyik pillanatról a másikra kirúgják az állásából. Belefehéredik. Nem tud mit mondani, attól kell tartani, hogy rögtön összeesik, és tán meg is hal. A Lovagias ügy című Hunyady Sándor darabot látjuk a Városmajorban, a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház vendégjátékában. Hunyady a gazdasági világválság tapasztalatait is felhasználva, először novellaként írta meg a témát, a színpadi változat ősbemutatója a Pesti Magyar Színházban volt 1935-ben. Aztán következett a híres film, Székely István rendezésében, az akkori nagy sztárok, Kabos Gyula, Ráday Imre, Perczel Zita, Gombaszögi Ella, Gózon Gyula, Mály Gerő főszereplésével. A kesernyés vígjátékot, észrevéve, hogy sok tekintetben ismét aktuálissá vált, a Karinthy Színház meglehetősen jó előadásban hozta vissza haló poraiból 2012-ben. Verebes István rendezte, aki Márkus Alfréd dalaihoz új szövegeket írt, most is ezeket használják. A robotoló könyvelőt, Virág urat, Kabos Gyula a kisember örök megtestesítője adta a mozivásznon. A Karinthyban Bajor Imre volt méltó utódja. Ez a szerepe afféle hattyúdalává is vált, még utoljára bizonyíthatta, hogy bár sok tekintetben elaprózta magát, annyi kabarétréfa, habkönnyű tévéjelenet után is nagy színész, aki hátborzongatóan tud tragikumot és komikumot elegyíteni, képes megmutatni, milyen az, amikor valaki úgy érzi, hogy egész egzisztenciája és ezzel az élete egy csapásra dugába dől, és hogyan tud ebből a mélységesen mély gödörből kikecmeregni. Koltai, akihez szintén passzol a szerep, megmutatja ezt. Gaál Ildikó rendezésében. Látjuk az embert, akinek minden napja csaknem ugyanaz, évtizedekkel ezelőtt megházasodott, született egy lánya, és gürizik, meg gürizik, hogy eltartsa családját. Ott ül az íróasztalánál, becsülettel végzi a munkáját, látástól vakulásig. Nem okoz különösebb feltűnést, biztos pont a vállalatnál, és neki is biztos pont a cég. Csak hát, mint egyre inkább tapasztaljuk, bárkinek, bármikor ki lehet a lába alól húzni a talajt. Akárkinek meg lehet találni a gyengéjét. Virág úr gyengéje a főnök titkárnője, aki vele egy szobában ül. Fölöttébb tetszik neki, öreguras visszafogottsággal, diszkréten teszi neki a szépet. El is vannak ők így ezzel. De a főnök úr unokaöccse, a Pali is elkezdi tenni a szépet Gizikének, meglehetősen erőszakoskodó módon. Tán még a manapság annyira divatba jött szót, a zaklatást is használhatnánk. Virág úr pedig áll a vártán, ezt nem hagyhatja, kész az összezördülés, és a svihák, széltoló fiatalember, Máté Krisztián megszemélyesítésében, rútul leken neki egy jókora frászt. Erre jön ki a szobájából a Milkó nevű főnök, Erdélyi Gábor alakításában, és ki is mondja, hogy az unokaöccsét azért csak nem fogja kirúgni, és mivel a két ember nem fér meg ugyanabban légtérben, ezért aztán Virág úrnak fel is út, le is út azon nyomban. Érződik, hogy ez Virág úr számára maga a megsemmisülés, a totális megaláztatás. Valószínű, hogy ehhez hasonlót sokan átélnek manapság is. Ahogy azt is, mint a darabban, hogy már egy nap után akad a helyükre ugrásra kész jelentkező, ezúttal Kántor Zoltán képében, akinek amúgy létkérdés az állás. Az előadás elég nehezen döccen be, az elején vannak hamis hangok, túlzó kiabálások, amiket talán a hangosítás nem egészen tökéletes volta okoz, meg az, hogy ménkű hosszú, némi iróniával virsli alakú a Városmajori Színpad nézőtere. Aki nem játszott még ott, megriadhat, hogy milyen messze is ülnek a nézők, hogyan jut el oda a hangja, az egész alakítása. Amúgy sem egyenletes színvonalú a színészi játék, de aztán a produkció harmadától mindenki belerázódik. A jólelkű titkárnőt Marjai Virág adja, ő próbálja elsikálni a dolgokat, visszavetetni Virág urat, aki otthon nem meri/akarja elmondani, mi történt. Vándor Éva kiváló Virágné, kedves asszony, de az ő arcán is ott a rémület, mert retteg attól, hogy mi lesz a megélhetéssel. Kínosan feszült családi ebéd tanúi lehetünk, amibe nevettető bohózati szituációk keverednek. A mulatságosan nagyot halló nagymama ziccer-szerepében, amiben a Karinthy Színházban Lorán Lenke parádézott, P. Kerner Edit először félszeg, majd szórja a poénokat. Albert Péter és Farkas Zoltán vállalati dolgozókként komikus párost alkotnak. Az előadás egyik erőssége Darvas Ferenc a zongoránál, aki bámulatos intenzitással játszik, minden rezdülésében együtt él a színészekkel. A dalok éneklésekor, jókora szakmai tudással alkalmazkodik a hangi adottságaikhoz. Mivel vígjátékról van szó, végül elrendeződnek a dolgok, mint a mesében. Pali első látásra beleszeret Virág úr szemrevaló lányába, akit Házi Anita formál meg. Mondjuk, hogy ő mit eszik ezen a léhűtő aranyifjún, az nem érthető, de hát kis dolgokon ne akadjunk fenn. Lényeg a happy end, ami után azért Koltai, a színpad közepén állva, fanyarul megjegyzi, hogy happy end csak a színházban és a filmekben van. Hát igen, a megalázottaknak, méltatlanul kirúgottaknak a valóságban csak igen ritkán szolgáltatnak igazságot. Gaál Ildikó rendezésében nincs különösebb egyéni koncepció, de működőképesen, élvezhetően „odatette” a darabot, amit a zsúfolásig megtelt nézőtér jól fogadott.
Szerző
Frissítve: 2019.08.19. 09:49

Hegyi Iván: FTC – Itthon is Amerika

Publikálás dátuma
2019.08.18. 10:25

Fotó: Képes Sport / Képes Sport
Rendkívüli nyitánya volt a labdarúgó NB I őszi szezonjának 1965-ben: az első forduló kettős mérkőzésén 17.30-tól az FTC és az Újpest, majd 19.30-tól a Vasas és az Ózd csapata találkozott egymással a Népstadionban.
A nagyobb izgalmat persze a zöldek és a lilák rangadója keltette. Már csak azért is, mert a ferencvárosiak egészen különleges hónapokat hagytak maguk mögött. Júniusban Vásárvárosok Kupája-döntőt vívtak a Juventusszal... S hogyan! Mivel meghívásuk volt az Egyesült Államokba, és a portyáról a klubvezetés nem akart lemondani, az elöljárók azzal fordultak az MLSZ-hez: a szövetség engedélyezze, hogy az FTC javaslatot tegyen a Juvénak az akkoriban szokásos kétmérkőzéses döntő helyett egymeccses csúcsra. Az MLSZ nem mondott nemet, így elment a levél Itáliába, s annak elolvasása után az olaszok nyilván azt gondolták: ezek a magyarok alighanem megőrültek... Mivel pimaszság lett volna az „egyke” helyszínének Budapestet ajánlani, az Üllői útiak vállalták, hogy Torinóban vívnak meg a trófeáért. A Juventus – még szép – azon nyomban elfogadta a javaslatot; arra persze nem számított, hogy a vakmerő vendégek 1:0-ra nyernek. (Abban az időben jól ment a magyaroknak: a Vasas kikérte válogatottjait a Közép-európai Kupa döntőjére, és Bécsben 1:0-ra legyőzte a Fiorentinát, a nemzeti együttes pedig itthon 2:1-re nyert a listavezető piros-kékek legjobbjai nélkül az Enrico Albertosit, Sandro Salvadorét, Roberto Rosatót, Giacinto Facchettit, Giovanni Lodettit, Sandro Mazzolát, Gianni Riverát, Luigi Rivát – vagyis nem sokkal későbbi későbbi Európa-bajnokok, vb-ezüstérmesek sorát – bevető Squadra Azzurra ellen.) A VVK-t illetően tehát nem érte kár az FTC-t, a Magyar Népköztársasági Kupa-szereplést viszont feláldozták Amerikáért a zöld-fehérek. Amíg az első csapat a tengerentúlon turnézott, addig a tartalék együttes állt ki idehaza a Zalaegerszegi Építőkkel szemben, és a megyei első osztályú társaságtól elszenvedett 2:1-es vereséggel már az MNK nyitó fordulójában kiesett. „Odaát” a lengyel Polonia Bytom, az angol West Browich Albion, valamint a skót Kilmarnock várt a bajnoki címvédő Ferencvárosra. A torna sajátos rendszerű volt: két csoportban rendezték, majd a csoportgyőztesek rájátszása következett az első helyért, végül ennek nyertese találkozott a címvédő Duklával. A prágai csapat 1961-ben elhódította a serleget, aztán 1962 és 1965 között csak a döntőre utazott az Államokba, mert újra és újra megvédte címét. Bizonyos visszaemlékezések szerint '65-ben azért nem az FTC vívta a döntőt a csehszlovák vetélytárssal, mert a kommunista sportirányítás hazarendelte a gárdát a bajnokság rajtjára, ám ez csak politikai indíttatású legenda, mert a csoport-elsőséget – kétszeri körmérkőzés után – a ferencvárosiakkal előbb gól nélküli döntetlent játszó, majd a magyar csapatot 2:1-re legyőző, utóbb a másik csoport első helyezettjét, a New York Americanst, majd a Duklát is felülmúló, mindvégig veretlen Polonia szerezte meg. A lengyel csapat addig sosem látott összeállításban (Szymkowiak – Orzechowski, Winkler, Anczok – Nieroba, Grzegorczyk – Faber, Szmidt, Banas, Pogrzeba, Jozwiak) szerepelt, mert Antoni Nierobát és Eugeniusz Fabert a Ruch Chorzówtól kérte kölcsön Amerikára. Úgy tartják, egyiküket sem sújtotta le az értesülés, hogy nyári pihenés helyett bumliznia kell, méghozzá messzire... A New York Americanst az FTC korábbi csatára, a kétszeres válogatott Schwarz Ernő alapította, aki – sok társához hasonlóan – a húszas évek elején hagyta el Magyarországot, hogy aztán a brnói, a bécsi, valamint a New York-i Hakoah-ban is futballozzon. (A Nemzeti Sport 1925 karácsonyán kolumnás cikkben írta: „Messze földön, idegenek földjén jár a magyar futballcsalád rengeteg tagja. (…) A magyar futball vándorai benépesítik az egész világot.”) A Kilmarnock pedig olyan skót bajnokságot nyert meg hatvanötben, amelyben a Rangers ötödik, a Celtic nyolcadik volt! Az igazi bombahír azonban New Yorkból származott, mert az FTC–Kilmarnock mérkőzés előtt ismeretlen személy arról értesítette a rendőrséget, hogy bombát helyeztek el a Randall stadionban. Tizenötezer ember toporgott kinn, amíg a hatóság kivezényelt alakulatai átfésülték a sporttelepet, de az osztagok, szerencsére, semmit sem találtak, így nem túlzás azt állítani: az FTC vidáman nyert 2:1-re. A ferencvárosiak július 27-én, huszonöt napos távollét után érkeztek haza, és edzőjük, Mészáros József még az augusztus elsejei bajnoki kezdés előtt is aggodalmasan nyilatkozott: „A fiúk fáradtak, álmatlanságról panaszkodnak, nem tudtak teljesen akklimatizálódni.” Meglehet, a zöld-fehérek jó néhány szurkolója felült e mesének, ezért ment ki „csak” 60 ezer néző a kettős találkozóra. Az FTC labdarúgói azonban egyáltalán nem lézengtek, és 38 perc alatt kétgólos előnyt szereztek volna, ha Franz Mayer, a rangadó osztrák játékvezetője megadja a Varga Zoltánt helyettesítő tizenkilenc éves felfedezett, Németh Miklós második, az elsőhöz hasonlóan szabályos gólját is. Ám ami késik, nem múlik: három perccel a nagy vihart kiváltó érvénytelenítés után a lelkiismeret-furdalástól gyötrődő Mayer lesről elengedte Albert Flóriánt, így mégiscsak meglett a 2:0. Bene Ferenc szépített ugyan, de Balogh Sándor újpesti edző a meccs után azt mondta a csatárról: „Kihagyta első, majd második nagy helyzetét, s később idegileg nem bírta, ezért aztán elkapkodott több gólszerzési lehetőséget.” A tréner Rajna Károlyról nem beszélt, noha az „öngólkirály” középhátvéd ezúttal is megsegítette az ellenfelet: Rákosi Gyula középre lőtt labdáját az újpesti hálóba továbbította. Így az FTC 3:1-re győzött annak ellenére is, hogy Albert megsérült, egy ideig – miként azt akkoriban írták – „a bal szélen statisztált”, majd a 70. percben végleg elhagyta a pályát. (Cserére az akkori szabályok nem adtak lehetőséget.) Aztán a zöldek és a lilák hívei egységbe forrva szurkoltak az Ózdnak. Eleinte nem sok sikerrel, mert Balogh Zoltán kapus – aki a meccs előtt nem győzött sopánkodni, hogy még soha nem védett villanyfényben és két ózdnyi közönség előtt – négy perc alatt két gólt kapott. Ám Puskás Lajos és Mathesz Imre „dugója” után Zalai a tizedik percben szépített, és a Borsodban sosem látott szurkolótábort maga mögött tudó vidéki együttes az utolsó húsz percig ellenállt a Varga – Bakos, Mészöly, Berendy, Ihász – Mathesz, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Pál II gálaösszetételben játszó favoritnak. Akkor Bakos Sándor és Farkas János 4:1-re igazította az eredményt, azaz a listavezető – és utóbb bajnok – angyalföldiek megerősítették első helyüket a táblázaton. A végül ezüstérmes Ferencváros a harmadik helyen állt, de az Újpest elleni diadal napján megannyi szurkolója érezte úgy Budapesten, hogy itt van Amerika...

FTC–ÚJPEST 3:1 (2:1)

Bajnoki mérkőzés, 1965. augusztus 1., Népstadion, 60 000 néző. Jv.: Mayer (osztrák). FTC: Géczi – Novák, Mátrai, Horváth – Juhász, Orosz — Karába, Németh, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr. Újpest: Lung – Káposzta, Rajna dr., Sóvári – Solymosi, Noskó – Lenkei, Göröcs, Bene, Kuharszki, Zámbó. Gól: Németh (26. perc), Albert (41.), Bene (44.), Rajna dr. (60., öngól).


Szerző