Budapest együttműködései

Tosics Iván e sorozat keretében nagyon fontos gondolatokat osztott meg Budapest térségi együttműködéseivel kapcsolatban („A térségi kooperáció a kulcs”, 2019. július 24.). A cikk meggyőzően érvel a várostérségek települései között kívánatos települési együttműködésekről, gondolatait azonban érdemes tovább fűznünk. Könnyű belátni, hogy a városok ésszerű (hatékony, fenntartható, gazdaságos, megfelelő életminőséget biztosító) működése nem képzelhető el a város és térsége együttműködése nélkül.

Az együttműködés számos területe tűnik kézenfekvőnek, mások talán első ránézésre kevésbé. Ilyen például az idézett cikkben is szereplő közlekedési és tervezési koordináció. Kevésbé indokolt első ránézésre pl. a szennyvíz hálózat működtetése, ahol megfelelő terepviszonyok esetén a szomszédos települések közös rendszere sokkal biztonságosabb és olcsóbb lehet, míg az együttműködés hiányában átemelőkre, más műszaki megoldásokra lehet szükség.

A települések közötti együttműködésnek alapvetően három különböző modelljét érdemes áttekinteni. Az elsőben az állam valakinek (magának, vagy a centrum településnek, esetleg egy testületnek) olyan jogokat biztosít, amelyek a vonzáskörzet településeire nézve kötelezőek – ezt azonban nem neveznénk valódi együttműködésnek az önkéntesség hiánya miatt, de bizonyos kérdésekben indokolt lehet. A szakemberek (és politikusok) gyakran fejezik ki igényüket ilyen jogosultságokra, melyek a döntéshozók egyértelmű meghatározása révén gyorsabb operatív döntések reményét keltik.

Másodiknak tekinthetjük azt a modellt, ahol az együttműködés önkéntes, azonban azt az állam ösztönzőkkel elősegíti, honorálja. Ezeket az együttműködéseket nevezték korábban (kistérségi) társulásoknak, s a honorált együttműködés tárgya legtöbb esetben különböző intézmény(ek) közös működtetése, fenntartása. Az ösztönzés teljesen racionálisnak tekinthető, ha a társult települések együttműködése az állami költségek tekintetében is megtakarítást, nagyobb hatékonyságot jelent, így a konstrukció tekinthető három vagy többoldalú önkéntes együttműködésnek is, az állam sajátos szerepű részvételével.

A harmadik modell esetében a települések minden külső állami vagy uniós hatás nélkül, teljesen szabad akaratukból, a kölcsönös előnyök érdekében működnek együtt, kötnek megállapodásokat, szerződéseket rövidebb vagy hosszabb időtávokra. Mivel az ilyen együttműködések az adott jogszabályokon belül nem igényelnek semmilyen külső hozzájárulást, támogatást, így a települések saját hatáskörükben dönthetnek a felmerülő kérdésekben. Ezért érdemes e modellre koncentrálni.

Az egyes modellekre találhatunk példát más országokból is. Franciaországban már 1966-ban törvény erejével hoztak létre agglomerációs település-szövetségeket négy nagyvárosban, ami az első modellbe sorolható. 1999-ben pedig olyan törvényt hoztak, amely szabályozta az ilyen település-szövetségek kialakítását, amennyiben a nagyváros és környező települései abban egyetértésre tudnak jutni (második típus). A törvény kimondta, mi a funkcióknak az a minimális köre, amit agglomerációs szintre kell emelni ahhoz, hogy a településszövetség a törvény hatásköre alá essen (és ezáltal némi előnyökhöz jusson), de nem szabályozta, pontosan milyen településekre kell hogy kiterjedjen a szövetség.

Néhány év alatt az összes francia nagyváros körül megalakultak az „alulról” kialakított szövetségek a „felülről” kialakított törvény alapján. A közös funkciók az alapvető térségi szolgáltatások, és emellett az adók kiegyenlítését is el kell végezni. Végül, az adott jogszabályi keretek között önkéntes kooperációk születtek, melyek már az érintett települések saját mérlegelésén alapultak (harmadik típus). Meggyőződésünk, hogy még a hazai, az autonóm szereplők együttműködését kevésbé katalizáló szabályozási rendszer keretei között is találhatnak a települések és további szereplők olyan területeket, együttműködési tartalmakat, melyekben kölcsönös előnyök realizálhatók.

Tosics Iván azzal zárja gondolatait, hogy „újra kellene teremteni a térségi együttműködés intézményeit”, megjegyezve, hogy „Budapest önmagában kevés egy ilyen változás végrehajtásához”. Az együttműködések „intézményei” az iménti harmadik modell keretében a tárgyalások, egyeztetések, melyek a meglévő jogkörökön és hatáskörökön belül egyezségeket, megállapodásokat eredményezhetnek. Intézménynek nevezhetjük ugyanis a kölcsönös előnyöket célzó, önkéntes részvételen alapuló egyeztetések folyamatosan működtetett rendszerét, amelyben a megállapodások kialakíthatóak, nyomon követhetőek, szükség esetén módosíthatóak.

Ezeket a folyamatokat ma hatékonyan lehet támogatni pl. mediáció és más, ún. alternatív vitarendezési eljárások keretében, melyek alkalmazása ma szerves részét képezi a települési és általában a menedzsment tevékenységeknek, a szabályozásokban ezek közvetítői eljárásokként szerepelnek. Mert ne legyünk naivak, az együttműködések általában a konfliktusok, viták megoldásának tárgyalások során létrejött eredményei. Ebben a folyamatban Budapest mérete, súlya, kapcsolatrendszere folytán lehet kezdeményező, partnereinek felkínálhatja a tárgyalóasztal intézményét, olyant, melynél a felek azután egyenrangúan, szuverén belátásuk alapján vesznek részt a kölcsönös előnyöket eredményező megállapodásokban.

Fentiek nem jelentik azt, hogy ne lenne szükség olyan állami szabályozás kialakítására, ami a szükséges kérdéskörökben előmozdítja a felek térségi együttműködését. Csupán annyit mondunk, hogy ennek létrejöttéig is számtalan tere van az együttműködések előmozdításának és kezdeményezésének a települési szereplők részéről, melyek az állami szabályozás fejlesztése mellett is indokoltak, fenntartandóak. E folyamatot nevezhetjük alulról jövőnek is, vagy, ahogy Tosics Iván megfogalmazta: „alulról szerveződő kooperáció” kiépítésének.

Az együttműködések lehetséges szereplői korántsem csak települések lehetnek, bár kétségtelen, hogy ők a térségi funkciók nélkülözhetetlen hordozói. Legalább ilyen fontosak ugyanakkor a „belső” partnerek is, mindenekelőtt a kerületek, az önkormányzati (köz)szolgáltatók és az önkormányzat által fenntartott szervezetek, s végül, de nem utolsó sorban a piaci szervezetek. Emellett a közlekedés, a környezetvédelem, a turizmus, a kereskedelem, a különféle iparágak olyan szereplők bevonását teszik szükségessé, akik tulajdoni, fenntartói helyzetüktől függetlenül kívül esnek a szorosan vett önkormányzati partnereken, működésük azonban meghatározó a várostérségek szempontjából. Lehetnek közüzemi szolgáltatók, vállalkozók, szakmai szervezetek, s nem utolsó sorban a lakosság adott csoportjait képviselő, vagy érdeküket megjelenítő civil, non-profit szervezetek.

A tárgyalóasztalok e speciális formáiban jöhetnek létre a részvételi, úgynevezett participációs eljárások, melyekben a társadalmi részvétel megvalósul. Ennek jelentőségét ma sehol nem vitatják, azonban megvalósításuk igen jelentős különbségeket mutat stílusban, mértékben, eredményességben, így e területen sok lehetőség van az előrelépésre.

Az kétségtelen, hogy Budapestnek kezdeményező szerepet kellene vállalnia e tárgyalóasztalok mint intézmények kialakításában, működtetésében, akár átvállalva egyes többlet hozzájárulásokat is, ami a partnerek számára világossá teszi a szándék komolyságát, miközben megkönnyítheti a részvételüket anélkül, hogy elvonná a szuverén álláspontok kialakításának lehetőségét és a megállapodásokban való önkéntes döntések jogát.

Amennyiben ilyen megállapodások során formálódnának a közös várospolitikai szándékok, azok megvalósulására, fenntartására valódi esély mutatkozna, mivel az a résztvevők igazi szándékával megegyezik, időtávja a választási ciklusokon is túlmutathatna. Ehhez adhat Budapest kezdeményező és katalizátor szerepet, amely eddig nagyon hiányzott a városok és térségek működésében.

A szerző szociológus-mediátor, a Budapest Kör tagja