Hol az otthon?

„Otthon, ahol a világot a szívünknek kedves módon rendezzük be, ahol magunk alkotjuk törvényeinket, és ahonnan kitessékeljük az idegen, barbár eszméket” – mondta Szent István ünnepén Áder János köztársasági elnök. Nem volna bajunk ezzel a gondolattal, ha nem az államfő mondta volna és nem éppen augusztus 20-án. Azt is tudomásul vesszük, hogy azt, mi a barbár gondolat, azt majd a mai magyar hatalom megmondja és kiűzi az országból, csakúgy mint a barbár gondolatok hurcolóit, a nem létező menekülteket. Viszont igen nagy jóindulattal, arra kell figyelmeztetnünk Áder köztársasági elnököt, bizony kegyetlenül hatalmas munkára hív fel, amikor száműzni akarja az országból és a nemzet tudatából-emlékezetéből az idegen eszméket. Mert ezzel nem csak Szent Istvánt, az államalapítást (az idegen katolicizmust), a teljes magyar felvilágosodást, a reformkort, az 1848-as politikai és kulturális nemzedéket ki kell törölnie az utolsó betűig, s nem elégedhet meg Esterházy Péter kiűzésével sem, ki kell onnan törölnie a szemét Párizsra vető Batsányi Jánostól, Petőfi Sándoron és Ady Endrén át József Attiláig mindenkit, aki egyetlen idegen gondolatot is megpróbált az ősmagyar ugaron meggyökereztetni. Ki kell üldöznie minden olyan idegen gondolatot, amelyet ennek az országnak hatalomba belefáradt, erkölcstelenné vált mai uralkodó osztálya barbárként ítél el. Azt gondoljuk, a „nemzeti, keresztény kurzus” kulturharca – ha kissé megkésve is, de – elérte az államfőt. Azt az embert, akinek legkevesebb hivatali kötelessége volna a teljes magyar nemzetet képviselni. Ezzel szemben nem képvisel mást, mint az ócska és lábszagú kormányzati retorikát, miközben felidézi a sztálinizmus legsötétebb magyarországi légkörét. De: mondjon, tegyen bármit, mi a szemünket továbbra is Szent Istvánra és Batsányira vetjük, arra, amit ők hirdettek.  
Szerző
Friss Róbert

Állítsák meg Johnsont!

Ha Boris Johnson így folytatja, Nagy-Britannia legkártékonyabb miniszterelnökeként vonulhat be a szigetország történelmébe. Mindent képes kockára tenni azért, hogy megszilárdítsa a hatalmát, ami a szűk látókörű politikai vezetők sajátja. A Sunday Times által kiszivárogtatott dokumentum, amely szerint a brit kormány legrosszabb esetben igazi káoszra számít az unióval való megállapodás nélküli kilépés esetén, pedig azt jelzi: Johnsont és csapatát kivételes cinizmussal áldotta meg a sors. A dokumentum szerint kevesebb élelmiszer, gyógyszer és nyersanyag áramolhat a szigetországba és visszaállhat a fizikai határ Írország és Észak-Írország között. A brit kormány egyes képviselői azt állították, a dokumentumban foglaltak csak egy extrém helyzetet vázolnak fel, de semmi garancia arra, hogy ne a szélsőséges forgatókönyv váljon valóra, ráadásul mindez annak a jele: a brit adminisztrációnak fogalma sincs, mibe ugrik fejest a „no deal Brexit” megvalósulása esetén. Johnson szerdán és csütörtökön Németországban és Franciaországban tárgyal, Angela Merkelt és Emmanuel Macront arra akarja rávenni, hogy változtassanak azon a megállapodáson, amely Theresa May előző brit miniszterelnök alatt született Brüsszel és London között. Berlin azonban jelezte: változás nem lesz, s sajnálják, hogy a britek megegyezés nélkül távoznak október 31-ig. Hogy Johnsont meg lehet-e még állítani, s meg lehet-e akadályozni, hogy őrült tervei valóra váljanak, az egyelőre erősen kérdéses. Kedvező jelként értékelhető azonban, hogy a „no deal Brexit” ellenfelei végre talán képesek egy pártok feletti összefogásra. Több konzervatív, munkáspárti, skót nemzeti párti, liberális demokrata honatya azon mesterkedik, hogy a parlament olyan törvényt hozzon, amely megkötné Johnson kezét, ha pedig nem járnának sikerrel, a jelenlegi miniszterelnököt ügyvezető kormányfővel helyettesítenék egy bizalmi szavazás után. Johnson ugyanakkor a parlamentet hibáztatná a Brexit megakadályozásával, majd előrehozott választást írna ki. Sosem gondoltuk volna, hogy a brit politika egyszer ennyire mélyre süllyed majd. 

Zsákutcában

Nem tudom, Marx fogalmazta-e meg elsőként, de az elsők között mondta ki, hogy a német egység az – 1848-49-es – magyar függetlenségi harc sikerén múlik: a Habsburg-birodalom felbomlása az egyik előfeltétele a német (nyelvű és kultúrájú) területek egyesítésének. Ám a magyar szabadságharc elbukott és a német egység se jött létre akkor, csak néhány évtizeddel később, porosz vezetés alatt.  Egy másik korban, más szereplőkkel hasonló helyzet állt elő: 1989-ben Magyarország – és a keleti blokk többi államának – függetlensége egy kivételesen összesűrűsödő történelmi pillanatban ismét a német politikai és állami egység előfeltételévé vált. És annyi balszerencse közt, oly sok viszály után az akkori magyar politikai vezetés kivételesen jó döntést hozott. Megnyitotta határait a Német Demokratikus Köztársaság Nyugatra, pontosabban a Német Szövetségi Köztársaságba igyekvő polgárai előtt, utat nyitva a két állam egyesítése és ezzel a német egység előtt – nem mellesleg a (szovjet) birodalom felbomlásának végórái is láthatóvá váltak. Ennek volt szimbolikus eseménye a harminc évvel ezelőtti soproni Páneurópai Piknik. A magyar politika e kivételesen jó döntését, a zsákutcás magyar történelmi hagyományból való kilépést az tette lehetővé, hogy a korábbi hamis dilemmák – haza vagy haladás, nemzeti függetlenség versus demokratikus jogállam - 1989-ben nem álltak fel: a nemzeti függetlenségre való törekvés és a liberális demokrácia kiépítésének programja egymást erősítette, sőt, néha úgy tűnt, egybeesik. Ám a kivételes történelmi és politikai pillanatok természetükből fakadóan gyorsan véget érnek: erre nálunk néhány hónapot kellett csak várni az 1990-es első szabad választások után. Ennek ellenére az akkori döntés hatása máig érezhető, s – ne tévedjünk – Angela Merkel látogatása is ennek köszönhető. Nem a kuruckodó, a nemzeti függetlenséget a szélsőséges nacionalizmusig és az idegengyűlöletig hajtó Orbán-rezsimnek, amely mára – ironikus módon jórészt éppen a menekültekkel kapcsolatos álláspontjának és a velük való embertelen bánásmódnak köszönhetően – csaknem lenullázta az akkori döntés kivételességét, de legalábbis sokat tett érte. Ezzel szemben nem véletlen, hogy a német politika főárama még ma is befogadó, s toleránsan viszonyul a menekültekhez.  Merkel hétfői főhajtásával az egykori NDK polgáraként és a német egységet ténylegesen meg is teremtő Kohl kancellár örököseként nemzetének háláját fejezte ki: „Mi, németek nagy hálával gondolunk arra, ahogy Magyarország hozzájárult Európa megosztottságának megszűnéséhez és a német egység megteremtéséhez”. Miközben azonos pártcsaládban ülnek, Merkel – és a teljes német politikai elit – számára kevés dolog volna végzetesebb, mint elfogadni az orbáni ajánlatot, s feladni a jogállamot a nemzeti szuverenitás érdekében. A németeket arra hajtja történelmi tapasztalatuk, hogy – a frissen megszerezett nemzeti egység ellenére – inkább mondjanak le a szuverenitásuk egy részéről az európai integráció érdekében. Nekünk ehhez még néhány zsákutcába be kell hajtanunk. 
Szerző
Simon Zoltán