Életmű egy filmben – Búcsú Peter Fondától

Publikálás dátuma
2019.08.18. 13:54

Fotó: ALBERTO E. RODRIGUEZ / AFP
Peter Fonda halála filmtörténeti veszteség. Nem csak színészcsillag volt, aki csaknem százötven produkcióhoz adta az arcát és a személyiségét, hanem az amerikai ellenkultúra szimbóluma is, hosszú éveken keresztül.
Peter Fonda halála filmtörténeti veszteség. Nem csak színészcsillag volt, aki csaknem százötven produkcióhoz adta az arcát és a személyiségét, hanem az amerikai ellenkultúra szimbóluma is, hosszú éveken keresztül. A Roger Corman rendezte, 1966-os A vad angyalok volt az első lázadó alakítása. A kissé elfeledett műfaji Corman-klasszikusnál azonban sokkal fontosabb az 1969-ben készült, mindenki által ismert Szelíd motorosok, amelyet barátjával, Denis Hopperrel közösen írt és játszott el. (Hopper pedig a rendezői feladatokat is vállalta.) Ez utóbbi mű az amerikai fiatalság alternatív kultúrájának vitalitását és sokszínűségét mutatta be, igaz, a lezárásával annak a csődjét is szemünk elé tárta. A Szelíd motorosok kilencvenöt percben magyarázott el egy évtizedet, a mozgóképtörténet egyik alapműve. Megkerülhetetlen, lenyűgöző. Fonda szavai szerint diadala éppen abból következett, hogy sikerült betölteni az űrt az amerikai filmben: „1968-ban már volt saját zenénk, művészetünk, nyelvünk és öltözködésünk, de nem volt saját filmünk.” Nem mellékesen: az Amerikai Filmakadémia, de konkrétabban az Oscar történetének egyik legbizarrabb ténye, hogy Fonda és Hopper végül nem kapta meg a szobrot... Ha Peter Fonda csak a Szelíd motorosokat készíti el, akkor is teljes életművet hagyott volna maga után. Ám azért, hogy az a bizonyos művészi munkásság teljes legyen, rendezőként is kihagyhatatlant alkotott: A bérmunkás című westernt 1971-ben, melynek a lezárása - egy rendkívül hosszú, lírai snitt, amely egy naplementét örökít meg -filmtörténeti jelentőségű, ennek megfelelően iskolai tananyag lett.   Tegyük hozzá, mind a Szelíd motorosok, mind A bérmunkás nem történhetett meg volna a magyar operatőr iskola nélkül. Előbbit ugyanis Kovács László, utóbbit Zsigmond Vilmos fényképezte.
Témák
Peter Fonda

Kapcsolódó

Meghalt Peter Fonda

Az ember kihal, az emberi nem

Publikálás dátuma
2019.08.17. 11:00

Tökéletes, emberszerű lényeké és génmanipulált állatoké a jövő Margaret Atwood idén teljes egészében magyarul megjelent trilógiájában.
Ha egy járvány miatt kipusztulna az emberiség nagy része, mit választana? Menekülne bűnözők elől, akiknek kedvenc szórakozása az erőszak, hadakozna agresszív, félelmetesen okos, génmódosított állatokkal vagy megpróbálna együtt élni az emberi faj tökéletesített másával? Margaret Atwood MaddAddam-trilógiájában a szereplőknek mindhárom szituációval szembesülniük kell. Az első két rész (Guvat és Gazella, Az özönvíz éve) korábban már megjelent magyarul, a három kötetet egyszerre, a harmadik részt (MaddAddam) először magyarul Féder Márta figyelemfelkeltő borítóterveivel idén adták ki. Az elsőben Jimmy elbeszélését olvassuk: páran túlélték a járványt, rajtuk kívül csak a guvatkák maradtak érintetlenek, akik az elbeszélő barátja, a zseni Guvat teremtményei. Nem ismerik a birtoklási vágyat, az erőszakot, féltékenység nélkül közösülnek egymással, leveleket esznek, ártatlanok és gyönyörűek. A másodikban Ren és Toby mesél, akik az Isten Kertészeinek ökokommunájába éltek, ahol vallási rituálékkal, a konszernek által irányított rendszert bomlasztva várták a közeledő katasztrófát. Az életben maradt szereplőket a harmadik kötet hozza össze, amelyben az emberek és a guvatkák próbálnak együtt élni. Toby mesél a guvatkáknak teremtésük történetéről és beleszövi az általa kitalált mitológiába a túlélőket is. Közben sokat megtudunk a járvány előtti, fogyasztói kultúra által uralt világról, és arról is, hogy a túlélők hogyan működnek együtt emberi agyszövettel rendelkező disznókkal, és hogy küzdenek meg azzal a tudattal, hogy az emberiség nem létezik majd olyan formában, ahogy addig. Atwood trilógiája groteszk, baljóslatú, de azt nem lehet mondani, hogy sötét: a természet burjánzó, az állatvilág sokszínű, a guvatkák is színesek, konfliktusokat is szülő naivitásuk miatt a regény atmoszférája egyszerre kísérteties, erőszakos és rózsaszín köd lengi be. Atwood műveinek (újra)kiadása A Szolgálólány meséje című regényéből készült sorozat sikere után pörgött fel. Ahogy legismertebb műve, úgy a MaddAddam-trilógia is disztópia, melyben szintén kirajzolódik Atwood módszere. Az írónő többször elmondta, A Szolgálólány meséjében nincs olyan elem, ami ne történt volna meg, nem zajlik éppen a világban vagy nem következhetne a fennálló társadalmi rendszerekből. A MaddAddamben ugyanezt látjuk, ráadásul az író ismét rendkívüli érzékkel méri fel, milyen problémák megoldása állhat az emberiség előtt. A trilógia központi kérdései a génmanipuláció, az erőforrások felélése, fajok kihalása, a társadalmak szegény és gazdag csoportokra szakadása körül forognak. Központi téma, hogy az ember hogyan képes alkalmazkodni egy katasztrófahelyzethez, ami nem lehetne aktuálisabb a klímaváltozás korában. Kiderül az is, mit gondol Atwood arról, mitől ember az ember, mi az, ami akkor is megmarad, ha elemeiben manipulálják. Guvat hiába akarta kiirtani az istenhitet, a mitológiát és a művészetet is az új emberekből, a guvatkák ösztönösen igényelték a saját mítoszaikat. Azt embert a történeteire való igény teszi emberré, amiből egyként származik a hit és művészet is: történetek arról, hogy egyénileg és közösségként kik vagyunk.  Info:  Margaret Atwood: Guvat és Gazella Az özönvíz éve MaddAddam Jelenkor, 2019      

Jön A szolgálólány meséjének negyedik évada

Nemrég jelentették be, hogy A szolgálólány meséje a rajongókat megosztó 2. és 3. évad után is folytatódik, azt pedig már tavaly óta tudni, hogy Atwood írja a regény második kötetét, amely ősszel Testamentumok címmel jelenik meg.  

Velünk volt tele a sajtó

Publikálás dátuma
2019.08.17. 10:00

Fotó: LOBENWEIN TAMÁS / Páneurópai Piknik'89 Alapítvány
Lobenwein Tamás harminc éve készült szívszorító képei a keletnémet egyesítés első lépéseit dokumentálták. A civil kurázsiról, a fotókról és a VOLT-ról a fiát, Lobenwein Norbertet kérdeztük.
Emlékszik, hol volt 1989. augusztus 19-én?  1989 az eddigi 45 évem legfontosabb, legizgalmasabb esztendeje volt. Rólunk, magyarokról és nem ritkán az én szülővárosomról, Sopronról szóltak a hírek, velünk volt tele a sajtó. Nem tudtam úgy bicajozni a városban vagy a környékén, hogy ne történt volna a közelemben valami izgalmas. Hol a gimnáziumom melletti főposta tetejéről fűrészelték le fű alatt a vörös csillagot, hol a zöldhatáron próbálkozó keletnémet csoportokra lettünk figyelmesek, az pedig tényleg mindennapos és egyben megrázó látvány volt, ahogyan a Sopron melletti két határátkelő felé vezető utak mellett sorakoztak a patent állapotú Wartburgok és Trabantok. Gazdáik éveket, évtizedeket vártak a kocsijukra, de a szabadság többet ért számukra, mint egy négykerekű járgány. Leparkoltak és gyalog indultak el az ismeretlenbe. Szóval augusztus 19-ét, a Páneurópai Pikniket vártuk, készültünk rá – persze nem tudtuk, hogy részesei lehetünk majd a történelemnek... Többedgenerációs fotóscsaládból származik, ez azt is jelentette, hogy édesapja számíthatott magára aznap? Sok hasznomat nem vette, de a szakmája, a szakértelme, a kíváncsisága gyerekkorom óta vonzott. Ha történt valami izgalmas, ő ott volt a kamerájával és én vele mehettem. Kiváltképp igaz volt ez a rendszerváltás körül, amikor valóban volt mit megörökíteni Sopronban. Sokáig én is fotóriporter, híradós vagy riporter szerettem volna lenni. Ha fotózni ment, sokszor vele tartottam egy VHS-kamerával, vagy csak úgy... Édesapja honnan tudott a Piknikről? Különös érzéke volt ahhoz, hogy mindig megtalálja azt a perspektívát vagy helyszínt, ami másnak nem jutott eszébe. A Páneurópai Pikniket egy békés szalonnasütésként várták az osztrákok és a magyarok is. Egy napra majd kinyitjuk a szögesdróttal körbevett kaput a puszta közepén, aztán sétáljunk át egymáshoz, fogjunk kezet és piknikezzünk egyet – körülbelül ez volt a dekódolt üzenet. Mindenki így is készült. Apu valamiért úgy érezte, érdemes a soproni határátkelőn át, vagyis jelentős, több tíz kilométeres kerülővel megközelíteni a Piknik helyszínét. Osztrák oldalról szerette volna megörökíteni, ahogyan kinyitják a határkaput. Ott várakoztunk, lassan gyűltek az emberek. Aztán egyszerre nagy dulakodás, lökdösődés támadt, senki nem értette, mi történik. Pár perccel később zokogó, ölelkező családokat láttunk magunk körül. Akkor értettük meg, hogy nem a soproniak igyekeztek ilyen vehemensen átjutni a kapun, hanem a keletnémetek. A szabadságba. Azokat a pillanatokat nem lehet elfelejteni. A képek bejárták a nemzetközi sajtót, az események átélhetősége, érzelemgazdagsága Lobenwein Tamáson múlt. Az akkori határsértők és családtagjaik is jórészt ezeknek a képeknek köszönhetik a feléjük irányuló empátiát és segítőkészséget. Egy világ szurkolt akkor a szabadságukért meginduló keletnémeteknek. Minden fotós érzi munka közben, hogy mekkora a felelőssége abban amit és ahogy ábrázol, Édesapja erkölcsi és politikai tudatossága mégis példa nélküli volt. Honnan tudta ilyen biztosan, hogy mi a helyes? Ma már nehéz elképzelni azt a napot egy fotóriporter szemszögéből, a digitális kütyük megjelenése előtt. Egy 36 kockás, fekete-fehér tekercs volt Apu gépében. Érezte, hogy szándékai szerint valami megismételhetetlent sikerült megörökítenie, de hogy valóban sikerült-e, azt nem tudhatta, hiszen az eredmény nem látszott azonnal. A Piknikről hazasiettünk Sopronba, ahol gyorsan előhívta a tekercset, nagyított a képekből és mentünk vissza a Piknikre. Útközben a hírek már erről a néhány percről szóltak az osztrák és a magyar rádióban és minden bizonnyal távolabb is. Az MTI és a nemzetközi ügynökségek pedig másnapra tényleg az ő képeivel töltötték meg a világsajtót. Tóth Imre, a soproni múzeum igazgatója szerint a német egyesülés első akciója azért sikerült ennyire látványosra, mert már a délután három órára tervezett hivatalos programkezdés előtt több hullámban át tudtak törni az esemény hírére odagyűlt endékás menekültek, mivel a feletteseik által magukra hagyott magyar határőrök nem akadályozták meg a szökésüket. Zömmel ekkor és a szeptemberi határnyitáskor készültek Löbenwein Tamás mára szimbólummá vált képei. A képeket az MTI őrzi? A Pikniken és a határáttörésen készült képeket a lobenwein.hu oldalon bárki megnézheti. Tíz évvel ezelőtt, a rendszerváltás és a Piknik 20. évfordulója alkalmára megjelentettem őket egy albumban is, közéleti szereplők történeteivel, „89-09, a rendszerváltás pillanatai“ címen. Legutóbb, Angela Merkel a mostanit megelőző soproni látogatásán ennek a német nyelvű változatát kapta ajándékba. Merkel a huszadik évfordulón azt mondta, „a határkapu rövid időre megnyitása alapvetően megpecsételte a visszafordíthatatlanságot. Ezt a határkaput már soha többé nem lehetett bezárni.“ Vajon ma is kijelenthető ez a mondat? Visszazárhatatlanok az európai határok? ‚89-ben 15 éves voltam, így csak beleszagolhattam abba, hogy milyen egy határszéli városban élni úgy, hogy háromévente mehetünk át a szomszédba, miközben az osztrákok hozzánk járnak fogorvoshoz, fodrászhoz, bevásárolni. Annak ellenére, hogy emlékszem erre, még nekem is utópiának tűnik ma már ez az egész. Egy ‚89 után születtett fiatalnak ez már fekete-fehér történelem, elképzelni se tudja, hogy be lehet zárni országokat, embereket. Merthogy nem is lehet. Miközben az Ön a hazai fesztiválok egyik motorja, és több mint tíz éve szervezi a Soproni Pikniket, harminc éve várat magára a Szabadeurópa (vagy Egyesült Európa) Fesztivál. Hogyhogy nem a szabadság jelképes terén épült ki a kontinens legnagyobb bulihelyszíne?  A Soproni Pikniket – amely egy városi ünnep a Páneurópai Piknik évfordulóján, valóban én indítottam el, de egy ideje már soproni barátaim szervezik a város vezetőivel. Felmerült persze, hogy a Páneurópai Piknik legyen a VOLT Fesztivál otthona. De bármennyire szakrális helyről beszélünk is, a VOLT esetében sokkal fontosabb szempontnak tűnt, hogy része maradjon Sopronnak, hogy ne 10 kilométerre a várostól épüljön fel egy pusztán évről-évre. Ez az idei évtől biztosítottnak látszik.    Milyen szerepet tölt be az emlékezetében a határáttörés? Én azt a nyarat főként a Balatonon töltöttem, áttörni készülő, de erről nem beszélő németek között. Soha nem felejtem el sem őket, sem az elszántságukat. Iszonyúan féltek, hogy felnyomják és hazatoloncolják őket. A Pikniken átéltek azóta is életem meghatározó pillanatai. Sopronban még az én gyerekkoromban is, vagyis a gulyás-kommunizmus legvégén is tapintható volt a helyiek kiváltságos szerepe. Határsáv voltunk, külön engedéllyel lehetett megközelíteni a várost, aztán később már csak a Fertő tavat. És persze hozzánk is járt egy, a Balatonon megismert keletnémet család, Lutz és Christina. Minden évben meglátogattak minket, rendszeresen jártuk velük a környék kilátóit, komolyan foglalkoztatta őket, hogy valamivel átrepüljenek a szomszédba. Aztán ledőlt a Berlini Fal és többet nem hallottunk róluk.  Sólyom László megfogalmazása volt, hogy az Áttörés Emlékműve nem csak a konkrét eseménynek és a német történelemnek állít emléket, hanem a magyar rendszerváltás legjobb arcának is. Még akkor is, ha utólag egyre több információ derül ki paktumokról, a titkosügynökök és nemzetbiztonsági szolgálatok ottani működéséről. Én is úgy gondolom, hogy ez a néhány hektár lett a közös nevezőnk. Egyetért? Bárhogyan is történt az a néhány perc, bármi is zajlott a színfalak mögött, az esemény, a helyszín feltette Sopront a térképre, Magyarországnak pedig egy olyan megkülönböztetett – és megérdemelt – státuszt adott, ami alapján évtizedek múltán is hálás nekünk a szabad világ. Önnek mostanában többször is lehetősége adódott végiggondolni a közös történelemírás kérdését. A VOLT fesztiválon vetített 30 éves a rendszerváltás című filmet sokan a jelenlegi kormánypárt emlékezetpolitikájának részeként, vagyis propagandaként értelmezték, mások szerint félrevisz a '89-es Orbán Viktort utólag a 2019-es valóság szerint megítélni. Érdemes röviden felelevenítenünk, hogy miről van szó: a VOLT-on, a Balaton Soundon, a Szigeten és a 20-án startoló STRAND Fesztiválon idén többféle formában emlékezünk meg a 30 évvel ezelőtti rendszerváltásról. Ez a téma számomra fontos, így tíz évvel ezelőtt is megtettük ezt és most is készültünk saját ötletekkel, produkciókkal. A megemlékezések egy részét önállóan, egy részét a Terror Házával közösen dolgoztuk ki és van olyan, amit készen kaptunk tőlük. Utóbbaik között szerepel az a szpot, amelyben Orbán Viktor 1989-es beszédéből is elhangzik egy mondat. Az egy értelmes vita lehet, hogy a Terror Háza által felkért rendező munkájáról ki, mit gondol. Az is, hogy egy ilyen szpotnak van-e helye egy fesztiválon, több más, társadalmi célú üzenet mellett. Én vendégként és szervezőként is mindegyik kérdésre igennel válaszolnék, de maximálisan elfogadom, ha valaki mindegyikre nemet mond. Lépjünk vissza a Piknikre, mert lehet, hogy éppen annak emléke erősíthetné meg leginkább a civil kurázsiba vetett hitünket. Az áttörés erkölcsi nagyságát ugyanis nem az adja, hogy később megszűnt a kettéosztott Európa, hanem az, hogy a résztvevői nem látták és nem láthatták előre, hogy mi lesz a vége. Nem tudták, hogy vakmerők-e vagy bátrak. De mit jelent ma a bátorság? Sokan megőrülnek érte, hogy felülhessenek egy hullámvasútra, engem nem lehetne rávenni. Viszont sokan csodálnak, amiért Fülöp Zoltán barátommal szinte gyerekkorunk óta olyan fákba vágjuk a fejszéinket, amilyenekbe ők nem mernék. Persze tudom, hogy a kérdés nem ennyire profán ügyekre vonatkozik, de én nem tudok és nem is akarok másképp gondolkodni. A Jóistennek hála, közel 30 éve olyan produkciókat hozhatok létre a társaimmal, amelyek, tíz- és százezreknek szereznek boldog napokat és turisták valódi tömegeit mozgatják meg. Ha valaha az lett volna a szempont, hogy elég bátrak vagyunk-e hozzá, biztosan nem sikerül. Igyekeztünk tisztességesen és nagyon sokat dolgozni – és tesszük ezt manapság is. Sok értelemben az '56-osokéhoz hasonló (de természetesen másfajta) kohéziós erőt adott fiatalon átélni '89-et. De a rendszerváltó nemzedék ma már a középgenerációhoz tartozik. Mit gondol, ez összefügg az előbbiekkel? A '90-es évek eleje az eufóriáról szólt, olyan éveket éltünk át, amilyeneket még egyszer nem fogunk. Valóban érezhettük , hogy soha nem látott összetartás jellemző. De ma már azt is tudjuk, hogy amíg az ország 80-90%-a pár méterre a föld fölött járt a boldogságtól, a többiek fillérekért tették zsebre, ami mozdítható volt... Az én generációm – ha van ilyen – 90-ben plakátot ragasztott és a Várkerületen görkorival, meg úthengerrel kampányolt Szájer József mellett. Név szerint emlékszem rájuk, pedig még nem is szavazhattam akkor. És azt is tudom, hogy a társaság egy része ma már másokért görkorizna. De akár jóban vagyok velük, akár kevésbé, a kapcsolatunk milyenségének nem ez az oka. Szóval se a generációs kérdések nem foglalkoztatnak, se az, hogy ki, melyik oldalon áll. Sokkal érdekesebb szempontok vezérelnek. „A közönség igényeit ki kellett szolgálnunk azért, hogy beleszeressenek a fesztiválozásba, mint életformába.“ Ezt magától hallottam a kilencvenes évekről. A szabadság is egy életforma. Mit tesz annak érdekében, hogy minél többen beleszeressenek abba is? A „szabadság“ és a „fesztivál“ számomra rokonértelmű szavak. Ezt mindenki érzi, aki valaha kipróbált egy Szigetet, VOLT-ot, Efottot, Kapolcsot, Tusványost, és még sorolhatnám. Azért tényleg sokat teszünk a társaimmal, kollégáimmal együtt, hogy ezekbe a programokba és helyekbe beleszeressenek az emberek és fel tudjanak töltődni. A szabadság lételem, mi csak valami ahhoz hasonlót tudunk létrehozni. Igaz, ha ez néhány nap alatt zajlik, felér egy erős dózisú koncentrátummal.

Névjegy

Lobenwein Norbert a VOLT, a Balaton Sound, a Nagyon Balaton, a B.my.Lake és a Strand fesztiválok szervezője-alapítója, a Sziget Szervezőiroda társtulajdonosa, társaival az Akvárium Klub és a budapesti Óriáskerék üzemeltetője. DÍJAI: 2004 “Sopronért” , 2009 “Turizmusért”, 2017: Pro Turismo

Frissítve: 2019.08.17. 11:06