Pöce

Korábban Magyarország halszagú volt (legalábbis a félnóta szerint), nemrégiben szarszagú lett. Legalábbis a hírek szerint. Ezt, de legalábbis a szagát, mindenféle polgármesterek és államtitkárok igyekeznek másra kenni, az olvasóközönség legnagyobb derültségére. Ez a trágyaillat többféle forrásból ered, és az nem feltétlenül a szennyvíziszap, vagy a hígtrágyalé.
Az én érzékeny orromat ugyanis megütötte annak az erkölcsi fekáliának a bűze is, amiről akkor olvashattam, amikor a minap hír jött arról, hogy Nagy Blanka középiskolást iskolai közössége kiközösítette a kiskunfélegyházi Móra Ferenc Gimnáziumban. Mindössze azért, mert keresetlen szavakkal illette nyilvánosan a köztársasági elnököt. Ezek a tanulók, ezek a tanárok lehetnek-e büszkék erre a karaktergyilkosságra? Ez a viselkedési kultúra és erkölcsi színvonal tenyészik ebben az iskolában, ebben a városban, ebben az országban? Nos, ez az igazi pöce!
Az erkölcsi trágyabűz erőteljesen terjed. Akkor is, amikor Donáth László evangélikus lelkészt a bűzportálok elkezdték azzal a hírrel illetni, hogy szexuálisan bántalmazhatta… Értik? Nem bántalmazta, hanem csak feltételezhető, hogy bántalmazhatta. Lám, mily furfangosan is felhasználható ez a szép magyar nyelv! Így lesz aztán teljes ez az álszent mocsodéria. Amiről persze majd másfél évi pereskedés után, mindenfajta erkölcsi és egyéb elégtétel nélkül kiderül, hogy hazugság. De addig is, a bűz terjed és bebüdösíti környezetünket. Meg persze az övét, hiszen csak azóta kell őt bebüdösíteni, mióta leánya, Anna uniós parlamenti képviselő lett. Nos ez az igazi pöce!
De bűzlik ez az ország másutt is. Legutóbb Hódmezővásárhely nem fideszes polgármesterét, Márki-Zay Pétert mocskolta be a helyi illiberális pöceportál azzal, hogy importálja a külföld mocskát a városba. Amiről persze rövid úton kiderült, hogy hazugság, hiszen az ilyesmihez kormányzati engedély kell. De azért ez a bűz terjeng és bebüdösíti őt és környezetét. Mert hiszen kampány van, és ennek az illiberális választási kampánynak ilyen a bűze. 
Ha azonban nemcsak itthonról, hanem külföldről is belekotornak az illiberális pöcegödörbe, abból egyszer csak felszínre buggyan a Microsoft kormányzati mocska, és még nagyobb lesz a bűz. Pöce internacionál!
Kire, kikre és hogyan fogják még az illiberális mocskot rákenni ezek a pöcebajnokok? Milyen mocsok fog még felszínre kerülni az illiberális pöcegödörből? Lesz-e még nagyobb a viselkedési kultúra, az amoralitás bűze kis hazánkban? Járjunk-e befogott orral? De meddig? 
Lehet-e ebből a hazai pöcebűzből általános következtetésre jutni? Félek, hogy lehet. A szerző borász 
Szerző
Kuthi Csaba

Hajrá, egészségügy!

A Magyar Orvosi Kamara alapköveteléseiről írt nemrégiben Dr. Dávid Ferenc. Ennek kapcsán először azt szeretném leszögezni: a követelt 900 ezer forintos alapbér nyilvánvalóan bruttó összeg, mely a heti 40 órás munkaidőre vonatkozik.
Dávid meghatározandónak tartja, hogy szabályozzák a munkaidő felhasználását (munkahely, beteglátogatás, továbbképzés, stb.). Ezt, továbbá a túlóra, ügyelet, készenlét térítésének módját ma is szabályozza részben a jog, részben a kollektív vagy a vállalkozói szerződés. Gyakori, hogy a feladatokat, főként a túlmunkát és az ügyeletet vállalkozások mögé bújt helybéliek vagy a szomszédos munkáltató alkalmazottai teljesítik annak érdekében, hogy a közalkalmazottak ne lépjék túl a személyes munkaidőkereteket. Ha e trükközések kiesnek, akkor sok lesz az ellátatlan ügyelet.
Dávid Ferenc támogatja az „egy orvos, egy munkahely” gyakorlatának mielőbbi megvalósulását. De valószínű, hogy ahol most elnézik a távollétet munkaidőben, ott nincs is munka: a Teljesítmény Volumen Korlátból és más okokból sok ellátóhelyen van kihasználatlan kapacitás. A tulajdonos állam pedig képtelen mérethatékony infrastruktúrával felváltani a kivénhedt, felújításra sem alkalmas intézethálózatot. A munkaidő gazdaságos használata érdekében meg kell szüntetni azokat a kompetenciakorlátokat, amelyek az eredeti szándékkal szemben gyarapították a megfizetendő feladatokat. Ilyen pl., hogy a háziorvos nem jogosult bizonyos vizsgálatok, gyógyszerek és kezelések elrendelésére, vagy hogy a kiképzett szakdolgozók által ellátható egyes feladatokat (pl. idült sebek vagy a sztómák gondozása) OKJ-s képzés hiányában ugyancsak az orvosoknak kell végezniük. Az e-egészségüggyel jócskán csökkenthető lenne az időrabló adminisztratív teher is.
Dávid joggal helyteleníti, ha egy orvos állandóan pendlizik a munkahelyei között, de téved abban, hogy ez ellenőrizhetetlen. Minden állami és magán szolgáltató csak akkor kap működési engedélyt, ha névvel, pecsétszámmal megadja az alkalmazottak listáját. Ezek alapján ellenőrizhető, hogy ki, hol, hány helyen dolgozik. De tudjuk, hogy sem az állami, sem a magánegészségügyben nincs érdemi ellenőrzés.
Igaza van a szerzőnek: „az egészségügyben végzett tevékenység … csapatmunka”. De ez nem azt jelenti, hogy ne érvényesülnének a verseny hatásai. Dolgozóinkat e hatások szívják el itthonról külföldre, államiból a magánba, az egyik államiból a másikba. Az állami és a közfinanszírozott magánegészségügyben a munkáltatók nehéz helyzetben vannak: a jogszabályban rögzített bérek terhelik az ettől függetlenül szabályozott bevételeiket, aminek alapvető oka, hogy a bevételeket korlátozó Teljesítmény Volumen Korlát és a bevételeket szabályozó pont- és kártyapénz rendszerek karbantartása elmaradt. Ezért csak a dologi kiadások visszafogásával tudják a - hiányszakmák esetében bértábla feletti - béreket kigazdálkodni. Így lesz bér a falakról hiányzó festékből és a WC-papírból.
A készfizető polgárokat ellátó magánszolgáltatók áraiban a piaci hatásokat tükröző személyzeti költségek is benne lehetnek. Ők általában bérfizetés helyett vállalkozói szerződést kötnek. Így a magánbeteg végül háromszoros díjat fizet ahhoz képest, amit a NEAK ugyanazért az eljárásért egy közfinanszírozott szolgáltatónak fizet. Igaz persze, hogy rendezni kellene „az alkalmazási jogviszonyok”-at. Ezeket ma a 84/2003 törvény 14 pontban sorolja fel. Ezek közül ki-ki kiválaszthatja a neki kedvezőt, melyre a legnagyobb bevétel–legkisebb költség, legkisebb közteher jellemző.  
A kamarával együtt kívánja Dávid Ferenc is, hogy „szűnjön meg a paraszolvencia rendszere!”, amihez szerinte „világos munkaügyi normák megfogalmazása és visszatartó erejű jogkövetkezmények rögzítése is szükséges.”. Ez így sajnos kevés. Nem zárult le az a vita, hogy a hálapénz egyenlő-e a megvesztegetéssel. Ha igen, akkor alkalmazható a Btk. több bekezdése. De ha nem megvesztegetés, és a megszűnést a dolgozóktól, a rájuk vonatkozó szabályoktól várjuk, akkor ez nem fog menni. 
Ha nincs arra válasz, hogy miért adják a hálapénzt, akkor megoldás sincs. Az egészségügyben és saját betegségében járatlan beteg biztos szeretne lenni abban, hogy bajának megállapítására és kezelésére a lehető legjobb módot választják, és azt a lehető legjobban hajtják végre. Ennek elérése kétféle módon lehetséges: vagy létezik egy nyilvánvaló, közismert minőségbiztosítás, vagy erről – ha tud – neki önmagának kell gondoskodnia. Sokan vélik, hogy ezért a hagyományos módszerhez kell fordulni: a tudást, a szolgáltatást meg kell vásárolni. Fokozottan van ez így napjaink hiánygazdaságában, ahol a várólisták kiböjtölése, a hálapénzzel megszerzett előny, vagy a magánpiacon megvásárolt ellátás között lehet választani. 
Bízhat-e a MOK abban, hogy az erkölcsiség akkor is elégséges a hálapénz eltűnéséhez, ha a betegek fizetni akarnak? Aligha. Nem sok olyan ember van, aki ne fogadná el a pénzt, ha adnak neki – pláne, ha sokat. A MOK-nak és a hatalomnak tehát a lakossággal is meg kell beszélnie, hogy miért és hogyan vezethető ki ez az eszköz anélkül, hogy a hozzáférésük és az ellátásuk minősége romlana. Kérdés, hogy ezt a hatalom és a többi szereplő valóban akarja-e? A szerző sebész főorvos 

Te vagy a főnök

Megint költözöm, ezúttal a hetedik kerületbe a kilencedikből, szóval kikerestem a neten egy szimpatikus és olcsó költöztető céget, s tárcsáztam a megadott számot. Egy férfihang szólt bele, s azt mondta: – Szevasz, Zsoltikám, hová a lófaszba mész már megint? Ejha, gondoltam, ezek komoly adatbázissal dolgoznak. Ki se néztem volna egy ilyen kis cégből. – Szevasz – válaszoltam bizonytalanul, mert nem tudtam, kivel beszélek. – Robi vagyok – nevetett föl az ismeretlen –, a telóm kijelezte a nevedet, mert el van mentve a számod. – Miért van elmentve? – érdeklődtem, mire a nevezett Robi még nagyobbat nevetett: – Mert tavaly is mi költöztettünk. – Igen? – Igen. Háromszor, Zsoltikám. Gondolod, hogy egy ilyen kuncsaftnak kitörlöm a számát? Igyekeztem felidézni a tavalyi költözéseimet, mind a hármat, de csak az utolsó jutott eszembe, amikor ketten jöttek cipelni egy kisteherautóval, és az egyik munkás csak fél kézzel rakodott, mert a másik kezében a telefonját tartotta, s a barátnőjét győzködte, hogy térjen észre, ő nem csalta meg. Ez biztosan nem Robi volt, mert ő nem beszélt, csak tepert a csomagokkal, pedig elmúlt ötven. – Mi újság? – kérdeztem, mert a viszonyunk, úgy tűnt, erre följogosít. Mire rávágta: – Nem tudom, bazmeg, és nem is várom meg, míg kiderül! Igen, ez ő volt, ebből ráismertem. Mokány, bajuszos, vidám szemű ember, akivel utoljára akkor találkoztam, amikor Kőbányáról bejöttem a Mester utcába. Előtte pedig kétszer: amikor Budáról, a tizenegyedik kerületből átköltöztem a Corvin közbe, s onnan Kőbányára. Aztán vissza a kilencedikbe. Most pedig megyek a hetedik kerületbe. – Miért nem tudsz a seggeden megülni? – kérdezte Robi, s úgy éreztem, a kíváncsisága őszinte. Ő az az ember, aki tényleg kíváncsi arra, hogy miért nem tudok a seggemen megülni. – Nem tudom, Robi. – Ez baj – felelte –, pedig egy fokkal jobb lenne, ha tudnád is, hogy miért csinálsz hülyeségeket. Én elég sok mindenkivel találkozom, sokakat megjegyzek, de rád pláne emlékszem is. Elszégyelltem magam, mert ő bizony nem jutott eszembe egy éve. Jó, nem is számítottam rá, hogy ilyen hamar hurcolkodom megint, de mit csináljak, öt éve már, hogy olvadó jégtáblákon élek. Ezt a pszichiátrián is emlegettem, tudomásul vették, szokás szerint emeltek a dózison. – Írogatsz még? – kérdezte Robi, s habár ettől a kérdéstől a falnak megyek, csak annyit dünnyögtem: – Persze. – Na, ez is baj – nevetett –, a helyedben inkább lovat tartanék, bazmeg. Ennek a nyers őszinteségnek megörültem, mert mostanában sokat tűnődöm rajta, hogy mindent akkor rontottam el, amikor újságba kezdtem írni. Harminc éve. Beszívtam és letüdőztem a mérgezett magyar levegőt, elkábultam tőle, s nem érdekelt sem karrier, sem vagyon, sem család, csak az úgynevezett közélet. Szerencse, hogy én magam sem emlékszem arra a sok hülyeségre, amit összeírtam, nemhogy az úgynevezett közélet. – Mikor akarsz költözni? – kérdezte Robi. – Elsején ráértek? – Igen. – Köszi, Robi. S kérhetek valamit? – Te vagy a főnök. – Másodikán töröld ki a számomat, oké?
Szerző
Kácsor Zsolt