Itthon kell győznünk

Angela Merkel soproni látogatása remélhetőleg végleg kioltja azokat az ellenzéki reményeket, hogy az Orbán-kormányt a magyar nép helyett valamilyen külső hatalom fogja leváltani. A német kancellár asszony szavait lehet többféleképp magyarázni, bele lehet érezni a demokraták számára rokonszenves üzeneteket is. De a lényeg mégis csak az, hogy eljött Sopronba Orbán Viktorral együtt ünnepelni, s ebben az sem zavarta, hogy a magyar szervezők sem a hazai ellenzéket, sem a határnyitás korának miniszterelnökét nem hívták meg a parádéra. Dicsérően szólt viszont a német tőke magyarországi sikeréről. 
Utazásának legfőbb motivációja nyilvánvalóan ez volt. A recesszió peremén ingadozó Németország számára fontos a német tőke magyarországi biztonsága és privilegizált helyzete. Merkel látogatásával szinte egy időben a német Zöldek egyik vezetője interjút adott a 168 óra című lapnak. Ebben elősorolja az ismert környezetvédő érveket, de egyből lecsapja a német tőke magyarországi szerepével kapcsolatos enyhe kritikát is. A német gazdaság érdekeinek védelmében konszenzus van a német politikai pártok között, ami végső soron érthető is.
Amerikai viszonylatban előbb André Goodfriend ügyvivő távozásakor, de legkésőbb a Trump-Orbán találkozó alkalmából vált nyilvánvalóvá, hogy az Orbán-kormány megrendszabályozását, pláne leváltását dőreség Washingtontól várni. Amerikai kongresszusi képviselők persze tiltakozhatnak az általam is kedvelt, Auróra nevű szórakozóhely hivatali vegzálása ellen, de Szaúd-Arábia nagy szövetségesétől dőreség lenne a demokrácia melletti érdemi kiállást várni. 
Ami pedig a magyar kormány állítólagos orosz függését illeti, Lengyelországot és a balti államokat leszámítva a legtöbb európai ország igyekszik normális kapcsolatokat fenntartani Moszkvával. Az osztrák külügyminiszter asszony még az esküvőjére is meghívta Vlagyimir Putyint, a német-orosz gázvezeték pedig bizonyos értelemben stratégiai együttműködést jelent a két ország között. Legfeljebb azt lehetne szóvá tenni, hogy az orosz diplomácia kísérletet sem tesz a magyar ellenzékkel való kapcsolattartásra, de erre is igaz, hogy kettőn áll a vásár. Mindenesetre amíg a magyar Gripenek a NATO légvédelmi riadókészültségének részeként ott repkednek a Baltikum felett, amíg a nyugati tőke biztonságosan kiviheti a profitját Magyarországról, és amíg hazánkban többé-kevésbé szabad választásokon nyer a Fidesz, addig a magyar ellenzéknek nem érdemes nyugati intervencióra várnia.
A külpolitika elsősorban a kormányok játéktere, amelyben korlátozott az ellenzék mozgástere. A kormány irányítja a diplomáciát, szervezi az államközi kapcsolatokat és látogatásokat, ő képviseli hazánkat a nemzetközi intézményekben. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a magyar társadalom nem érdeklődik a külpolitikai kérdések iránt. A budapesti értelmiségi társaságoktól a falusi ivókig mindenütt szóba kerül Trump, Putyin, Merkel neve, és ezeket a legtöbb magyar jobban ismeri, mint a hazai ellenzék politikusait. Ezek a beszélgetések azonban többnyire impressziókra épülnek, amelyekre pártpolitikai programot nehéz lenne építeni. 
Az ellenzék helyesen teszi, ha az eddiginél árnyaltabb, kiegyensúlyozottabb, sikeresebb külpolitikát követel a kormánytól, olyat, amely a jelenleginél sokkal jobb képet mutat hazánkról, De rosszul teszi, ha a magyar politika megváltoztatását külső hatalmaktól várja. Az ellenzéknek a maga szerény eszközeivel külföldön azt kell kommunikálnia, hogy van egy demokratikus Magyarország is, itthon pedig azt, hogy kormányra kerülve sikeresebben érvényesítené a magyar nemzeti érdekeket a világban. A kormányra kerüléshez pedig a magyar társadalmat kell meggyőzni arról, hogy itthon és a magunk erejéből tudunk egy jobb rendszert teremteni.
Egy terület van, ahol nagy szükség van a jelenlegi gyakorlat megváltoztatására, és ez a hazánknak juttatott uniós támogatások odaítélése. Az Orbán-kormányt behálózó korrupció miatt reális veszélye van annak, hogy Magyarország elveszíti az eddigi támogatások jelentős részét. Minden eszközt fel kell használni és mozgósítani annak érdekében, hogy az uniós támogatásokat ne a magyar kormányon keresztül, hanem közvetlenül az érintett projekteknek – önkormányzatoknak, vállalkozásoknak, civil szervezeteknek, tudományos és oktatási intézményeknek, stb. – ítéljék oda, szigorú elszámolás terhe mellett. Mert nem Magyarország, nem a magyar nép korrupt, hanem az Orbán-rendszer. A szerző publicista, volt Európai Parlamenti képviselő 
Szerző
Hegyi Gyula

A népámítás propagandája

A kormány propagandagépezete szenzációként hirdeti, hogy ismét emelkedik a pedagógusok bére, mert az életpályamodell módosítása szerint egy évvel rövidebb idő után tehetnek minősítővizsgát a gyakornoki státuszban lévő pályakezdő pedagógusok. Pár héttel ezelőtt is a pedagógus béremelésektől volt hangos a média, csak akkor az intézményvezetőknek adható pótlékok emelését próbálták úgy feltüntetni, hogy az minden pedagógusra vonatkozik. Közben a Pedagógusok Szakszervezetének Ifjúsági Tagozata az egyik közösségi oldalon akciót indított, ahol kollégák névvel és arccal vállalták, hogy megmutatják, mennyi a nettó fizetésük. Komoly fejtörést okozhatott a kormányközeli médiaguruknak, hogy mit is kezdjenek a valóságot bemutató akcióval, mert az nagyon nem illett a kormány „minden nagyon szép, minden nagyon jó, nincs semmilyen probléma” mondandójába.
Nézzük meg tételesen, mi a kommunikáció, és mi a valóság.
A KSH adatai szerint valamivel több mint 151 ezer pedagógus dolgozik a közoktatásban. 10 ezer feladatellátási hely (intézményegység) működik, amelynek kinevezett vezetője van, ami azt jelenti, hogy az első körben a pedagógustársadalom 6,6 százaléka kaphat béremelést, ha a fenntartója arra méltónak találja (a rendszer hűséges kiszolgálójaként viselkedik, nem autonóm és innovátor vezető pedagógusként). A törvény feltételes módban fogalmaz: adható. Ez minden, csak nem valós béremelés a pedagógusok számára. Ráadásul immár bármikor felmenthető lesz az intézményvezető.
A másik esetben a kormány béremelésként tünteti fel azt, hogy a gyakornoki idő lerövidül az osztatlan tanárképzésben résztvevő pedagógusoknak. Osztatlan tanárképzésre évente 2000 főt vesznek fel. Csapó Benő professzor úr számításai szerint minden harmadik felvételt nyert hallgatóból lesz pályakezdő pedagógus, ennek a számnak a fele jut el a minősítő vizsgára (eddig a pályakezdést követő második évben volt kötelező a vizsga). 2000 főből marad 350 fő. Ez a 151 ezer pedagógus 0,2 százalékánál rövidíti le az előrelépést, amely nettó havi 10 ezer forint emelkedést jelent, vagyis 132 ezer forintról 142 ezer forintra emelkedik a bérük. 
Valós béremelésnek viszont azt tekintjük, amikor minden pedagógus bére azonos logika mentén (a vetítési alap egységes megemelésével) megemelkedik úgy, hogy közben a munkaterhek nem növekednek tovább. 
A kormánynak be kellene fejeznie a propaganda-hadjáratot a pedagógus bérekkel kapcsolatban, és meg kell kezdenie a bérek felzárkóztatását a versenyszféra diplomás béreihez, mert ennek a folyamatnak, bármilyen furcsa, a magyar gazdaság lesz a legnagyobb vesztese! Arról kellene elgondolkodni, hogy a romániai pedagógusbérek hogyan előzhették meg a magyar tanárok béreit? Hová lett a „minden idők” legjelentősebb béremelésének értéke?  
Jó lenne, ha a kormány felébredne, és elkezdené átdolgozni a becsődölt pedagógus életpályamodellt, létrehozna helyette még ebben az évben egy értékálló bérfelzárkóztatási rendszert, amelyet 2020. január 1-jével be is vezetne. Nagyon rossz üzenet az állam részéről, ha azt a jelenlegi állapotot konzerválja, miszerint a versenyszféra és a közszféra diplomásai között Magyarországon a legnagyobb a bérolló az Európai Unióban. 
A rendszer önmagát fogja elpusztítani, ha nem lesz elegendő tanár. Ha így folytatódik, tíz év múlva csak „egyesek” gyermekeinek kiváltsága lesz az iskolába járás a pedagógushiány miatt. A szerző tanár 
Szerző
Totyik Tamás

Útközben a világ körül

Már kisfiú koromban imádtam vonatozni. Pedig legfeljebb évente egyszer a Balatonra, néha Zebegénybe a nagymamához, később gimnáziumi osztálykirándulások. Úgy éreztem, a vasútnak van valami könnyed, intim hangulata, az emberek oldottabbak, mert útközben lenni kellemes érzés. Más világot lát az ember a vonatból, hátsó kertek, hátsó udvarok, magánéletek. 
Külföldön is, amikor csak tehettem, ezt választottam a repülés helyett. Sok mindent megtudhat így a diplomata arról az országról, ahol dolgozik. Nagy-Britanniában mindig a „standard”, azaz a másodosztályt választottam, többnyire gondterhelt, újság mögé rejtőzködő férfiak, keresztrejtvényt fejtő nők, fegyelmezett, megilletődött gyerekek között magam is visszahúzódva ültem, kezemben egy Élet és Irodalom, remélve, hogy valakinek felkeltem az érdeklődését. Hosszú az út Londonból Glagow-ba, de senkit sem érdekelt, honnan jövök. 
Kínában más a hangulat.  Egy alkalommal eleget tettem olthatatlan kíváncsiságomnak, és feladva diplomáciai előkelőségemet, másodosztályú hálókocsival utaztam Pekingből Sanghajba. A háromszemélyes kupéba még nappal látogatók is érkeztek, olyan volt a hangulat, mintha öregdiákok osztálykirándulásán lennénk. A kis társaság megállás nélkül táplálkozott, különböző dobozok, termoszok, konzervek és üvegek kerültek elő. Este megjelent a kalauz, kinyitotta az ülés fölött két szinten elhelyezett ágyakat, alvásról azonban nem lehetett szó. A legfelső fekhely volt az enyém, miután jóindulatú és tapasztalt ismerőseim külön felhívták a figyelmemet ennek fontosságára. Igazuk is volt, a fülkét ugyanis gyakorlatilag belepték az ételmaradékok, az alsó ágyat pedig egy férfi foglalta el egy fiatal lány társaságában, akivel ott ismerkedett meg, és azonnal szoros és örömteli kapcsolatra is léptek egymással, miközben a mind népesebb társaság kártyacsatát vívott, nagyokat kurjongattak, egyik cigarettáról a másikra gyújtottak. 
Japánban viszont fegyelmezett a légkör. A vonat indulása szigorú koreográfia szerint történik. Két perccel korábban lezárják a peronokat, megjelenik a forgalmista, vigyázzba vágja magát, felemeli a zászlóját, és megfúj egy fülsiketítő sípot. Arckifejezése olyan, mintha a nemzet légierejét vetné be egy háborús támadásra, ahonnan a pilóták soha nem jöhetnek vissza. Az utasok csendben ülnek a helyükön, mintha a pisszenést is tiltanák, amíg a szerelvény mozgásba lendül. Öt perc múlva érkezik a mosolygós mozgóárus fehér kesztyűben, elegáns egyenruhában, kis kocsiján tea, szusi, sósmogyoró. Az utazás vége előtt megjelenik egy komor tekintetű, zöld munkaruhát viselő férfi, összegyűjti a szemetet, és fertőtlenítő folyadékkal letisztítja az ülések karfáit. A kalauz is katonás, a menetrend szentírás, erről kérdezni vagy a pontos érkezésről érdeklődni illetlenség. Minden úgy működik, ahogy az előírás szerint működnie kell. Ha egy vonat egy percet is késik, lemond a miniszter, és ez így van rendjén. 
Minisztert amúgy is könnyebb találni, mint jó állomásfőnököt.
Szerző
Odze György