„Gávárity pa-ruszki?- próbálkozik Pongrácz főhadnagy a két csinos kelet-német lánnyal. Egyszerre tiltakoznak. Annyit sikerült kihámozni a szavaikból, hogy Budapestre akarnak eljutni a barátaikhoz”.
Így kezdődött az 1989. augusztus 16-i riportom, amit a liberális hetilap munkatársaként Hegyeshalom tőszomszédságában, a beszédes nevű Csempeszpusztán készítettem. Akkor még nem sejtettem, hogy három nap múlva Sopron mellett megkezdődik a "szocialista világrend” végjátéka.
A két lányt egyébként egy lelkes, önkéntes határőr dobta fel a határőröknek, akik nem kedvelték az efféle buzgómócsingokat, mert rengeteg pluszmunkát adtak nekik. A zöld határ már átjárható volt. Az aknamezőt régen felszámolták és a vasfüggönyön is több volt a lyuk mint a vas. Amikor ’89 június 27-én Horn Gyula a Németh-kormány külügyminisztere és Alois Mock osztrák külügyminiszter ünnepélyesen átvágták a vasfüggönyt, valójában azon a rövid szakaszon újra kellett építeni a műszaki zárat, mert addigra már csak mutatóban maradt elektromos jelzőrendszer, szögesdrótkerítés.
A határőrök csak végső esetben adhattak le figyelmeztető lövéseket, de ha a kelet-német disszidensnek volt vér a pucájában, simán átléphetett a szabad világ kapujának számító Ausztriába. Én egyetlen halálos incidensről tudok, amikor egy NDK-s fiatalember és egy magyar határőr dulakodni kezdett és a határőr fegyvere véletlenül elsült: olyan szerencsétlenül találta el a srácot, hogy meghalt. Tragédia a tragédiában, hogy néhány nappal később legálisan is átmehetett volna a Lajtán túlra.
Mindenesetre ahogy közeledtünk a már nem létező vasfüggöny felé, az útpadkán, de a mezőgazdasági földutakon, mezőkön is, egyre több Trabant, valamivel kevesebb Wartburg és néhány Lada árválkodott. Gazdáik már nagy valószínűséggel útban voltak Nyugat-Németország felé.
Élelmes honfitársaink sem tétlenkedtek, rengeteg gépkocsinak jórészt már csak a karosszériája volt meg, alaposan kibelezték őket. Sok járgánynak még a kerekeit is leszerelték szorgos kezek. Ha lett volna bennem némi üzleti érzék, mint ahogy nem volt, nem van és félek, hogy már nem is lesz, akkor összeszedtem volna néhány tucat Trabcsit, amit manapság több ezer euróért dobhatnék piacra az NSZK-ban. De hát ez a hajó, pontosabban ez a Trabant már régen elment.
Az akkori diktatúra hanyatlása persze már előbb megkezdődött. Amikor egy évvel korábban, ’88-ban Somoskőújfalunál Évával és Ákossal véletlenül átsétáltunk a somoskői várhoz, ami akkor a később jobblétre szenderült Csehszlovákiához tartozott, mi is határsértést követtünk el. Mint később kiderült, egy önkéntes határőr-úttörő jelentett fel a határőr őrsön.
Hazai földre lépve két határőr igazoltatott minket, akik közölték, ha a túloldalon kaptak volna el a csehszlovák kollégák, 2-3 napba is beletelt volna, hogy hazajussunk. Aztán keményen a szemünkbe nézve azt tanácsolták, hogy legközelebb olvassuk el a táblát, amin az állt, hogy a táblán túl már Csehszlovákiában vagyunk. Az volt az érzésünk, hogy inkább a kéretlen segítőjükre mérgesek, nem ránk. Mindenesetre mellőzték az intézkedést, a papírmunkát, elköszöntek és mindenki ment a maga útjára. Egy-két évvel korábban még nem úsztuk volna meg ennyivel.
A sokkal szigorúbban őrzött nyugati határon is csak tessék-lássék tartóztatták fel ’89-ben a kelet-német menekülteket, ha azok fényes nappal nyílegyenesen a karjaikba futottak, vagy az önkéntes feljelentők miatt rákényszerültek az intézkedésre.
Persze a riportnak volt előzménye, az a ma már felfoghatatlan lázas, forrongó hangulat, ami a késő ’80-as években kialakult és ebbe robbantak bele az NDK-s menekült tömegek. Honeckerék hiába követelték, hogy a két "szocialista” ország közötti kiadatási egyezmény keretében toloncolják ki a magyar hatóságok az NDK-s „disszidenseket”. Erre a Németh-kormány már nem volt hajlandó. Sőt, Berlin helyett már Bonnal, az NSZK akkori fővárosával egyeztettek. És persze Gorbival, vagyis Mihail Gorbacsovval is, aki azt mondta, „elvtársak, ez a ti ügyetek, mi nem avatkozunk bele”.
A nyugat-német követség kertjében július végétől, augusztus elejétől kezdtek gyülekezni a kelet-német „disszidensek”. Néhány hét alatt olyan sokan lettek, hogy megnyitották számukra a zugligeti kempinget, és a Máltai Szeretetszolgálat a Németh-kormány hozzájárulásával és az NSZK támogatásával megszervezte az ellátásukat.
Éppen 30 éve - augusztus 19-én rendezték meg a Páneurópai Pikniket, egy ideiglenes határnyitást Sopronpuszta és a burgenlandi Szentmargitbánya (St. Margarethen) között. Az eseményt debreceni MDF-esek kezdeményezték. Azon a napon több száz NDK-s menekült rohant át Ausztriába. A német „munkásállamnak” a kegyelemdöfést az adta meg, hogy Horn Gyula külügyminiszter bejelentette, szeptember 1-től az NDK állampolgárai elhagyhatják Magyarországot Ausztria irányába. Büszkén néztük a hegyeshalmi határátkelőnél készített fotókat, híradófelvételeket, a felhúzott határsorompó alatt nevetve-sírva a szabadságba özönlő kelet-németeket.
Akkor nagyon jó volt magyarnak lenni.