Szégyellem a szakmámat – ezt a munkacímet adtam tervezett írásomnak, aztán gyorsan meg is bántam; szabad-e így beszélnem, így fogalmaznom arról a hivatásról, amely amióta csak létezik fontos eszköze volt a tájékoztatásnak, képviselői megbecsült tagjai a társadalomnak. Aztán megint fordult – bennem - a kocka, hiszen jól tudjuk, hogy az a bizonyos presztízs sosem volt olyan magas, sőt voltak időszakok, amikor ugyan irigyelt professzió volt zsurnalisztának lenni, ez azonban egyáltalán nem volt arányban a megbecsültséggel.
Nem kell olyan messzire mennünk a történelemben, hogy azt lássuk: a politikai hatalom – mint mindig - igyekezett maga alá gyűrni a média dolgozóit, hol durván, hol finomabban, de sosem teljesen eredménytelenül. Az ötvenes évek magyar újságírását jobb, ha minél hamarabb elfelejtjük, vagy ha nem felejtjük is el, a lomtárba hajítjuk. Tehát, ha ma azt írom le, hogy szégyellem a szakmámat, akkor milyen kifejezést használjak azokra az időkre, illetve azokra az újságírókra, akik akkoriban űzték ezt a hivatást, és sosem a nyilvánosságot, csakis a nomenklatúrát szolgálták ki, lévén maguk is részei ennek a nomenklatúrának.
Hogyan is vethetnénk össze a diktatúra időszakát a demokráciáéval. Hiszen ma demokrácia van, lám azt írok, amit akarok, nincs cenzúra, még öncenzúra sincs, ha úgy tetszik teljes a szabadság. És, ha teljes a szabadság, akkor végképp nem lehet beszélni kényszerről, a nyilvánosságot bárki, bármilyen véleménnyel elérheti. Hát nem ezt akartuk? Nem azt akartuk, hogy a vélemény szabad legyen? Márpedig, ha szabad, akkor szabad bármit írni, megfogalmazni, nem vehetem el senkitől az ő szabadságát, az ő szabad gondolatait.
Nem is teszem.
Mégis: szégyellem a szakmámat. És pont azért szégyellem, mert nem lenne muszáj beállni a hatalom mögé, vagy ha mégis megteszi valaki, végképp nem kellene aljas, kitalált történetekkel tönkretenni másokat, csak azért, hogy a politikai hatalom képviselői elégedettek legyenek. (Az most más kérdés, hogy milyen politikai hatalom az, amely olyan történeteket fogad el, rendel meg, amelyek mások becsületébe gázolnak, hazug módon próbálják az eltérő, versengő politikai vélemény hordozóit tönkretenni, diszkreditálni.) Hittem: soha többé nem köszönnek vissza az ötvenes évek, és persze nem is köszöntek vissza, csak éppen ugyanaz történik – mondjuk így? – modernebb változatban. Ma nem az imperializmust szolgálja ki a „sötétben bujkáló ellenforradalmár”, nem osztályidegen, és nem hazaáruló (bocsánat, az ma is működik), hanem szexuális ragadozó, ártatlan lányok zaklatója – lett légyen férfi, vagy nő -, jelenléte a mindennapi életben, főként a politikaiban, maga a morális fertő. Új módszerek, új hangok bukkantak fel a média világában, és lám még ennek is akadnak jócskán képviselői, gyakorlói. Nincs diktatúra, és mégis. Nem kötelező, és mégis. Megteszik, mert maximálisan kiszolgálják gazdáikat. Nincs erkölcsi korlát, nincs morális határ. Csak a megrendelés, csak a végrehajtás.
Nem gondoltam rá a rendszerváltás hajnalán, hogy lesz idő, amikor újra szégyellni kell a szakmámat.