A lap szerint gazdasági szempontokat tekintve sikertörténet a keleti tagállamok uniós integrációja, ám ez egyúttal az tanúsítja: a kapitalizmus sajnos működik az illiberális rendszerekben is. A magyarok és a lengyelek pillanatnyilag az EU-s átlag 70 százalékánál járnak, ha az egy főre jutó GDP-t nézzük, a szlovákok, az észtek és a litvánok 80-ig, sőt, a csehek és a szlovénok már 90 százalékig jutottak. De nemcsak a pénz számít, hanem az is, hogy valaki mennyire jut hozzá a képzéshez, vagy az egészségügyi szolgáltatásokhoz. Mennyire egészséges a környezetvédelem, a táplálkozás, miként működik az infrastruktúra. Ezzel együtt a legnagyobb ugrást a várható élettartamnál tapasztalni. Magyarországon ez jelenleg 76 év, szemben a 89-es 69-cel, a szlovénok pedig időközben már a németeket is lekörözték, a maguk több, mint 81 évével.
Mindennek azonban súlyos ára volt: egész iparágak dőltek be, tízezrek váltak munkanélkülivé, illetve vándoroltak ki. Gyakorta kétes elitek kerültek hatalomra, tort ült a korrupció és az urambátyám-rendszer. A térségnek a nagy lökést az uniós csatlakozás adta meg felfelé. De még így is évtizedekig eltarthat, amíg felzárkóznak a Nyugathoz. Ennélfogva széleskörű a csalódottság a régióban. Ehhez járul még az a meggyőződés, hogy a Nyugat, illetve Brüsszel nem veszik komolyan/nem értik meg ezeket az államokat. Például a menekültpolitikában vagy az oroszokhoz fűződő viszonyban. Nem utolsósorban ez az elégedetlenség magyarázza a nacionalista, populista, EU-ellenes áramlatok sikerét Budapesten, Varsóban és másutt is. Azaz a gazdasági beilleszkedést nem mindenütt követte a politikai-ideológiai hasonulás. Ily módon csak részben teljesült a remény, hogy érvényesülnek a nyugati értékek. Nem kell egészen Kínáig elmenni, hogy bárki lássa: sajnálatos módon a kapitalizmus működőképes illiberális rezsimekben is.
A lap kommentárja pénzügyi ösztönzőket sürget, hogy az uniós tagállamok megosszák a migráció terheit. Merthogy Salvini jön fel és ez még inkább kiszolgáltatja ezt a kérdést a politikának. Az olasz belügyminiszter nem győzi hangoztatni, hogy országa nem lesz Európa menekülttábora. De a mentőhajók kálváriája – kiszolgáltatva egy populista vezér kényének-kedvének - tökéletesen jelképezi, hogy az EU-nak, évekkel a migrációs válság után, fogalma sincs, merre menjen ezen a területen. Továbbra sincs közös politikája, a jelenlegi rendszer elviselhetetlen költségeket ró a peremállamokra, megmérgezi a viszonyt a tagok között, rombolja a szervezet alapját képező szolidaritást. Az idén eddig nagyjából 800 ember fulladt a Földközi-tengerbe.
Brüsszel rábízta a migráció ellenőrzését Egyiptomra, Törökországra és a líbiai hadurakra. A görög táborok túlzsúfoltak és rettenetesek a higiéniai viszonyok. Hogy ez ne így legyen, ahhoz főként a közép- és kelet-európai államoknak kellene feladniuk az ellenállásukat a menedékkérők átvételével szemben. Ők arra hivatkoznak, hogy nem sok tapasztalatuk van a migráció, illetve a kulturális sokszínűség ügyében. Róma érthetően úgy érzi: magára hagyták. De az ország az idén már csupán 4300 embert engedett be, ennek megfelelően párolgott el a rokonszenv iránta. A franciáknál ez a szám tavaly 120 ezer volt.
MIndazonáltal a helyzeten mindenképpen változtatnia kell az új Bizottságnak és Parlamentnek. Ez azt jelenti, hogy több pénzt kell adni azoknak a kormányoknak, amelyek hajlandóak együttműködni, ugyanakkor csökkenteni kell az európai támogatást azon államok esetében, amelyek erre nem kaphatóak. Ha hazai ellenfelei nem tudják megállítani Salvinit, akkor Európa szemtanúja lehet, amint Hitler és Mussolini óta először kerül hatalomra egy szélsőjobbos politikus.
Az elemzés azt hangoztatja a biarritz-i G7-csúcs kapcsán, hogy Trumpnak és Európának együttes erővel kell szembeszállnia Kínával, mivel az odahaza egyre erősebb elnyomást alkalmaz, a világban pedig mind agresszívabb gazdaságilag. Ám a veszély láttán sem teszik félre belső ellentéteiket a földkerekség vezető hatalmai, noha a kínai gazdasági terjeszkedés a szabadvilág óriási erőpróbáját jelenti. Trump össze-vissza üzenetei nem vezetnek célra, sőt, mert Pekinget meggyőzéssel, nem pedig nyomással kell jobb belátásra téríteni. Ha nem tartja be a nemzetközi szabályokat, akkor a nyugati államoknak hátat kell fordítaniuk neki, noha ez igencsak kedvezőtlen járulékos következményekkel jár majd.
A tengerentúli próbálkozások esélye drámaian megnőne, ha Európa beszállna a küzdelembe Washington oldalán. Ám jelenleg nem ezt látjuk, jóllehet az öreg földrész is ki van téve a kínai gazdasági agressziónak. Vezetői ehelyett inkább Trumpot igyekeznek ösztökélni, hogy vessen véget a kereskedelmi háborúnak. Ebből a szempontból tanácsos volna, ha az elnök lejjebb venné a hangot és nem fenyegetné vámokkal a szövetségeseket. Ám sok európai illetékes titokban bízik abban, hogy cégeik át tudják venni Kínában az amerikaiak által odadobott üzleteket. Egyelőre azok a kormányok sem szeretnék hergelni a Kínai Kommunista Pártot, amelyek pénzt remélnek a Selyemút-kezdeményezéstől.
Egy diplomatikusabb Trump-kormányzat ráébreszthetné az európaiakat, hogy nekik is árt a kínai terjeszkedés, beleértve a klímaváltozást, a fenntartható fejlődést és a szabad piacok védelmét. Egyben reálisabb alternatívát kellene felajánlania nekik a kínai fejlesztési alapokkal szemben, amelyek szinte óhatatlanul politikai feltételekkel, korrupcióval és környezetvédelmi következményekkel járnak együtt. Azt is meg kellene magyaráznia, hogy Kína alá akarja ásni a szabad és nyitott nemzetközi rendet. Így az USÁ-nak és az európai partnereknek a következő években meg kell találniuk a közös fellépés módját. Itt ugyanis éppen egy olyan, korszakos kihívásról van szó, amelynek ellensúlyozására egykor létrehozták a G7-ek intézményét.
