Nagyon nehéz csendben lenni – mondta Esterházy Péter egy alkalommal, miután hosszú perceken keresztül gyakorolta a hallgatást. E mondat igazságát bizonyára mindenki megtapasztalta már különböző élethelyzetek során. Nem könnyű feladat. Ugyanakkor a csendnek legalább akkora szerepe van a kultúránkban, mint a hangnak, a megszólalásnak. A különféle művészeti ágakban egyaránt megjelenik annak jelentéssel teli mivolta: számos költő, író munkásságában is helyet kapott, akár tételesen, a szövegek tartalmát tekintve, a csendről való gondolkodást megformálva, akár a sorok mögött elrejtőzve. A zenében is jelen van, nem kizárólag az egyes ütemek közti némaságban, gondoljunk csak például John Cage életművére, különösen annak talán legformabontóbb darabjára, a 4’33”-ra, amelyben egyetlen hang sem csendül fel. Az egyes pszichológiai, vagy akár vallási gyakorlatokban is nagy hangsúlyt fordítanak a néma elmélkedés szerepére. A Pannonhalmi Főapátság idei kulturális és spirituális évadát szintén ennek szenteli: arra kívánják ráirányítani a figyelmet, miként lehet a csend belső forrás, táplálék és éltető erő.
Noha a csend erejét az apátság – vagy akár már szakrális terek – falai között járva látogatóként is könnyedén megtapasztalhatjuk, az intézmény két időszaki kiállítása is erre irányítja a figyelmünket. Az apátságban kapott helyet a Csend című tárlat, amely öt kortárs alkotó értelmezéseiből kínál egy csokorra valót. Ahogy azt Erős Nikolett kurátor a tárlat bevezetőjében is kiemeli: a kortárs művészetben a csend alapanyagként szolgál, gyakran az elhallgatást, a kimondani nem tudást, a szótlanság felelősségét középpontba állítva.
Személyes történeteik mellett a munkák hátterében gyakran a szerzetesekkel, a gimnáziumban tanuló diákokkal és az ott dolgozókkal folytatott beszélgetéseik is állhatnak. Pálinkás Bence György a gimnázium diákjaival dolgozott együtt: a csend iskolai jelenléte, az oktatásban és a fiatalok életében betöltött szerepe kulcskérdésként jelennek meg a bemutatott alkotásban. Trapp Dominika is az apátságban élők és dolgozók bevonásával valósította meg projektjét, amelynek fókuszába elmondása szerint a csendet lehetővé tevő és azt fenntartó folyamatokat helyezte. Az apátság hőellátásának nagy részét biztosító biomassza-erőmű működésmódjától kiindulva a csend, az idő és az önértelmezés különféle megközelítésmódjaiig juthatunk el a kiállított munkákat szemlélve.
Az együttműködések és beszélgetések révén megvalósuló művek mellett személyesebb utakat is láthatunk kirajzolódni a kiállítótérben. A szavak, a megfogalmazott mondatok gyakran fontos szerepet töltenek be az egyes munkákban, Ember Sári például Szabó Magda egy verséből kölcsönözte alkotásának címét: Vagyok az élő suhanás, vagyok az élő zuhanás. A művész saját bevallása szerint a csendről való gondolkodás során a legmélyebb csendet, a halált kerülgette. Nagymamája lassú leépülését, a vele töltött idő ajándékát, a hozzá köthető csendek erejét ragadja meg összetett művében. Szintén a családtól indul el Schuller Judit Flóra Glockenspiel című darabja, amelynek keretében egy nyelv nélküli, néma harang reprezentálja a megszakadt (család)történeteket. Szintén megvilágító erejű Kristóf Krisztián munkája, amely az elhallgatás, és a látni nem akarás jelentőségét kerülgeti. Képén a következő felirat áll: „minden nap hazafele menet arra leszek figyelmes, milyen ügyesen mászik át az árnyék a kerítésen. Ezt aztán másnapra elfelejtem.”
A kortárs képzőművészeti alkotásokat követően az Apátsági Galériában a Lucien Hervé fotográfus egykori kiállításterveire is alapozó, Az építészet csendje című tárlat látható, amely kétezer év szakrális építészetén kalauzolja végig a látogatókat. Ahogy Hervét sem az istenhit inspirálta képeinek elkészítésére, hanem az építészet, a teremtő erő iránti kíváncsiság, úgy a nézőtől is csupán ennyi várható el. Fény és árnyék játéka, az építészeti arányok és formák jellegzetes vonásai nem különböztetnek meg szakrális és profán tereket, így Hervé kamerája sem különböztette meg őket. Az öt kontinens számos országában készült remekműveket felvillantó fekete-fehér képek a csend sajátos formáit öltik magukra: magukon őrzik az anyag tisztaságát, s építőjük kezének nyomait. Szakralitásuk révén az egyes vallási és spirituális elvek kőbe vésett formái, ugyanakkor mindemellett az emberiség történetének lenyomatai. Építmények, amelyeket egyszerre hordozzák a zajt, a háborúk fegyverdörrenéseit, a kisgyermekek feltörő zokogását, és a mérhetetlen csendet, a liturgiát, az imát, az önmagunkba nézés legmélyebb momentumait.
Ahogy az irodalmi vagy zenei munkák, úgy a két kiállításon bemutatott képzőművészeti, fotográfiai alkotások is azt erősítik meg bennünk, hányféle megvalósulása létezhet a hallgatásnak. Hogy miként tud egyszerre kiabálni és némán hallgatni egy üres szoba, vagy egy zsúfolt tér. Újra és újra megerősítve bennünk, még ha nehéz is csendben lenni, olykor érdemes.
Infó:
Csend, látogatható november 11-ig a Pannonhalmi Főapátságban.
Kurátor: Erős Nikolett.
Lucien Hervé - Az építészet csendje, szintén november 11-ig látogatható a Pannonhalmi Apátsági Galériában.
Kurátorok: Gebauer Imola és Judit Hervé
