Támadnak a rómaiak, vagy ha jobban tetszik, feltámadnak Óbudán. Merthogy békésen ugyan, de „kezdik visszahódítani” egykor volt lakóhelyüket, ami egyelőre annyit tesz, hogy a néhai Aquincum szellemei beköltöznek a panelrengetegbe. Egészen pontosan ráköltöznek egy-egy felújított panelház külső homlokzatára, égbe szökő alakjukkal megidézve az idén 1930 éves római katonai és polgárvárost, mely közel 2000 évvel alapítása után is látványosan jelen van az óbudai mindennapokban.
A Fő tér közelében, a Polgár utca és a Kórház utca ékében nemrégiben újraszigetelt paneltornyon hatalmasra festett katonák, egymással diskuráló tógás alakok és finom római dámák igyekeznek elmosni a történelem és a Duna menti limes határait, sajátos módon otthont adva az első néhány évszázadban itt állomásozó, 6000 fős légió II Adiutrix kiválasztott alakjainak. A légiótábort, melynek nyomai a mai napig meghatározzák a környék látképét, a híresen diktátori babérokra törő Domitianus császár jelenlétében avatták fel, aki többek között arról is híres volt, hogy nem tűrt semmiféle ellentmondást és ellenállást – aki mégis megpróbálta, azt a terror már akkoriban is kifinomultnak számító eszközeivel pöccintette ki a látóteréből, olykor pedig le a térképről. Szóval, ez a bizonyos Domitianus ideutazott a mai Budapestre csak azért, hogy „megalapítsa” Aquincumot és a légiótábor létrehozásával megerősítse a római jelenlétet: tagja csak római polgárjoggal rendelkező férfi lehetett, aki ráadásul városi lakos volt és magasabb iskolai végzettséggel rendelkezett. Az első helyőrséget Britanniából helyezték át erre a területre – feladatuk a béke biztosítása mellett a romanizáció volt, vagyis a katonai feladatok mellett, látványos példamutatással, el kellett terjeszteniük a római szokásokat: hivatalból kellett nyilvános fürdőket látogatniuk, naponta tisztálkodniuk és részt venniük az amfiteátrum szabadtéri játékain.
„Sok rómainak, akik itt éltek a környéken, a nevét is tudjuk” – meséli egy játszótéri anyuka, akit láthatólag lelkesít a bennfentesség. Úgy emlegeti Caius Castricus Victort vagy Marcius Turbót, mintha évezredes jó barátság kötné őket egymáshoz. A homokba rajzolva méretezi be a területet: nagyjából 500 x 540 méter, és büszkén mutat rá a ma Polgár utca 7. alatt lévő lakóházára, ami a tábor egyik, a Duna védelmét szolgáló belső tornya, bástyája helyén magasodik. Az anyuka nem helytörténész, a tervezési munkálatok alatt kupálta ennyire ki magát, merthogy a házfestések szinte példátlan módon a lakók bevonásával történtek. A tematika ugyan adott volt – Sárosi Anita tervezőnek a színekkel a Duna két partját, valamint a Római birodalmat kellett megidéznie –, de azt, hogy kik és milyen formában ékesítsék a panelsorokat, az ott lakók szavazhatták meg. Ahogyan az anyuka mondja látható büszkeséggel: „van ugyan császár, de ezen a lakótelepen mégis működik a demokrácia.”
