Szvák: Nem könnyű ma ruszofilnek lenni

Idén jeles évfordulója van a 30 éve önálló, sokat megért és jelentős eredményeket felmutató hazai ruszisztikának-szovjetológiának, a magyar „Russian Studies”-nak. Hogyan látja Szvák Gyula, hosszabb távon is van jövője szűkebb tudományterületének?

Természetesen van, és azon vagyunk, hogy legyen. Ha szabad, akkor először a múltról beszélnék; tisztáznám, mi is 30 éves, mert van, ami éppenséggel 25 éves, abból, amit mi ruszisztikának hívunk. Mert amit mi ruszisztikának hívunk, az egy több szervezeti egységből álló valami. Amit 30 éve alapítottunk, az a Magyar Ruszisztikai Egyesület: ez az autonóm, önszerveződő tudós társaság később az egyesületi törvény alapján létrehozta a Magyar Ruszisztikai Intézetet, a nagy intézetek mintájára. Az Intézet felelt a kutatásért, az egyesület a formai keret adta.

Ha jól értem, ezek a rendszerváltáshoz kötődő események.

Igen, a rendszerváltáshoz kötődik, annak köszönhető és abból az optimizmusból fakad, hogy az oroszok – bár akkor még szovjetek voltak – érdekesek lesznek a továbbiakban is. És valakik finanszírozni fogják ezeket a kutatásokat, hiszen nyugaton a nagy egyetemeken mindenhol voltak ilyen szervezeti egységek. Azt gondoltuk, itt az ideje, hogy nálunk is legyen. Annál inkább, mert nálunk korábban nem volt elkülönült Szovjetunió- vagy Oroszország-történet kutatás. Az egyetemes történelmen belül ugyan tanítottuk, én is, általában Kelet-Európa történeten belül.

Vagyis nem az orosz nyelv szakból, nem az orosz filológiából nőtt ki a ruszisztika?

Egyáltalán nem, hanem a Kelet-Európa történetből. Később, 1995-ben, amikor léptünk egyet előre, akkor került be az ELTE-re immár önálló szervezeti egységként a markánsan történeti profilú Ruszisztikai Központ. Előtte önálló, egyetemen kívüli szervezet voltunk, s eltartott öt évig, míg rájöttünk, senki nem akarja finanszírozni a kutatásainkat. Megtörtént ugyanis az a vis maior, amire senki nem számított, mi sem, hogy összeomlott a Szovjetunió. S ettől kezdve nem is lett olyan fontos, nyugaton sem, az ezzel való foglalkozás. Mi naiv, piaci alapon pont ennek az ellenkezőjében bíztunk, s eleinte kaptunk is valamennyi támogatást, de a magyar újburzsoázia végül is nem óhajtott minket finanszírozni.

1995-ben tehát megalakult az ELTE-n a Ruszisztikai Központ.

Ez a csapat eleve egyetemi emberekből állt, s egy nagyformátumú egyetemi vezető, Manherz Károly volt akkor a bölcsészkar dékánja, ő vetette fel, hogy rendezzük a helyzetet. Rájöttünk, hogy nagyon dicső dolog a függetlenség, de azért nem akarunk elpusztulni, amire megvolt az esély, úgyhogy bekéredzkedtünk az ELTE-re. Akkoriban a vidékfejlesztés volt napirenden, s a tárca úgy támogatta a ruszisztikai képzést, hogy Pesten nem, de Debrecenben lehet. Ám a Debreceni Egyetem Bölcsészkara közölte, hogy nem hajlandó minket fogadni. Végül ez volt a mázlink, mert ennek köszönhetően mégis Budapestre kerültünk, az ELTE Ruszisztikai Központ így jött létre.

Kik voltak az alapítók?

Az egyesülethez – a törvény szerint – legalább tíz tag kellett, de az „alapító atyák” számát négyben szoktuk meghatározni. Krausz Tamás mellett Szilágyi Ákos, Sz. Bíró Zoltán és én – mi négyen. Amikor aztán a Központ megalakult, mindenkinek megvolt a maga állása, s nem akart átjönni, illetve nem is tudott - egyedül nekem, aki addigra felmondtam a Kelet-Európa Története tanszéken, lett státuszom. És még egy adminisztrátori félstátuszt kaptunk. Ez a pénztelenség végigkísért bennünket, ugye, ezt az összeget sem az egyetem gazdálkodta ki. S aztán a következő évtizedek is így teltek. Az ELTE erkölcsileg mindig támogatott minket, de minden mást nekünk kellett megoldani. Nyertünk is pályázatokat, amivel be tudtuk indítani a Ruszisztikai Könyvek sorozatot, amely már a 46. kötetnél tart. Számunkra ez nagyon fontos, mert a monográfiákon keresztül tudja egy tudományos műhely megmutatni, mire is képes. Ezt folytatva az első nemzetközi konferenciánkat is megrendeztük 1998-ban: össze tudtuk hívni a szakma krémjét – azt hiszem ez döntötte el, hogy életképesek vagyunk-e, odafigyelnek-e ránk, vagy sem. De ez az addigi előéletünknek is köszönhető, én, például, ekkor már 20 éve voltam a pályán. A már meglévő kapcsolatrendszernek hála sikeres volt az első budapesti nemzetközi konferenciánk, amit azóta kétévente megrendezünk, s amit nyugaton és Oroszországban is jegyeznek, s ahová eljönnek a világ minden tájáról.

Képzés is kapcsolódott a Központ létrehozásához?

Akkor még csak egy programot indítottunk Történeti Ruszisztika és Modern Szovjetológia címmel, amely nem adott csak egy úgynevezett tanúsítványt, de 1997-ben ez is komoly változás volt. Először tudtunk egy saját szakmai curriculumot létrehozni, és ez alapján tanítani, hiszen ilyen specializáció nemhogy az ELTE-n, Magyarországon sem létezett. Addigra már több mint tíz éve próbáltam beadni külön szakként a ruszisztikát, de mindig elutasítottak. 2002 végén történt aztán egy minőségi előrelépés, amikor az akadémiai struktúrában új lendületet kapott a kutatócsoportok alapítása, és sikerült létrehozni az ELTE-MTA Történeti Ruszisztikai Kutatócsoportot, amely kilenc évig működött kettő statisztikai fővel és a legkevesebb kapható pénzzel. Ötven könyvet adtunk ki ez idő alatt, négy disszertáció született, százas nagyságrendben készültek tanulmányok. 2012-ben aztán áldozatul esett egy akkori akadémiai tisztogatásnak.

Ezzel meg is szűnt az MTA-val való kapcsolat?

Igen, teljesen. Előtte sem volt, s azóta sincs Oroszországgal foglalkozó akadémiai részleg. Közben azonban a dolgok más oldalról jól alakultak, amiben a szubjektív mozzanatoknak nagy szerepe van, bár a sors sem teljesen véletlenszerűen szervezi magát. Még 2003 végén fölkértek a magyar-orosz kulturális évad főkurátorának, azzal, hogy ez 2004-ben kezdődik egy őszi előfesztivállal, s 2005-ben lesz maga az évad. Ez természetesen nagyon nagy lehetőségeket biztosított.

Tanítványai körében el is terjedt, hogy rendszeresen találkozik Putyin elnökkel, akivel jóban van.

Többször is voltam vele egy légtérben, ez kétségtelen (nevet), amikor ültem valami sarokban és nagyokat néztem. Főkurátorként azonban megismertem orosz kultúrhivatalnokokat, művészeket is - a kapcsolatrendszer ekkor bővült jelentősen. Ennek is köszönhető, hogy Igor Szavolszkij orosz nagykövet támogatni kezdte régi ötletemet, hogy legyen egy rendes orosz központ, egyetemi szakkal. Az akkoriban létrehozott állami Russzkij Mir Alapítvány vezetőjével hamar meg is állapodtunk. A Russzkij Mir által adományozott könyvtár és kabinet 2009-ben nyílt meg, most volt a tízéves évforduló. Tehát az orosz állam jelentős pénzt rakott bele, de a magyar állam is, legalábbis eleinte. Az oktatási programmal is előre tudtunk lépni, hiszen a képzést akkreditálni kellett, ami ekkor már átment, sőt, a mesterképzésre önálló doktori program is épült. Idén már a 10. felvételink volt a ruszisztika szakon…

Hányan jelentkeznek a szakra?

Ez csökkenő tendenciát mutat. 2010-ben nagyon erős volt az érdeklődés, ami még egy pár évig kitartott és a szak is megkapta a külön célzott támogatást a minisztériumtól, tehát ez nem változott a kormányváltással. Furcsa is lett volna, hiszen ekkor hirdették meg a „keleti nyitást”. Apadt ugyan a támogatás, de megvolt, ám az utóbbi három-négy évben megszűnt. Volt tehát egy intenzív felfelé ívelő szakasz, ami a kormányváltás után is kitartott, majd az érdeklődés csökkenése egybeesett az anyagi támogatás megszűnésével. Én már korábban lemondtam a magyar-orosz művelődési és baráti társaság elnöki tisztségéről, és 2018-ban elmentem nyugdíjba. Nem kellett volna, koromnál fogva még öt évig maradhattam volna főállású professzor, tanszékvezető ugyan nem. De a dolgok nem véletlenül alakulnak úgy, ahogy: érezhető volt, hogy más hazai és nemzetközi közegben mozgunk, mint addig. Ez abban is megnyilvánult, hogy fokozatosan, majd drasztikusan csökkent a jelentkezés a ruszisztika szakra. Ezért is gondoltam: lehet, hogy jobb, ha új emberek jönnek. És emberek ugyan jöttek, de már nem oda kerültek, ahová szántuk őket.

Hanem hová?

Elkezdődött egy reform a Bölcsészkaron, amit a pénztelenség kényszerített ki, az évtizedes eladósodottság. Ez a történészeket, így a ruszisztikát is érintette: a Ruszisztikai Központ jogutódját, a Történeti Ruszisztikai Tanszéket összeolvasztották a Kelet-Európa Története tanszékkel. Szakmailag van is ebben logika. Így azonban a korábbi struktúránk felbomlott. Ha azt kérdezik, hogy állunk ma, a válasz az, hogy a nevünket elvesztettük, a tanszékünket pedig egy másik tanszékkel összevonták, s nem egyszerű elszámolnom a nemzetközi szakmai közvéleménynek azzal, hogy mi van a Történeti Ruszisztikai tanszékkel, a magyar történeti ruszisztikával.

Kissé furcsán néz ki e változás a mostani kormány alatt, amely igencsak ápolja az orosz kapcsolatokat.

Ez így nem függ össze.

Tehát nincs a folyamatok mögött központi szándék?

Ebben egyáltalán nincs. Másban persze van.

2010 után, az Orbán-kormány is igényt tartott a szakértelmükre?

Nem volt ilyen igény, pedig időközben lezajlott egy újabb orosz kulturális évad. Nem lett nehezebb a helyzetünk 2010 után, ugyan nem tartottak igényt valamiféle „tanácsadói” tevékenységre, de nem is akadályozták munkánkat.

Min múlik akkor a ruszisztika jövője, az egyetem vezetésén vagy a kulturális kormányzaton?

A kormánynak ehhez semmi köze nincs, ez látszólag egyetemi, belső döntés kérdése. Egy iskola sorsa alapvetően a hagyományain, életképességén múlik. Így hát én optimista vagyok. Vannak terveink, programjaink, szakembereink, van utánpótlásunk, lenne tehát mivel megünnepelni a 30. évfordulót. Nekünk az ELTE a szakmai otthonunk, itt szeretnénk tovább dolgozni, hiszen itt hoztunk létre egy világszerte ismert intézményt. Mi, Krausz Tamás barátommal professor emeritusokként visszatértünk a 30 év előtti kezdetekhez: ismét társadalmi munkában dolgozunk a történeti ruszisztika tovább mentésén.

Ne keressünk hát politikát a háttérben?

Az egész magyar-orosz viszony egy paradoxonon alapul vagy azzal fogható meg. A kapcsolatok ugyanis mindig csak papíron jók. Nem mindig jók, de ha azok, csak papíron azok. Amikor a kapcsolatok jók voltak, azt általában ránk erőltették. A rendszerváltás után pedig már nem is akarták erőltetni, még a Gyurcsány-kormány idején sem. Most látszólag fordított a helyzet, hiszen a mai kormánypárt ellenzékben nem az orosz-barátságáról volt ismert. Ehhez képest meghirdették a „keleti nyitást”, Orbán és Putyin rendszeresen találkoznak, ha úgy tetszik, kifejezetten exkluzívak a diplomáciai kapcsolatok. De sehol máshol nem látni ennek nyomát, s a kormány minél kevésbé igyekszik ezt kommunikálni. Miért? Mert a közvélemény-kutatások is kimutatták, hogy egy növekedés után mára romlott az oroszok megítélése, gazdasági téren is. A hagyományos keresztény-nemzeti közösségnek nem ez az irányvonala. (Nem mintha a liberálisnak az lenne.) Ilyen determinációk között nem könnyű ruszofilnek lenni, de egy ruszistának törekednie kell rá.