Piknik roham

Publikálás dátuma
2019.08.19. 09:18

Fotó: Lobenwein Tamás / Páneurópai Piknik'89 Alapítvány
„Gávárity pa-ruszki?- próbálkozik Pongrácz főhadnagy a két csinos kelet-német lánnyal. Egyszerre tiltakoznak. Annyit sikerült kihámozni a szavaikból, hogy Budapestre akarnak eljutni a barátaikhoz”. Így kezdődött az 1989. augusztus 16-i riportom, amit a liberális hetilap munkatársaként Hegyeshalom tőszomszédságában, a beszédes nevű Csempeszpusztán készítettem. Akkor még nem sejtettem, hogy három nap múlva Sopron mellett megkezdődik a "szocialista világrend” végjátéka. A két lányt egyébként egy lelkes, önkéntes határőr dobta fel a határőröknek, akik nem kedvelték az efféle buzgómócsingokat, mert rengeteg pluszmunkát adtak nekik. A zöld határ már átjárható volt. Az aknamezőt régen felszámolták és a vasfüggönyön is több volt a lyuk mint a vas. Amikor ’89 június 27-én Horn Gyula a Németh-kormány külügyminisztere és Alois Mock osztrák külügyminiszter ünnepélyesen átvágták a vasfüggönyt, valójában azon a rövid szakaszon újra kellett építeni a műszaki zárat, mert addigra már csak mutatóban maradt elektromos jelzőrendszer, szögesdrótkerítés. A határőrök csak végső esetben adhattak le figyelmeztető lövéseket, de ha a kelet-német disszidensnek volt vér a pucájában, simán átléphetett a szabad világ kapujának számító Ausztriába. Én egyetlen halálos incidensről tudok, amikor egy NDK-s fiatalember és egy magyar határőr dulakodni kezdett és a határőr fegyvere véletlenül elsült: olyan szerencsétlenül találta el a srácot, hogy meghalt. Tragédia a tragédiában, hogy néhány nappal később legálisan is átmehetett volna a Lajtán túlra. Mindenesetre ahogy közeledtünk a már nem létező vasfüggöny felé, az útpadkán, de a mezőgazdasági földutakon, mezőkön is, egyre több Trabant, valamivel kevesebb Wartburg és néhány Lada árválkodott. Gazdáik már nagy valószínűséggel útban voltak Nyugat-Németország felé.  
Élelmes honfitársaink sem tétlenkedtek, rengeteg gépkocsinak jórészt már csak a karosszériája volt meg, alaposan kibelezték őket. Sok járgánynak még a kerekeit is leszerelték szorgos kezek. Ha lett volna bennem némi üzleti érzék, mint ahogy nem volt, nem van és félek, hogy már nem is lesz, akkor összeszedtem volna néhány tucat Trabcsit, amit manapság több ezer euróért dobhatnék piacra az NSZK-ban. De hát ez a hajó, pontosabban ez a Trabant már régen elment. Az akkori diktatúra hanyatlása persze már előbb megkezdődött. Amikor egy évvel korábban, ’88-ban Somoskőújfalunál Évával és Ákossal véletlenül átsétáltunk a somoskői várhoz, ami akkor a később jobblétre szenderült Csehszlovákiához tartozott, mi is határsértést követtünk el. Mint később kiderült, egy önkéntes határőr-úttörő jelentett fel a határőr őrsön. Hazai földre lépve két határőr igazoltatott minket, akik közölték, ha a túloldalon kaptak volna el a csehszlovák kollégák, 2-3 napba is beletelt volna, hogy hazajussunk. Aztán keményen a szemünkbe nézve azt tanácsolták, hogy legközelebb olvassuk el a táblát, amin az állt, hogy a táblán túl már Csehszlovákiában vagyunk. Az volt az érzésünk, hogy inkább a kéretlen segítőjükre mérgesek, nem ránk. Mindenesetre mellőzték az intézkedést, a papírmunkát, elköszöntek és mindenki ment a maga útjára. Egy-két évvel korábban még nem úsztuk volna meg ennyivel.
A sokkal szigorúbban őrzött nyugati határon is csak tessék-lássék tartóztatták fel ’89-ben a kelet-német menekülteket, ha azok fényes nappal nyílegyenesen a karjaikba futottak, vagy az önkéntes feljelentők miatt rákényszerültek az intézkedésre. Persze a riportnak volt előzménye, az a ma már felfoghatatlan lázas, forrongó hangulat, ami a késő ’80-as években kialakult és ebbe robbantak bele az NDK-s menekült tömegek. Honeckerék hiába követelték, hogy a két "szocialista” ország közötti kiadatási egyezmény keretében toloncolják ki a magyar hatóságok az NDK-s „disszidenseket”. Erre a Németh-kormány már nem volt hajlandó. Sőt, Berlin helyett már Bonnal, az NSZK akkori fővárosával egyeztettek. És persze Gorbival, vagyis Mihail Gorbacsovval is, aki azt mondta, „elvtársak, ez a ti ügyetek, mi nem avatkozunk bele”. A nyugat-német követség kertjében július végétől, augusztus elejétől kezdtek gyülekezni a kelet-német „disszidensek”. Néhány hét alatt olyan sokan lettek, hogy megnyitották számukra a zugligeti kempinget, és a Máltai Szeretetszolgálat a Németh-kormány hozzájárulásával és az NSZK támogatásával megszervezte az ellátásukat.
Éppen 30 éve - augusztus 19-én rendezték meg a Páneurópai Pikniket, egy ideiglenes határnyitást Sopronpuszta és a burgenlandi Szentmargitbánya (St. Margarethen) között. Az eseményt debreceni MDF-esek kezdeményezték. Azon a napon több száz NDK-s menekült rohant át Ausztriába. A német „munkásállamnak” a kegyelemdöfést az adta meg, hogy Horn Gyula külügyminiszter bejelentette, szeptember 1-től az NDK állampolgárai elhagyhatják Magyarországot Ausztria irányába. Büszkén néztük a hegyeshalmi határátkelőnél készített fotókat, híradófelvételeket, a felhúzott határsorompó alatt nevetve-sírva a szabadságba özönlő kelet-németeket. Akkor nagyon jó volt magyarnak lenni.
Szerző

Hősök a pasaréti lövészárkokban

Publikálás dátuma
2019.08.18. 19:50

Fotó: Marabu
Körülnézek, és valóban. Pasaréten lövészárkot kellene ásni, hogy egyáltalán el tudják képzelni, valójában mi folyik az életben.
1915. augusztus közepén a politikusok élményszerűvé kívánták tenni a hátországban is az ott szinte érzékelhetetlen háborút. Lövészárkot rendeltek hát Budára, Pasarétre, amit 50 fillérért lehetett megnézni. Özönlött a nép. Csütörtökönként az 1 koronás műsorra is. Ekkor katonai fényszórók, világítópisztolyok és rakéták révén háborús tűzijátékot is adtak. Amint egy jó ideje a magyar állam immár békés ünnepén is szokás, ahogy azt hamarosan láthatjuk. Ünnepelni fogjuk a sikereket, melyekhez gyakran különleges módszerekre is szüksége van a hatalomnak. A napokban a Blaha Lujza téren a zebránál várakozva megkérdezte tőlem egy fiatalabb ember, tudom-e, mikor lesznek az önkormányzati választások. Tudtam, mondtam, kérdeztem, miért kérdi. Mert már nagyon várja. A közmunkásoknak ugyanis fizetnek 25 ezer forintot, ha elmennek szavazni. Az most nagyon jól jönne, de októberig még kibírja valahogy. Azt ígérik, biztosan meglesz. Ki ígér, ki fizet? – kellett volna kérdeznem, de elmulasztottam. Nem éreztem tisztességesnek, hogy anyagot vegyek fel a zebránál az egyébként épp szabadságos frontharcosra emlékeztető férfival. Pont vele játsszam le a piros lámpánál, amit mindenhol le lehet, ahol emberek keresztezik valamiképpen egymás útját. A lényeg mindig ugyanaz: nincs törvény. Az egyik gázol, vagy lefizet, vagy ügyet sem vet, miközben van ügy. Akad, akinek ez jó, másnak még nehezebbé teszi az életet. Törvény hiányában pedig a tűzijáték rakétái sem épp ezen a napon indulnának. István király volt az ugyanis, aki megteremtette Magyarországon a törzsfőnöki szabad akarattal szemben a törvények uralmát. Meg még sok minden mást is, amire például Sólyom László államfőként utalt 2005. augusztus 20-án. Tizennégy év alatt nagyon beértek e mondatok: „A függetlenséget István úgy őrizte meg, hogy a lehető legteljesebben bekapcsolódott Európa gazdasági és kulturális vérkeringésébe. Ennek fontos lépéseként megnyitotta a Szentföldre Magyarországon keresztül vezető zarándokutat. (…) E nélkül nem válhatott volna Magyarország számottevő európai tényezővé. Gondoljuk csak meg: Galliából, a Nyugat távoli országaiból ezen a biztos úton vonulhattak a zarándokok Jeruzsálembe! (…) Volt olyan jelentős személyiség, akit István így, zarándokként ismert meg, s nem is engedett továbbmenni. Őt Szent Gellért néven mindnyájan ismerjük.” Át az országon és vissza? Az Intelmek mellett a leggyakrabban Szent István törvényeit szokták emlegetni; innen ered a magyar jogrendszer ezeréves folyama. Sólyom szerint tudnivaló ezekről a törvényekről, hogy sokkal emberségesebbek voltak, mint a korabeli Európa más országainak törvényei. Mint feljegyezték, tömegek vándoroltak be Magyarországra éppen a — mai szóval úgy mondanánk – jogbiztonság miatt. Sólyom látnoki provokációja? Orbán Viktor is provokálta majdani önmagát. Még a 2015-ös határ előtt, de már miniszterelnökként ezt idézte az Intelmekből: "Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: »Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.«" És mi minden fog elhangzani most huszadikán?! Pedig elég lenne az eddigieket elismételni évről évre. Ezáltal szembesülni vele, hogy alig van már törvény, csak szabályok léteznek, amelyekkel élve e hatalom maga felé hajlítja az emberek derekát. Nemcsak törvény előtti, hanem a törvény utáni egyenlőség is alapvető civilizációs szabály lenne. Az a rend, amit a törvények végrehajtása során alkalmaznak, s amely szerint például közbeszerzéseknél, vagyis a közösség megbízásainak elnyerésekor az egyik ember éppen annyit ér, mint a másik. Csak az ajánlataik versenyeznek, nem ők. Így van ez? És ha egyházi iskolába jársz is, éppen annyira kellene fontosnak lenned az államodnak, mintha az ő iskoláját látogatnád. És ez így van? A törvény gyakran kényelmetlen, de legalább mindenkinek biztonságot adó uralma oly sok ponton rendült már meg, hogy államunk egyre inkább polgárai segítségére szorul. Nem lenne szabad magára hagyni. (Nem kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni. Minden egyes beadvány, fellebbezés alkalmat ad az államnak a helyes válaszra.) Fleck Zoltán jogtudós a Magyar Narancsnak már 2016-ban azt mondta: „Magyarországon nincs hatalommegosztás, minden intézményben ugyanaz a logika érvényesül, már csak ez alapján is joggal feltételezhető, hogy a bíróság sem független. Az igazán fontos ügyekben nem lehet politikai befolyástól mentes döntésre számítani.” Hasonlóképpen fogalmazott a magyar igazságszolgáltatás helyzetéről az az osztrák bíró, aki nemrég a Nemzetközi Bírói Egyesület tényfeltáró küldöttségének tagjaként járt itt. Jelentésük szerint az Orbán-kormány részéről oly mértékű hatalomkoncentráció megy végbe, ami mind inkább kiüresíti a jogállamot. Úgyhogy az ország közel jár az alkotmányos válsághoz. Nemcsak a jogállam rendült meg Magyarországon, hanem a piacgazdaság is. Még egy idézet: Megszűnt a versenyalapú piacgazdaság a gazdaság kulcsterületein. Kivonják a verseny hatálya alól ezeket az ágazatokat, mindenre rátelepszik az állam, így állami döntés eredménye, hogy melyik vállalatnak mekkora lesz a nyereségrátája – mondta Nagy Zoltán, a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) 1998 és 2010 közötti elnöke – és még oly sokan mások. Érez-e ebből bármit is a közvélemény-kutatók munkatársa, az átlag magyar? Alig, kivéve, ha a frontvonalba kerül. A magyar kormányzásról elmarasztaló uniós döntések és határozatok születnek sorra. A hátországban ebből nem érzékelnek szinte semmit. Nem ezek miatt menekül, aki tud. Clare Humphreys például simán tud, hiszen ő amerikai, bár a Corvinus minapi diplomaosztóján búcsúzó hallgatóként beszélve elmondta, hogy az általa megszeretett egyetem éppen arra kanyarodik, amitől ő menekült, az adósrabszolgaság felé. Ezen belül különösen aggasztónak tartja, hogy a környezeti világkatasztrófa elleni parancsoló szükségességű harc idején az egyetemen egy olajcég és a miniszterelnök barátja kerül meghatározó pozícióba, továbbá egy minisztérium, amelynek kulcsszerepe volt a CEU elüldözésében és a tudományos akadémia kutatóhálózatának kiszervezésében. Ha ő szomorú attól, ami történik, mit gondoljunk Mihályi Fruzsina tanárszakos hallgatónak a 20on.hu-n megjelent írásáról? A végét idézem: Nem éltet minket a diploma gondolata, hiszen legtöbben nem engedhetjük meg magunknak, hogy nettó 135 000 forintért a szakmánkban helyezkedjünk majd el. Hiába szeretnénk tanárok lenni, nem lehetünk azok. Megyeri Dávid néhány napja írta a Magyar Nemzetben: Több mint beszédes, hogy nem is igen próbálják cáfolni a baloldali liberális pártok és sajtóorgánumok, hogy gyűlölik a keresztény-nemzeti polgári jobboldalt, amiről Orbán Viktor beszélt Tusnádfürdőn. Pedig tudhatnák: a hallgatás – beismerés. Én például nem ismerem ezt a gyűlöletet. Viszont nem lehet egyszerre szeretni, becsülni például az idézett hölgyeket, fontos véleményeket, igazságért harcoló embereket és a kormányzást, amely ellen szólnak. Én inkább az előbbieket szeretem. Viszont tény, hogy egyre vonzóbb a felszín. Olyan, amilyenről Krúdy Gyula írt az I. világháború negyedik évében: „...a messzi határokon talán hideg konzervet és reá frissen hullott havat étkeznek testvéreim, azonban úgy látom, hogy a városban még mindíg elegen vagyunk, a vacsorázóhelyeken nehéz a kellemes asztalhoz való jutás, a divatos éttermekben a zene és a női kacaj együtt tündöklik a csillárok lángjaival (...) a csemegekereskedők alig győzik kiszolgálni a vevőiket.” Körülnézek, és valóban. Pasaréten lövészárkot kellene ásni, hogy egyáltalán el tudják képzelni, valójában mi folyik az életben. Valahol a frontokon harcolnak az emberek, van, hogy nyernek, máskor pusztulnak magukban, akik pusztulnak, míg egyszer csak vége – és nincs meg a fél ország, miközben Pasaréten a hős katonák fényesen védik állásaikat.
Frissítve: 2019.08.19. 07:10

Papp Sándor Zsigmond: Világ a dobozban

Publikálás dátuma
2019.08.18. 17:25

Fotó: Abramochkin Yuryi / AFP
„A dobozbeli világ bizonytalan mivoltát csak fokozta, hogy az iskolában nem tanították a földrajzát és a történelmét, csak a regényeit, novelláit és verseit, meg annyi történelmet, amennyit ebből le lehetett szűrni.”
Nem volt könnyű eldönteni, hogy melyik világ a valóságosabb. A tévébeli izgalmasabbnak és ismerősebbnek tűnt, hiszen magyarul beszélt. Kukori és Kotkodától Mekk Eleken át a Vízipókig gyorsan benépesítette a gyermekkoromat. Aztán én is drukkoltam a Ki mit tud? versenyzőinek, elámultam a Delta tudományos hírein, megcsodáltam a hét műtárgyát, unott tekintettel követtem a Vers mindenkinek beszélő fejeit, és alig vártam a szombat esti filmkoktélt. A legapróbb zugokig felderítettem és megismertem ezt a világot, összebarátkoztam legfontosabb képviselőivel Juhász Elődtől Kudlik Júliáig. Még az sem volt zavaró, hogy a Híradó tudósításai alig karcolták az én életemet, lassan megtanultam, hogy ezek is valódi hírek, csak épp a dobozbeli világban érvényesek. Tudtam, hogy hol kell megmutatni Budapestet Európa szakadozott, szertárbeli térképén, miközben meg voltam győződve, hogy a magyarok fővárosának igazi lelőhelye mégis a fekete-fehér képeket sugárzó doboz. Ott él, ott elevenedik meg. Minden más száraz adat csupán. A kinti világ egészen más volt. Szegényesebb és kopottabb, ráadásul el akarta velem hitetni, hogy a román éppolyan fontos (már boldogulni akarok), mint az én és a dobozbeli világ nyelve. Ezt én képtelen voltam bevenni, talán ezért is egyensúlyoztam román nyelvből és irodalomból mindig a bukás szakadékának szélén. Kötelezőből csak azt voltam hajlandó elolvasni, ami magyarul is megjelent. Például Rebreanutól az Akasztottak erdejét vagy a Iont, mert így végre átélhettem a nincstelen román paraszt iszonyú földéhségét. Ennél több kompromisszumot (tán zsigerből, tán lázadásból) nem voltam hajlandó kötni. A fejemben sehogy sem akart Petőfi mellé állni Eminescu, Ady mellé Goga. A sivár kinti világ nélkülözte mindazokat a kincseket, amelyeket a dobozbeli világ csak úgy ontott magából. Ezek némelyike tárgyiasult is: nagyapám a kishatárátlépője révén havonta hozott vegetát, piros aranyat, savanyúcukrot és az IPM aktuális számát. Előbb apám olvasta ki az utolsó betűig, aztán bejárta a családot. Engem leginkább Boris Vallejo festményei varázsoltak el a címlapon. Egészen hihetetlennek tűnt, hogy ilyen lények is lakhatnak a dobozbeli világ valóságos földjén. Én viszont alig jutottam közel ahhoz a földhöz. Nagy ritkán, amikor kimentünk horgászni a petei tavacskához (mivel a határzónában volt, már át kellett haladni az első ellenőrző ponton, amit egy útszéli őrbódéban strázsáló puskás katona jelenített meg, aki szigorúan kikérdezte apámat, hogy mit akarunk a tiltott környéken), apám a távolba mutatott, és azt mondta, azok a fák ott, az már Magyarország. Nehezen hittem el, hiszen azok a fák pont ugyanolyanok voltak, mint az itteni fák, semmi különlegeset nem láttam bennük, szinte már szemtelenül nem akartak különbözni, és azt is nehéz volt elképzelni, hogy a dobozbeli világ igazából ilyen közel lenne, kőhajításnyira az én világomtól. Apám a mutogatás után rendszerint azt is hozzátette, hogy eszembe se jusson arra menni, elhagyni a part menti nádas vonalát, mert egy, szíjat hasít a hátamból, kettő, pont egy olyan puskával lőnek le, amilyet a kiskatona is szorongatott. A két világ átjárhatatlan párhuzamosságát jól demonstrálta az ünnepek kettéosztottsága. A két szilveszter, a két húsvét, hogy mi augusztus 23-án ültük meg augusztus 20-at, bár a felvonulás majdhogynem ugyanolyan volt, azt leszámítva, hogy Kádár szerényebbnek tűnt a lenyalt hajú Ceaușescunál, akinek nevét úgy kellett skandálni, mint valamilyen buta locsolóversikét. Ezek a pillanatok jól mutatták a mindenki által tudott igazságot: bár mi itt élünk, ebben a világban, igazából a másikhoz, a dobozbelihez tartozunk, ha úgy tetszik, mi vagyunk Kudlik Júlia és Juhász Előd távoli rokonai. Mi nem Bukarestbe vágyunk és nem is a Fekete-tenger partjára, ezek a helyek jóval valószerűtlenebbek, mint a Balaton, igazából olyan messze lehetnek, mint a nagyon távolinak tűnő külföld. Mi lejjel fizetünk ugyan, de a forintot érezzük igazán értékesnek, amelyet csak a márka képes lepipálni. A dobozbeli világ bizonytalan mivoltát csak fokozta, hogy az iskolában nem tanították a földrajzát és a történelmét, csak a regényeit, novelláit és verseit, meg annyi történelmet, amennyit ebből le lehetett szűrni. Persze csak óvatosan. Kukori és Kotkodához így csatlakozott tehát egy idő után Toldi és a kőszívű ember, Dobó István és nemecsek, meg azon könyvek hősei, akiket nem tanítottak. A képzeletben megmozduló hősök beszélgettek hát a mozgó világ hőseivel. Próbáltam átcsalogatni őket az én világomba, ahol kiskatona posztol a határ előtt és locsolóversikéket kell skandálni, de nem engedtek a csábításnak. Kinevették az én világomat. A nyolcvanas évek közepén aztán alkalmam nyílt ellenőrizni, hogy valóban létezik-e a dobozbeli világ. Zajos, kiismerhetetlen, és olyan nagynak tűnt Budapest, amely semmilyen dobozba sem férhet be igazán. Imádtam a könyvesboltjait, de ijedten fogtam apám kezét a metrón. Tudtam, hogy elég egy rossz lépés és végérvényesen eltévedek ebben a lüktető labirintusban. Talán csak egyet tudtam biztosan, amit nem mertem a szüleimmel megosztani. Talán a szíj és a puska miatt: akármi is lesz, egyszer majd itt fogok élni.
Frissítve: 2019.08.19. 09:47