Bóta Gábor: Kirúgás, megaláztatással

Publikálás dátuma
2019.08.18. 12:27

Fotó: Komka Péter
Gaál Ildikó rendezésében nincs különösebb egyéni koncepció, de működőképesen, élvezhetően „odatette” a darabot, amit a zsúfolásig megtelt nézőtér jól fogadott.
A Koltai Róbert által játszott kishivatalnokban megáll az ütő, amikor 40 évi munka után egyik pillanatról a másikra kirúgják az állásából. Belefehéredik. Nem tud mit mondani, attól kell tartani, hogy rögtön összeesik, és tán meg is hal. A Lovagias ügy című Hunyady Sándor darabot látjuk a Városmajorban, a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház vendégjátékában. Hunyady a gazdasági világválság tapasztalatait is felhasználva, először novellaként írta meg a témát, a színpadi változat ősbemutatója a Pesti Magyar Színházban volt 1935-ben. Aztán következett a híres film, Székely István rendezésében, az akkori nagy sztárok, Kabos Gyula, Ráday Imre, Perczel Zita, Gombaszögi Ella, Gózon Gyula, Mály Gerő főszereplésével. A kesernyés vígjátékot, észrevéve, hogy sok tekintetben ismét aktuálissá vált, a Karinthy Színház meglehetősen jó előadásban hozta vissza haló poraiból 2012-ben. Verebes István rendezte, aki Márkus Alfréd dalaihoz új szövegeket írt, most is ezeket használják. A robotoló könyvelőt, Virág urat, Kabos Gyula a kisember örök megtestesítője adta a mozivásznon. A Karinthyban Bajor Imre volt méltó utódja. Ez a szerepe afféle hattyúdalává is vált, még utoljára bizonyíthatta, hogy bár sok tekintetben elaprózta magát, annyi kabarétréfa, habkönnyű tévéjelenet után is nagy színész, aki hátborzongatóan tud tragikumot és komikumot elegyíteni, képes megmutatni, milyen az, amikor valaki úgy érzi, hogy egész egzisztenciája és ezzel az élete egy csapásra dugába dől, és hogyan tud ebből a mélységesen mély gödörből kikecmeregni. Koltai, akihez szintén passzol a szerep, megmutatja ezt. Gaál Ildikó rendezésében. Látjuk az embert, akinek minden napja csaknem ugyanaz, évtizedekkel ezelőtt megházasodott, született egy lánya, és gürizik, meg gürizik, hogy eltartsa családját. Ott ül az íróasztalánál, becsülettel végzi a munkáját, látástól vakulásig. Nem okoz különösebb feltűnést, biztos pont a vállalatnál, és neki is biztos pont a cég. Csak hát, mint egyre inkább tapasztaljuk, bárkinek, bármikor ki lehet a lába alól húzni a talajt. Akárkinek meg lehet találni a gyengéjét. Virág úr gyengéje a főnök titkárnője, aki vele egy szobában ül. Fölöttébb tetszik neki, öreguras visszafogottsággal, diszkréten teszi neki a szépet. El is vannak ők így ezzel. De a főnök úr unokaöccse, a Pali is elkezdi tenni a szépet Gizikének, meglehetősen erőszakoskodó módon. Tán még a manapság annyira divatba jött szót, a zaklatást is használhatnánk. Virág úr pedig áll a vártán, ezt nem hagyhatja, kész az összezördülés, és a svihák, széltoló fiatalember, Máté Krisztián megszemélyesítésében, rútul leken neki egy jókora frászt. Erre jön ki a szobájából a Milkó nevű főnök, Erdélyi Gábor alakításában, és ki is mondja, hogy az unokaöccsét azért csak nem fogja kirúgni, és mivel a két ember nem fér meg ugyanabban légtérben, ezért aztán Virág úrnak fel is út, le is út azon nyomban. Érződik, hogy ez Virág úr számára maga a megsemmisülés, a totális megaláztatás. Valószínű, hogy ehhez hasonlót sokan átélnek manapság is. Ahogy azt is, mint a darabban, hogy már egy nap után akad a helyükre ugrásra kész jelentkező, ezúttal Kántor Zoltán képében, akinek amúgy létkérdés az állás. Az előadás elég nehezen döccen be, az elején vannak hamis hangok, túlzó kiabálások, amiket talán a hangosítás nem egészen tökéletes volta okoz, meg az, hogy ménkű hosszú, némi iróniával virsli alakú a Városmajori Színpad nézőtere. Aki nem játszott még ott, megriadhat, hogy milyen messze is ülnek a nézők, hogyan jut el oda a hangja, az egész alakítása. Amúgy sem egyenletes színvonalú a színészi játék, de aztán a produkció harmadától mindenki belerázódik. A jólelkű titkárnőt Marjai Virág adja, ő próbálja elsikálni a dolgokat, visszavetetni Virág urat, aki otthon nem meri/akarja elmondani, mi történt. Vándor Éva kiváló Virágné, kedves asszony, de az ő arcán is ott a rémület, mert retteg attól, hogy mi lesz a megélhetéssel. Kínosan feszült családi ebéd tanúi lehetünk, amibe nevettető bohózati szituációk keverednek. A mulatságosan nagyot halló nagymama ziccer-szerepében, amiben a Karinthy Színházban Lorán Lenke parádézott, P. Kerner Edit először félszeg, majd szórja a poénokat. Albert Péter és Farkas Zoltán vállalati dolgozókként komikus párost alkotnak. Az előadás egyik erőssége Darvas Ferenc a zongoránál, aki bámulatos intenzitással játszik, minden rezdülésében együtt él a színészekkel. A dalok éneklésekor, jókora szakmai tudással alkalmazkodik a hangi adottságaikhoz. Mivel vígjátékról van szó, végül elrendeződnek a dolgok, mint a mesében. Pali első látásra beleszeret Virág úr szemrevaló lányába, akit Házi Anita formál meg. Mondjuk, hogy ő mit eszik ezen a léhűtő aranyifjún, az nem érthető, de hát kis dolgokon ne akadjunk fenn. Lényeg a happy end, ami után azért Koltai, a színpad közepén állva, fanyarul megjegyzi, hogy happy end csak a színházban és a filmekben van. Hát igen, a megalázottaknak, méltatlanul kirúgottaknak a valóságban csak igen ritkán szolgáltatnak igazságot. Gaál Ildikó rendezésében nincs különösebb egyéni koncepció, de működőképesen, élvezhetően „odatette” a darabot, amit a zsúfolásig megtelt nézőtér jól fogadott.
Szerző
Frissítve: 2019.08.19. 09:49

Hegyi Iván: FTC – Itthon is Amerika

Publikálás dátuma
2019.08.18. 10:25

Fotó: Képes Sport / Képes Sport
Rendkívüli nyitánya volt a labdarúgó NB I őszi szezonjának 1965-ben: az első forduló kettős mérkőzésén 17.30-tól az FTC és az Újpest, majd 19.30-tól a Vasas és az Ózd csapata találkozott egymással a Népstadionban.
A nagyobb izgalmat persze a zöldek és a lilák rangadója keltette. Már csak azért is, mert a ferencvárosiak egészen különleges hónapokat hagytak maguk mögött. Júniusban Vásárvárosok Kupája-döntőt vívtak a Juventusszal... S hogyan! Mivel meghívásuk volt az Egyesült Államokba, és a portyáról a klubvezetés nem akart lemondani, az elöljárók azzal fordultak az MLSZ-hez: a szövetség engedélyezze, hogy az FTC javaslatot tegyen a Juvénak az akkoriban szokásos kétmérkőzéses döntő helyett egymeccses csúcsra. Az MLSZ nem mondott nemet, így elment a levél Itáliába, s annak elolvasása után az olaszok nyilván azt gondolták: ezek a magyarok alighanem megőrültek... Mivel pimaszság lett volna az „egyke” helyszínének Budapestet ajánlani, az Üllői útiak vállalták, hogy Torinóban vívnak meg a trófeáért. A Juventus – még szép – azon nyomban elfogadta a javaslatot; arra persze nem számított, hogy a vakmerő vendégek 1:0-ra nyernek. (Abban az időben jól ment a magyaroknak: a Vasas kikérte válogatottjait a Közép-európai Kupa döntőjére, és Bécsben 1:0-ra legyőzte a Fiorentinát, a nemzeti együttes pedig itthon 2:1-re nyert a listavezető piros-kékek legjobbjai nélkül az Enrico Albertosit, Sandro Salvadorét, Roberto Rosatót, Giacinto Facchettit, Giovanni Lodettit, Sandro Mazzolát, Gianni Riverát, Luigi Rivát – vagyis nem sokkal későbbi későbbi Európa-bajnokok, vb-ezüstérmesek sorát – bevető Squadra Azzurra ellen.) A VVK-t illetően tehát nem érte kár az FTC-t, a Magyar Népköztársasági Kupa-szereplést viszont feláldozták Amerikáért a zöld-fehérek. Amíg az első csapat a tengerentúlon turnézott, addig a tartalék együttes állt ki idehaza a Zalaegerszegi Építőkkel szemben, és a megyei első osztályú társaságtól elszenvedett 2:1-es vereséggel már az MNK nyitó fordulójában kiesett. „Odaát” a lengyel Polonia Bytom, az angol West Browich Albion, valamint a skót Kilmarnock várt a bajnoki címvédő Ferencvárosra. A torna sajátos rendszerű volt: két csoportban rendezték, majd a csoportgyőztesek rájátszása következett az első helyért, végül ennek nyertese találkozott a címvédő Duklával. A prágai csapat 1961-ben elhódította a serleget, aztán 1962 és 1965 között csak a döntőre utazott az Államokba, mert újra és újra megvédte címét. Bizonyos visszaemlékezések szerint '65-ben azért nem az FTC vívta a döntőt a csehszlovák vetélytárssal, mert a kommunista sportirányítás hazarendelte a gárdát a bajnokság rajtjára, ám ez csak politikai indíttatású legenda, mert a csoport-elsőséget – kétszeri körmérkőzés után – a ferencvárosiakkal előbb gól nélküli döntetlent játszó, majd a magyar csapatot 2:1-re legyőző, utóbb a másik csoport első helyezettjét, a New York Americanst, majd a Duklát is felülmúló, mindvégig veretlen Polonia szerezte meg. A lengyel csapat addig sosem látott összeállításban (Szymkowiak – Orzechowski, Winkler, Anczok – Nieroba, Grzegorczyk – Faber, Szmidt, Banas, Pogrzeba, Jozwiak) szerepelt, mert Antoni Nierobát és Eugeniusz Fabert a Ruch Chorzówtól kérte kölcsön Amerikára. Úgy tartják, egyiküket sem sújtotta le az értesülés, hogy nyári pihenés helyett bumliznia kell, méghozzá messzire... A New York Americanst az FTC korábbi csatára, a kétszeres válogatott Schwarz Ernő alapította, aki – sok társához hasonlóan – a húszas évek elején hagyta el Magyarországot, hogy aztán a brnói, a bécsi, valamint a New York-i Hakoah-ban is futballozzon. (A Nemzeti Sport 1925 karácsonyán kolumnás cikkben írta: „Messze földön, idegenek földjén jár a magyar futballcsalád rengeteg tagja. (…) A magyar futball vándorai benépesítik az egész világot.”) A Kilmarnock pedig olyan skót bajnokságot nyert meg hatvanötben, amelyben a Rangers ötödik, a Celtic nyolcadik volt! Az igazi bombahír azonban New Yorkból származott, mert az FTC–Kilmarnock mérkőzés előtt ismeretlen személy arról értesítette a rendőrséget, hogy bombát helyeztek el a Randall stadionban. Tizenötezer ember toporgott kinn, amíg a hatóság kivezényelt alakulatai átfésülték a sporttelepet, de az osztagok, szerencsére, semmit sem találtak, így nem túlzás azt állítani: az FTC vidáman nyert 2:1-re. A ferencvárosiak július 27-én, huszonöt napos távollét után érkeztek haza, és edzőjük, Mészáros József még az augusztus elsejei bajnoki kezdés előtt is aggodalmasan nyilatkozott: „A fiúk fáradtak, álmatlanságról panaszkodnak, nem tudtak teljesen akklimatizálódni.” Meglehet, a zöld-fehérek jó néhány szurkolója felült e mesének, ezért ment ki „csak” 60 ezer néző a kettős találkozóra. Az FTC labdarúgói azonban egyáltalán nem lézengtek, és 38 perc alatt kétgólos előnyt szereztek volna, ha Franz Mayer, a rangadó osztrák játékvezetője megadja a Varga Zoltánt helyettesítő tizenkilenc éves felfedezett, Németh Miklós második, az elsőhöz hasonlóan szabályos gólját is. Ám ami késik, nem múlik: három perccel a nagy vihart kiváltó érvénytelenítés után a lelkiismeret-furdalástól gyötrődő Mayer lesről elengedte Albert Flóriánt, így mégiscsak meglett a 2:0. Bene Ferenc szépített ugyan, de Balogh Sándor újpesti edző a meccs után azt mondta a csatárról: „Kihagyta első, majd második nagy helyzetét, s később idegileg nem bírta, ezért aztán elkapkodott több gólszerzési lehetőséget.” A tréner Rajna Károlyról nem beszélt, noha az „öngólkirály” középhátvéd ezúttal is megsegítette az ellenfelet: Rákosi Gyula középre lőtt labdáját az újpesti hálóba továbbította. Így az FTC 3:1-re győzött annak ellenére is, hogy Albert megsérült, egy ideig – miként azt akkoriban írták – „a bal szélen statisztált”, majd a 70. percben végleg elhagyta a pályát. (Cserére az akkori szabályok nem adtak lehetőséget.) Aztán a zöldek és a lilák hívei egységbe forrva szurkoltak az Ózdnak. Eleinte nem sok sikerrel, mert Balogh Zoltán kapus – aki a meccs előtt nem győzött sopánkodni, hogy még soha nem védett villanyfényben és két ózdnyi közönség előtt – négy perc alatt két gólt kapott. Ám Puskás Lajos és Mathesz Imre „dugója” után Zalai a tizedik percben szépített, és a Borsodban sosem látott szurkolótábort maga mögött tudó vidéki együttes az utolsó húsz percig ellenállt a Varga – Bakos, Mészöly, Berendy, Ihász – Mathesz, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Pál II gálaösszetételben játszó favoritnak. Akkor Bakos Sándor és Farkas János 4:1-re igazította az eredményt, azaz a listavezető – és utóbb bajnok – angyalföldiek megerősítették első helyüket a táblázaton. A végül ezüstérmes Ferencváros a harmadik helyen állt, de az Újpest elleni diadal napján megannyi szurkolója érezte úgy Budapesten, hogy itt van Amerika...

FTC–ÚJPEST 3:1 (2:1)

Bajnoki mérkőzés, 1965. augusztus 1., Népstadion, 60 000 néző. Jv.: Mayer (osztrák). FTC: Géczi – Novák, Mátrai, Horváth – Juhász, Orosz — Karába, Németh, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr. Újpest: Lung – Káposzta, Rajna dr., Sóvári – Solymosi, Noskó – Lenkei, Göröcs, Bene, Kuharszki, Zámbó. Gól: Németh (26. perc), Albert (41.), Bene (44.), Rajna dr. (60., öngól).


Szerző

„Szerfölötti bú” a brexit miatt? – A Johnson-terv titka

Publikálás dátuma
2019.08.18. 09:44

Fotó: DANIEL LEAL-OLIVAS / AFP
Ha a brexitet a sokszor véresen kegyetlen angol történelem mérlegére tesszük, könnyen átérezhetjük Shakespeare egyik korai királydrámájának, a János királynak két zárógondolatát.
Lehet-e a brexitet másként értékelni, mint az Egyesült Királyság súlyos válságát, amelyet a 2016-os, elhibázott politikai számításból kiírt népszavazás eredménye idézett elő? A távozáspártiak meglepetésszerű győzelme máig hatóan befolyásolja, sőt meghatározza…, mit is? Azt gondolom, csupán a szigetország politikáját – de nem történetét, kultúráját, hagyományait, s ha a kiválás megtörténik is, ami még mindig nem száz százalék, a szigetország akkor sem távolodik el hétmérföldes csizmákban lépdelve Európától: az unión kívül is meg lehet maradni európainak, amint arra számos példa akad, a mesebeli óriás pedig már képtelen a világbirodalom felé futni – az ugyanis jó ideje megszűnt, visszavonhatatlanul. Nem lebecsülni kívánom az esetleges távozást, de szeretnék arra emlékeztetni, hogy egyetlen politikus, egyetlen párt, egyetlen képviselőház – még ha az a Westminster is – sem azonos a már megélt történelemmel, a kulturális hagyományokkal, a mindennapok sokszínű világával, az évszázadokon át kialakított szokásrenddel – egyszóval magával az élettel. Sem Nagy-Britanniában, sem másutt. Ha a brexitet a sokszor véresen kegyetlen angol történelem mérlegére tesszük, könnyen átérezhetjük Shakespeare egyik korai királydrámájának, a János királynak két zárógondolatát. Az egyik: „ne adózzunk szerfölötti búval az időnek” – Arany János fordításában –, mert arról a nemzetről van szó, amely visszaverte a XVI. század végén a győzhetetlennek hitt spanyol armada támadását, és amely megnyerte a „Battle of Britain”-t Hitler ellen – nos, ilyen perspektívában „szerfölötti búnak” tényleg nincs helye.

Do or die

A másik vezérgondolatot, a kissé esetlen János királyról szóló korai Shakespeare-darab zárómondata tartalmazza: „Bár jőne haddal a három világrész, / Mi visszaverjük. Amíg hű marad / Magához, Ánglia nagy és szabad.” A régi Erzsébet-korban még tartani kellett világrészek ármánykodó hódításaitól, a mai „Erzsébet-korban” ennek nincs veszélye, a „nagy Anglia” világhatalmi szerepe jelentősen csökkent, de a szabadság máig egyik legfontosabb ismérve Britanniának, a brit világnak és a brexitnek is. David Cameron volt konzervatív kormányfő elbizakodott döntése után a politika a – mégoly csekély – népszavazási többséget követte, majd a szabadon és demokratikusan megválasztott Theresa May szinte minden kompromisszumos lehetőséget kipróbálva vallott kudarcot. Nem csoda, mert a kör négyszögesítése valószínűleg egyszerűbb föladat, mint 46 évnyi tagság után a szigetországot kivezetni az Európai Unióból. A politikusi álmait megvalósító, egykor talán a tagság híve, de a Downing Street 10.-re oly nagyon áhítozó - oda állítólag még a kutyáját is beköltöztető – Boris Johnson buldózerszerű fellépésével szinte mindenben tagadja elődjét; a „do or die” magatartás retorikus túlzása megfelel a részletekre nem igen adó, legázoló modorú, de rendkívül energikus egyéniségének: vagy megteszi, tehát október 31-ig, ha kell rendezetlenül, kivezeti a szigetországot az unióból, vagy „meghal”, persze politikai értelemben. Ez utóbbit a vele nem különösebben rokonszenvező szemleírók többsége szintén fölemlíti, kicsit más összefüggésben, ha ugyanis megnyeri a játszmát, a konzervatívok sorában, ha nem is Churchill, de a Vaslady – Margaret Thatcher – hírnevével vetekedhet, de ha veszít, az egyik legrövidebb és legdicstelenebb kormányfői pályát tudhatja majd maga mögött. A kilépést kétségtelenül szövevényes érdekek hálója fonja körül. Rövid távon mérlegelve: az uniónak nem érdeke az 585 oldalas kilépési egyezség újranyitása, Johnson kezdeti kemény fellépése ezért az első napokban éles visszautasításra talált Brüsszelben és más nyugat-európai fővárosokban. A kormányfő „mindenáron” akarja a kilépést, de saját pártja és a szintén zilált, antiszemita vádak ellen védekezni kényszerülő, baloldali fundamentalista hírében álló Jeremy Corbyn Munkáspártja is megosztott, jeléül annak, hogy a brit politikában az egykoriak helyett most új választóvonal működik: a kilépni akarók állnak szemben a maradáspártiakkal. Ez utóbbiak táborát erősíti a Liberális Demokraták és a Zöldek pártja, melyek aránylag jól szerepeltek – a szavazatok 20, illetve 12 százalékával – a májusi európai parlamenti választáson, amelyen a két hagyományos párt, toryk és a labouristák együttes aránya 23 százalékra zuhant, ami csaknem negyede a 2017-es általános választásokon mért együttes 82 százalékos aránynak. A nagy vesztesek mellett a nagy győztes Boris Johnson mostani legnagyobb ellenfele, Nigel Farage, a Függetlenségi Párt populizmusban verhetetlen vezére a maga 32 százalékával. Ha a mostani kormányfő „puha” találna lenni, a kíméletlen és demagóg hazugságoktól sem visszariadó Farage menten előzni próbálna. De nagy „keménykedésre” nincs lehetőség: az alsóház és a Lordok Háza már jó előre leszavazta azt a próbálkozást, hogy Johnson a brexit kierőszakolására megkerülje – netán felfüggessze – a parlamentet, s tekintve, hogy a legutóbbi pótválasztást a lendületben lévő liberális demokraták nyerték, a kormányzat mindössze egyfős többséget „élvez” az alsóházban.

„Tárgyalásos no-deal”

Az érdekek hálója a legszorosabban az ír határkérdést fonja körül: a határt nyitva szeretné tartani a köztársaság és az Egyesült Királyság is, de a teljesen szabad átjárás úgy juttatná a vámunió és az egységes piac előnyeihez a szigetországot, hogy az már nem tagja az uniónak. Ami viszont Brüsszelből nézve nonszensz, s hiába, hogy az 585-ből mintegy 300 oldal foglalkozik az ír vitával (a nehezen lefordítható „backstoppal”), a különféle halasztási határidők megállapításán vagy tervezésén egyelőre nem jutottak túl. Ennyi egymást keresztező rövidtávú érdekeltség nyomán nem csoda, hogy az elemzések többsége – amelyekkel Temzét lehetne rekeszteni – nem lát lehetőséget másra, mint arra, hogy a demokratikusan megválasztott kormányfő kiírja a választásokat, még talán szeptemberben, hogy az október közepén esedékes uniós csúcs előtt megfelelő fölhatalmazást kapjon, és a hónap végén kiléptesse országát az általa már brüsszeli tudósító korában is hevesen utált unióból. És ha nem? Egy választáson ugyanis – amint a brit voksküzdelmek változatos története erről tanúskodik, Churchilltől Tony Blairig – minden lehetséges. Most például elméletileg a maradáspártiak győzelme is. Minthogy a kör négyszögesítése eddig aránylag ritkán sikerült, a szemleírók nagy része arra hajlik, hogy Johnson kísérlete bukásra van ítélve. Az ellenvélemények közül egyet emelek ki, a Chatham House-nak, vagyis a Brit Királyi Külügyi Intézet igazgatójának a véleményét, már csak azért is, mert ez az elemző műhely hagyományosan közel áll a politikai elithez, adott esetben a Whitehall mértékadó köreihez. Robin Niblett igazgató szerint Boris Johnson „jól startolt” és „terve éppenséggel működhet”. Föllépése és jelszava párhuzamba állítható Trump amerikai elnökkel, aki – ugye – Amerikát kívánja „ismét naggyá tenni”, a szigetországi vezető viszont úgy válaszolt az alsóházban 129 kérdésre, hogy abból az világlott ki, a „Föld legnagyszerűbb helyévé” tenné hazáját. A Chatham House igazgatója nem vonja kétségbe, hogy – amint a többi elemző is állítja – a „rá váró kihívások valóban ijesztőek”, s ezek között legelső helyen éppen a külvilágot, vagyis az uniót érti, amelynek vezetői valószínűleg nem nagyon akarnak segíteni egy „opportunista populistának”. Az igazgató mégis úgy látja, hogy a Johnson-terv tartalmazhat kísérleteket egy „tárgyalásos no-dealre”, vagyis egy halvány kompromisszumokat kérő, egyezség nélküli kilépésre, az elgondolás azonban a parlamentben különféle oldalakról ellenállásba ütközhet. A válasz erre – az igazgató szerint is – a választások kiírása lenne, s a voksok párharcában Johnsonék az azonnali kilépéssel és az unióval kialakítandó szabadkereskedelmi övezet tervével kampányolnának, a munkáspártiak viszont valószínűleg a második népszavazás és a maradás mellett érvelnének.

Az angol világ marad

De mivel magyarázza Niblett igazgató, hogy a feltételezett Johnson-terv működni fog? Egyfelől a Munkáspárt „végtelennek látszó megosztottságával”, másfelől azzal a friss fölméréssel, amely szerint a lakosság jóval nagyobb része – 32:20 arányban – látná szívesebben Boris Johnsont a kormányfői székben, mint Jeremy Corbynt, harmadrészt a toryk elszántságával, hogy három évi küszködés után nem adják ki a kezükből a hatalmat, aminek a kedvéért a megállapodás nélküli kilépés ellenzői – a többi között Boris fívére, Jo Johnson – végül a kormányfő mögé állnának. Az eszmefuttatás a Johnson-terv mellett teszi le a voksot, ami az intézet laza kormányzati kötődése miatt különösen hangsúlyosnak tűnik. Ha a terv elbukik, zárja elemzését az igazgató, a brit politika „széttöredezik” „nemcsak Boris Johnson, hanem a brit politikai jövő stabilitásának a kárára is.” És itt jutunk el a brexit-vita hosszú távú összetevőjéhez. Bármennyire kibogozhatatlanok is az érdekellentétek a főbb szereplők között, a kapcsolódások nagyobb távon szétszálazhatók: senkinek nem érdeke a nagy robajjal és így még nagyobb bajjal tetézett kiválás, sem Londonnak, sem az uniónak, sem az Ír Köztársaságnak. De bármilyen károsak is a megállapodás nélküli kilépés következményei – az uniós árucikkek megdrágulása a szigetországban, az EU-ban dolgozó 1,3 millió brit és az Egyesült Királyságban munkát vállaló 3,7 millió uniós polgár jogi helyzetének elbizonytalanodása, az évi tízmilliárd fontos brit befizetés elmaradása a brüsszeli kasszákba és az évi hárommilliárdos brüsszeli hozzájárulás megszűnése a brit mezőgazdasághoz, a rendezetlenül maradó brit-ír határ és a többi vitapont -, az angol világ mégis a helyén marad, amint a brit élet is a maga hihetetlen kulturális sokszínűségével, gazdag történelmével, sajátos brit stílusával. „Szerfölötti búnkat” az is enyhítheti, hogy a színfalak mögött, több forrásból is kitapinthatóan, mind Londonban, mind az unióban már tart a felkészülés a rendezetlen kilépésre. Hogy a „kizuhanás” zaja mégse legyen fülsüketítő, mert hát, kinek jó az…?
Szerző