Tréfa

Grönland fontos hely: van ott egy amerikai légitámaszpont, amelynek minden december 24-én jelentős szerepe van az ajándékokat repülő rénszarvasok által vontatott szánján hozó Mikulás követésében. Ez nem vicc, az USA és Kanada légvédelmére felügyelő parancsnokság ilyenkor mindig közleményt ad ki, amit rengeteg gyerek és a szüleik is komolyan vesznek. A Thule-i radarok persze az esetleg az Északi sark fölött érkező orosz rakétákat is észlelnék, de hát azok eddig nem jöttek, ellentétben Rudolf rénszarvassal, akinek tudvalévőleg vörös az orra. Habár ezzel a "tudvalévővel" manapság vigyázni kell, mert Donald Trumpnál sosem lehet tudni. Mint kiderült, több mint egy éve foglalkoztatja Grönland megvételének gondolata, mert azt hallotta, hogy a dán kormánynak nincs elég pénze a nagyjából 23 magyarországnyi földdarabon élők támogatására. Tény, hogy a sziget földrajzi értelemben Észak-Amerikához tartozik, az is, hogy a második világháborút követően egyszer már felvetődött a megvásárlásának gondolata, de a hatmilliós Dánia aligha van rászorulva az Egyesült Államok pénzére. Már Oroszország is régen megbánta, hogy 1867-ben négyzetkilométerenként 4,74 dollárért megvált Alaszkától... Tréfa, hogy Trump egy pillanatra is komolyan gondolhatta a dolgot. A történelmi és politikai összefüggések terén való teljes tájékozatlansága mellett arra utal, hogy elnökként is megmaradt ingatlanfejlesztőnek. Nem véletlen, hogy fiai üzleti lehetőségek után kutatva folyamatosan járják a világot: addig kell pénzt szerezni, amíg a papa hatalmon van, mert utána már nehezebb lesz. Ezzel együtt a világ sokkal boldogabb hely lehetne, ha Donald Trump mielőbb befejezné politikai pályáját és végre minden idejét újra a családi projekteknek szentelné. Nem csak az 56 ezer grönlandi sóhajthatna fel megkönnyebülten.
Frissítve: 2019.08.19. 08:24

Vasfüggöny árnyékban

A minap a szabadságáról visszatért német kancellárnak nekiszegezték a kérdést, mire számít, hogyan emlékeznek majd meg róla a történelemkönyvek. Angela Merkel hümmögött egy kicsit, ám a kérdést válasz nélkül hagyta. Persze, ha nagyon akarja, megemlíthette volna szerepét az Európai Unió, az euróövezet egybetartásában, a legnagyobb válságok idején is. Biztosak lehetünk benne: Orbán Viktornak bőségesen lenne ötlete arra, őt miként ünnepli majd az utókor. Hogy azonban száz, vagy akár kétszáz év múlva pozitív hősként, a nemzeti szuverenitás oltalmazójaként emlékeznek-e rá, netalán olyan önkényúrként említik, aki egyfajta saját államot épített fel az államban, az adott kor demokráciafelfogásától függ. Merkel és Orbán most épp egy történelmi esemény évfordulóján találkozik egymással: harminc éve, Sopron közelében tartották a páneurópai pikniket, nyitották meg a határt Ausztria és Magyarország között, s tették lehetővé keletnémet polgárok százainak, hogy Nyugatra meneküljenek. Fontos momentum volt ez a vasfüggöny lebontásában, s abban, hogy megszűnt Európa megosztása. Németország számára annyira jelentős dátum augusztus 19., hogy még ma, amikor a jogállam magyarországi helyzetét bírálják, udvariasan megjegyzik: Budapest egykor történelmi szerepet játszott a vasfüggöny lebontásában. Történelmi szerepünk egyre inkább feledésbe merül. A német-magyar viszony már messze nem olyan szívélyes, mint akár tíz évvel ezelőtt, Magyarország több nyugati állam szemében már nem az összefogás, az európai integráció szimbóluma, hanem a kirekesztésé. Harminc éve Németh Miklós akkori miniszterelnököt és Horn Gyula külügyminisztert egész Európa ünnepelte, hiszen az Európai Unió alapító atyáinak szellemében hoztak meg egy történelmi döntést, ma azonban Orbán Viktort csak azok az uniós polgárok tartják hősüknek, akik az azt hirdetik, hogy mások el nem fogadása, a gyűlölet egy európai politika ideológiájává válhat. A harmincadik évforduló különös ünnep lesz. Angela Merkel, az uniós egység legfőbb kovácsa áll majd Orbán Viktor mellett, aki az integráció elleni fellépés élharcosa, aki sokkal inkább otthon érzi magát valamelyik ázsiai fővárosban, mint Európában. Furcsa párost alkotnak majd, de nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy a kancellár eljön Magyarországra, hiszen a 25 éves évfordulón Németország alacsonyabb szinten képviseltette magát. Élhetünk a gyanúperrel, hogy Merkel jelenléte egyfajta üzenet. Előkészítik a Fidesz rehabilitálását az Európai Néppárton belül. Kizárt ugyanis, hogy a kancellár megjelenne az ünnepségen, ha az EPP-ben a magyar kormánypárt kizárását készítenék elő. Kétségtelen, hogy Németország rendre bírálja a magyar kormány demokráciaellenes intézkedéseit. Berlin azonban – fogalmazzunk így – pragmatikusan kezeli a magyar kérdést. A dorgáláson túl ugyanis nem történik semmi, a német kormány nem szorgalmazza, hogy Brüsszel keményebben lépjen fel Budapesttel szemben, s a német cégek sem fordítottak hátat Magyarországnak. A történelem erről is ítélkezik majd.

Szégyen

Szégyellem a szakmámat – ezt a munkacímet adtam tervezett írásomnak, aztán gyorsan meg is bántam; szabad-e így beszélnem, így fogalmaznom arról a hivatásról, amely amióta csak létezik fontos eszköze volt a tájékoztatásnak, képviselői megbecsült tagjai a társadalomnak. Aztán megint fordult – bennem - a kocka, hiszen jól tudjuk, hogy az a bizonyos presztízs sosem volt olyan magas, sőt voltak időszakok, amikor ugyan irigyelt professzió volt zsurnalisztának lenni, ez azonban egyáltalán nem volt arányban a megbecsültséggel. Nem kell olyan messzire mennünk a történelemben, hogy azt lássuk: a politikai hatalom – mint mindig - igyekezett maga alá gyűrni a média dolgozóit, hol durván, hol finomabban, de sosem teljesen eredménytelenül. Az ötvenes évek magyar újságírását jobb, ha minél hamarabb elfelejtjük, vagy ha nem felejtjük is el, a lomtárba hajítjuk. Tehát, ha ma azt írom le, hogy szégyellem a szakmámat, akkor milyen kifejezést használjak azokra az időkre, illetve azokra az újságírókra, akik akkoriban űzték ezt a hivatást, és sosem a nyilvánosságot, csakis a nomenklatúrát szolgálták ki, lévén maguk is részei ennek a nomenklatúrának. Hogyan is vethetnénk össze a diktatúra időszakát a demokráciáéval. Hiszen ma demokrácia van, lám azt írok, amit akarok, nincs cenzúra, még öncenzúra sincs, ha úgy tetszik teljes a szabadság. És, ha teljes a szabadság, akkor végképp nem lehet beszélni kényszerről, a nyilvánosságot bárki, bármilyen véleménnyel elérheti. Hát nem ezt akartuk? Nem azt akartuk, hogy a vélemény szabad legyen? Márpedig, ha szabad, akkor szabad bármit írni, megfogalmazni, nem vehetem el senkitől az ő szabadságát, az ő szabad gondolatait. Nem is teszem. Mégis: szégyellem a szakmámat. És pont azért szégyellem, mert nem lenne muszáj beállni a hatalom mögé, vagy ha mégis megteszi valaki, végképp nem kellene aljas, kitalált történetekkel tönkretenni másokat, csak azért, hogy a politikai hatalom képviselői elégedettek legyenek. (Az most más kérdés, hogy milyen politikai hatalom az, amely olyan történeteket fogad el, rendel meg, amelyek mások becsületébe gázolnak, hazug módon próbálják az eltérő, versengő politikai vélemény hordozóit tönkretenni, diszkreditálni.) Hittem: soha többé nem köszönnek vissza az ötvenes évek, és persze nem is köszöntek vissza, csak éppen ugyanaz történik – mondjuk így? – modernebb változatban. Ma nem az imperializmust szolgálja ki a „sötétben bujkáló ellenforradalmár”, nem osztályidegen, és nem hazaáruló (bocsánat, az ma is működik), hanem szexuális ragadozó, ártatlan lányok zaklatója – lett légyen férfi, vagy nő -, jelenléte a mindennapi életben, főként a politikaiban, maga a morális fertő. Új módszerek, új hangok bukkantak fel a média világában, és lám még ennek is akadnak jócskán képviselői, gyakorlói. Nincs diktatúra, és mégis. Nem kötelező, és mégis. Megteszik, mert maximálisan kiszolgálják gazdáikat. Nincs erkölcsi korlát, nincs morális határ. Csak a megrendelés, csak a végrehajtás. Nem gondoltam rá a rendszerváltás hajnalán, hogy lesz idő, amikor újra szégyellni kell a szakmámat.  
Szerző
Németh Péter