Szvák: Nem könnyű ma ruszofilnek lenni

Publikálás dátuma
2019.09.01. 13:18

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
Idén jeles évfordulója van a 30 éve önálló, sokat megért és jelentős eredményeket felmutató hazai ruszisztikának-szovjetológiának, a magyar „Russian Studies”-nak. Hogyan látja Szvák Gyula, hosszabb távon is van jövője szűkebb tudományterületének?
Természetesen van, és azon vagyunk, hogy legyen. Ha szabad, akkor először a múltról beszélnék; tisztáznám, mi is 30 éves, mert van, ami éppenséggel 25 éves, abból, amit mi ruszisztikának hívunk. Mert amit mi ruszisztikának hívunk, az egy több szervezeti egységből álló valami. Amit 30 éve alapítottunk, az a Magyar Ruszisztikai Egyesület: ez az autonóm, önszerveződő tudós társaság később az egyesületi törvény alapján létrehozta a Magyar Ruszisztikai Intézetet, a nagy intézetek mintájára. Az Intézet felelt a kutatásért, az egyesület a formai keret adta.

Ha jól értem, ezek a rendszerváltáshoz kötődő események.
Igen, a rendszerváltáshoz kötődik, annak köszönhető és abból az optimizmusból fakad, hogy az oroszok – bár akkor még szovjetek voltak – érdekesek lesznek a továbbiakban is. És valakik finanszírozni fogják ezeket a kutatásokat, hiszen nyugaton a nagy egyetemeken mindenhol voltak ilyen szervezeti egységek. Azt gondoltuk, itt az ideje, hogy nálunk is legyen. Annál inkább, mert nálunk korábban nem volt elkülönült Szovjetunió- vagy Oroszország-történet kutatás. Az egyetemes történelmen belül ugyan tanítottuk, én is, általában Kelet-Európa történeten belül.

Vagyis nem az orosz nyelv szakból, nem az orosz filológiából nőtt ki a ruszisztika?
Egyáltalán nem, hanem a Kelet-Európa történetből. Később, 1995-ben, amikor léptünk egyet előre, akkor került be az ELTE-re immár önálló szervezeti egységként a markánsan történeti profilú Ruszisztikai Központ. Előtte önálló, egyetemen kívüli szervezet voltunk, s eltartott öt évig, míg rájöttünk, senki nem akarja finanszírozni a kutatásainkat. Megtörtént ugyanis az a vis maior, amire senki nem számított, mi sem, hogy összeomlott a Szovjetunió. S ettől kezdve nem is lett olyan fontos, nyugaton sem, az ezzel való foglalkozás. Mi naiv, piaci alapon pont ennek az ellenkezőjében bíztunk, s eleinte kaptunk is valamennyi támogatást, de a magyar újburzsoázia végül is nem óhajtott minket finanszírozni. 
1995-ben tehát megalakult az ELTE-n a Ruszisztikai Központ. Ez a csapat eleve egyetemi emberekből állt, s egy nagyformátumú egyetemi vezető, Manherz Károly volt akkor a bölcsészkar dékánja, ő vetette fel, hogy rendezzük a helyzetet. Rájöttünk, hogy nagyon dicső dolog a függetlenség, de azért nem akarunk elpusztulni, amire megvolt az esély, úgyhogy bekéredzkedtünk az ELTE-re. Akkoriban a vidékfejlesztés volt napirenden, s a tárca úgy támogatta a ruszisztikai képzést, hogy Pesten nem, de Debrecenben lehet. Ám a Debreceni Egyetem Bölcsészkara közölte, hogy nem hajlandó minket fogadni. Végül ez volt a mázlink, mert ennek köszönhetően mégis Budapestre kerültünk, az ELTE Ruszisztikai Központ így jött létre. Kik voltak az alapítók? Az egyesülethez – a törvény szerint – legalább tíz tag kellett, de az „alapító atyák” számát négyben szoktuk meghatározni. Krausz Tamás mellett Szilágyi Ákos, Sz. Bíró Zoltán és én – mi négyen. Amikor aztán a Központ megalakult, mindenkinek megvolt a maga állása, s nem akart átjönni, illetve nem is tudott - egyedül nekem, aki addigra felmondtam a Kelet-Európa Története tanszéken, lett státuszom. És még egy adminisztrátori félstátuszt kaptunk. Ez a pénztelenség végigkísért bennünket, ugye, ezt az összeget sem az egyetem gazdálkodta ki. S aztán a következő évtizedek is így teltek. Az ELTE erkölcsileg mindig támogatott minket, de minden mást nekünk kellett megoldani. Nyertünk is pályázatokat, amivel be tudtuk indítani a Ruszisztikai Könyvek sorozatot, amely már a 46. kötetnél tart. Számunkra ez nagyon fontos, mert a monográfiákon keresztül tudja egy tudományos műhely megmutatni, mire is képes. Ezt folytatva az első nemzetközi konferenciánkat is megrendeztük 1998-ban: össze tudtuk hívni a szakma krémjét – azt hiszem ez döntötte el, hogy életképesek vagyunk-e, odafigyelnek-e ránk, vagy sem. De ez az addigi előéletünknek is köszönhető, én, például, ekkor már 20 éve voltam a pályán. A már meglévő kapcsolatrendszernek hála sikeres volt az első budapesti nemzetközi konferenciánk, amit azóta kétévente megrendezünk, s amit nyugaton és Oroszországban is jegyeznek, s ahová eljönnek a világ minden tájáról. Képzés is kapcsolódott a Központ létrehozásához? Akkor még csak egy programot indítottunk Történeti Ruszisztika és Modern Szovjetológia címmel, amely nem adott csak egy úgynevezett tanúsítványt, de 1997-ben ez is komoly változás volt. Először tudtunk egy saját szakmai curriculumot létrehozni, és ez alapján tanítani, hiszen ilyen specializáció nemhogy az ELTE-n, Magyarországon sem létezett. Addigra már több mint tíz éve próbáltam beadni külön szakként a ruszisztikát, de mindig elutasítottak. 2002 végén történt aztán egy minőségi előrelépés, amikor az akadémiai struktúrában új lendületet kapott a kutatócsoportok alapítása, és sikerült létrehozni az ELTE-MTA Történeti Ruszisztikai Kutatócsoportot, amely kilenc évig működött kettő statisztikai fővel és a legkevesebb kapható pénzzel. Ötven könyvet adtunk ki ez idő alatt, négy disszertáció született, százas nagyságrendben készültek tanulmányok. 2012-ben aztán áldozatul esett egy akkori akadémiai tisztogatásnak. Ezzel meg is szűnt az MTA-val való kapcsolat? Igen, teljesen. Előtte sem volt, s azóta sincs Oroszországgal foglalkozó akadémiai részleg. Közben azonban a dolgok más oldalról jól alakultak, amiben a szubjektív mozzanatoknak nagy szerepe van, bár a sors sem teljesen véletlenszerűen szervezi magát. Még 2003 végén fölkértek a magyar-orosz kulturális évad főkurátorának, azzal, hogy ez 2004-ben kezdődik egy őszi előfesztivállal, s 2005-ben lesz maga az évad. Ez természetesen nagyon nagy lehetőségeket biztosított.
Tanítványai körében el is terjedt, hogy rendszeresen találkozik Putyin elnökkel, akivel jóban van. Többször is voltam vele egy légtérben, ez kétségtelen (nevet), amikor ültem valami sarokban és nagyokat néztem. Főkurátorként azonban megismertem orosz kultúrhivatalnokokat, művészeket is - a kapcsolatrendszer ekkor bővült jelentősen. Ennek is köszönhető, hogy Igor Szavolszkij orosz nagykövet támogatni kezdte régi ötletemet, hogy legyen egy rendes orosz központ, egyetemi szakkal. Az akkoriban létrehozott állami Russzkij Mir Alapítvány vezetőjével hamar meg is állapodtunk. A Russzkij Mir által adományozott könyvtár és kabinet 2009-ben nyílt meg, most volt a tízéves évforduló. Tehát az orosz állam jelentős pénzt rakott bele, de a magyar állam is, legalábbis eleinte. Az oktatási programmal is előre tudtunk lépni, hiszen a képzést akkreditálni kellett, ami ekkor már átment, sőt, a mesterképzésre önálló doktori program is épült. Idén már a 10. felvételink volt a ruszisztika szakon… Hányan jelentkeznek a szakra? Ez csökkenő tendenciát mutat. 2010-ben nagyon erős volt az érdeklődés, ami még egy pár évig kitartott és a szak is megkapta a külön célzott támogatást a minisztériumtól, tehát ez nem változott a kormányváltással. Furcsa is lett volna, hiszen ekkor hirdették meg a „keleti nyitást”. Apadt ugyan a támogatás, de megvolt, ám az utóbbi három-négy évben megszűnt. Volt tehát egy intenzív felfelé ívelő szakasz, ami a kormányváltás után is kitartott, majd az érdeklődés csökkenése egybeesett az anyagi támogatás megszűnésével. Én már korábban lemondtam a magyar-orosz művelődési és baráti társaság elnöki tisztségéről, és 2018-ban elmentem nyugdíjba. Nem kellett volna, koromnál fogva még öt évig maradhattam volna főállású professzor, tanszékvezető ugyan nem. De a dolgok nem véletlenül alakulnak úgy, ahogy: érezhető volt, hogy más hazai és nemzetközi közegben mozgunk, mint addig. Ez abban is megnyilvánult, hogy fokozatosan, majd drasztikusan csökkent a jelentkezés a ruszisztika szakra. Ezért is gondoltam: lehet, hogy jobb, ha új emberek jönnek. És emberek ugyan jöttek, de már nem oda kerültek, ahová szántuk őket. Hanem hová? Elkezdődött egy reform a Bölcsészkaron, amit a pénztelenség kényszerített ki, az évtizedes eladósodottság. Ez a történészeket, így a ruszisztikát is érintette: a Ruszisztikai Központ jogutódját, a Történeti Ruszisztikai Tanszéket összeolvasztották a Kelet-Európa Története tanszékkel. Szakmailag van is ebben logika. Így azonban a korábbi struktúránk felbomlott. Ha azt kérdezik, hogy állunk ma, a válasz az, hogy a nevünket elvesztettük, a tanszékünket pedig egy másik tanszékkel összevonták, s nem egyszerű elszámolnom a nemzetközi szakmai közvéleménynek azzal, hogy mi van a Történeti Ruszisztikai tanszékkel, a magyar történeti ruszisztikával. Kissé furcsán néz ki e változás a mostani kormány alatt, amely igencsak ápolja az orosz kapcsolatokat. Ez így nem függ össze. Tehát nincs a folyamatok mögött központi szándék? Ebben egyáltalán nincs. Másban persze van. 2010 után, az Orbán-kormány is igényt tartott a szakértelmükre? Nem volt ilyen igény, pedig időközben lezajlott egy újabb orosz kulturális évad. Nem lett nehezebb a helyzetünk 2010 után, ugyan nem tartottak igényt valamiféle „tanácsadói” tevékenységre, de nem is akadályozták munkánkat. Min múlik akkor a ruszisztika jövője, az egyetem vezetésén vagy a kulturális kormányzaton? A kormánynak ehhez semmi köze nincs, ez látszólag egyetemi, belső döntés kérdése. Egy iskola sorsa alapvetően a hagyományain, életképességén múlik. Így hát én optimista vagyok. Vannak terveink, programjaink, szakembereink, van utánpótlásunk, lenne tehát mivel megünnepelni a 30. évfordulót. Nekünk az ELTE a szakmai otthonunk, itt szeretnénk tovább dolgozni, hiszen itt hoztunk létre egy világszerte ismert intézményt. Mi, Krausz Tamás barátommal professor emeritusokként visszatértünk a 30 év előtti kezdetekhez: ismét társadalmi munkában dolgozunk a történeti ruszisztika tovább mentésén. Ne keressünk hát politikát a háttérben? Az egész magyar-orosz viszony egy paradoxonon alapul vagy azzal fogható meg. A kapcsolatok ugyanis mindig csak papíron jók. Nem mindig jók, de ha azok, csak papíron azok. Amikor a kapcsolatok jók voltak, azt általában ránk erőltették. A rendszerváltás után pedig már nem is akarták erőltetni, még a Gyurcsány-kormány idején sem. Most látszólag fordított a helyzet, hiszen a mai kormánypárt ellenzékben nem az orosz-barátságáról volt ismert. Ehhez képest meghirdették a „keleti nyitást”, Orbán és Putyin rendszeresen találkoznak, ha úgy tetszik, kifejezetten exkluzívak a diplomáciai kapcsolatok. De sehol máshol nem látni ennek nyomát, s a kormány minél kevésbé igyekszik ezt kommunikálni. Miért? Mert a közvélemény-kutatások is kimutatták, hogy egy növekedés után mára romlott az oroszok megítélése, gazdasági téren is. A hagyományos keresztény-nemzeti közösségnek nem ez az irányvonala. (Nem mintha a liberálisnak az lenne.) Ilyen determinációk között nem könnyű ruszofilnek lenni, de egy ruszistának törekednie kell rá.

Névjegy

Szvák Gyula (1953- ) történész, egyetemi tanár, professor emeritus, Oroszország-szakértő. Kandidátus (1984), az MTA doktora (2001), 1997-ben habilitált. Az ELTE Ruszisztikai Központ alapító vezetője, a Magyar–Orosz Történész Vegyesbizottság elnöke, az Alapítvány az Orosz Nyelvért és Kultúráért elnöke. 2009-2015 között a Magyar–Orosz Baráti Társaság elnöke. Írói álneve: Kvász Iván.

Szerző
Témák
ruszisztika ELTE
Frissítve: 2019.09.01. 13:41

A szajhák nem segítenek

Publikálás dátuma
2019.09.01. 12:45

Napjaink rettegése egy közelgő globális katasztrófától nem új jelenség. Nemcsak a jeles kalendáriumi időpontok, például ezredfordulók körüli világvége hisztériákra kell gondolni, hanem a modern technika által keltett veszélyek olykor eltúlzott fenyegetéseire is. Meglepő, hogy ilyen katasztrófa-üzenetet hordoz egy csaknem fél évszázada írott, de magyarul csak most megjelent könyv is. Különös időszerűséget rejt ez a karcsú regény. A címe – Szajhák – első pillanatra megtévesztő. Nem, semmi esetre sem házhoz rendelhető, szépséges rosszlányok a hősei, hanem világhírű, hírnévben, megbecsülésben, sőt, pénzben is fürdő, kiemelkedő tudósok. Abból a fajtából valók, akik sűrűn tűnnek föl kongresszusokon, konferenciákon, szimpóziumokon Mexikótól Skandináviáig, Moszkvától Új-Zélandig. Jól ismerem őket, mert magam is számos ilyen eseményen megfordultam. Ők a díszvendégek, olimposzi magasságokban lebegő hírességek. Kijelentéseik megfellebbezhetetlennek számítanak, kutatási eredményeik követendőnek. Ilyen tudósokból hív össze pontosan egy tucatnyit egy maga is kiemelkedő, Nobel-díjas híresség, hogy – látván és belátván világunk általános válságát – közösen tárják fel a jelenségeket és azok ismeretében adjanak recepteket a döntéshozóknak (kevésbé emelkedett megnevezéssel: a politikusoknak) a megelőzésre és a védekezésre. A végkimenetelt a szerző Arthur Koestler már a könyv alcímében jelzi: tragikomédia. Tizenketten jönnek össze. Számosságuk, mint az apostoloké, csakhogy voltaképpen szinte mindegyikük egy-egy Júdás. Sorra beszámolnak kutatási témáikról és eredményeikről. Kellőképpen nagyképűen és némileg hergelve is a többieket. Voltaképpen csak egyetlen akad közöttük, akinek munkája befogadásra késztető, igaz, ő atomfizikus. És ő, Nikola az, aki kieszelte és összehívta ezt az összejövetelt. A bevezetőjében elmondott, megvitatandó tíz pont – tíz fenyegető, világunk pusztulásáig elvezető probléma -, mind döbbenetesen mai téma is lehetne. Igaz, az összejövetelt megszervező Szolovjevnél még az atombomba jelenti az alapvető, fő veszélyt -- a klímafenyegetést majd mi, a következő generáció adjuk hozzá.
Ám a nukleáris fenyegetés nem sokat változott, mi több, nem is enyhült a tudós szajhák összejövetele óta: „…a legfrissebb statisztikák szerint a mára felhalmozott nukleáris robbanóerőből a Föld három és fél milliárd lakosára fejenként egy-egy, a hirosimainak megfelelő nagyságú atombomba jut”. Ami azóta változott, amióta Koestler ezt leírta, az, hogy immár mintegy hét és fél milliárd lakosra jut lényegében ugyanekkora pusztító erő. Igaz, erről is szól a jövőbelátó szerző: „a bolygó ilyetén, a rakéták és az emberek utazási sebességének növekedéséből következő összezsugorodását a hozzáférhető élettér és táplálékkészletek hasonló csökkenése kíséri, mert a népesség jelenleg harmincöt évenként megduplázódik. (…) A népesség világszerte tömegesen vándorol a mezőgazdasági területekről a nagyvárosok felé (...), s a városok ennek következtében, úgy növekszenek és burjánzanak, mint a rák”. Félelmetes, hogy mára, kevesebb, mint fél évszázaddal később, e jóslat-feltételezések a valóság tényeivé váltak. Ám a válogatott nagy tudósoknak nincs megfelelő válaszuk sem a tények egységes kimutatására, még kevésbé a kiút lehetőségeinek ajánlására. Visszariadnak az olyan intézkedések lehetőségétől, mint például a népesség-robbanás megfékezése. Döbbenten elhárítják az olyan megoldásnak akár a felvetését is, mint amit az összejövetel kezdeményezője ajánl: „Minden kormányzatot fel kell szólítanunk, hogy az önkéntes születésszabályozás eszközével állítsák meg a népességrobbanást. Ha a felhívás kudarcot vall – ahogy a korábbi esetekben történt, és nem kétséges, hogy most is így lesz --, azt kell javasolnunk, hogy a katasztrófa megelőzése érdekében mondjanak le az önkéntességről. Hangsúlyozom: a népességi rátákra való tekintet nélkül minden országról beszélek.” Igaza van Koestlernek, valóban, tragikomédia ez a mű. Komikus, mert helyenként igazán mulatságosak a tudósi beszámolók és az egyáltalán nem emelkedett, sőt, időnként igencsak parlagias viták. És tragikus a valóság tükröződése benne. Az, hogy még a tudomány legkiemelkedőbb képviselői is ennyire tehetetlenek és tehetségtelenek, ennyire összhangra képtelenek az emberiség, szó szerint létfontosságú problémáinak megoldásában, létét fenyegető veszélyeinek, ha nem is teljes elhárításában, de legalább csökkentésében. Vajon akkor mit várhatunk a náluk sokkalta kisebb képességekkel bíró, csakis a hatalmat, mint abszolút célt és eszközt szem előtt tartó politikusoktól. Izgalmas, lebilincselően érdekes olvasmány a Szajhák - Makovecz Benjámin fordítása kiváló, az ő leleménye a mellbevágó cím is. Ám depresszióra hajlamosaknak nem ajánlom.

Info

Arthur Koestler: Szajhák. Joshua Könyvek, Budapest, 2019. (Fordította: Makovecz Benjámin).

Frissítve: 2019.09.01. 12:50

N. Kósa Judit: Ősi magyar fajták

Publikálás dátuma
2019.09.01. 11:01

Fotó: Kinszki Imre / Fortepan
Három betű, kis jóindulattal négy – ennyi maradt a képen ebből a reklámfeliratból. JOS, esetleg AJOS. Ám ha az ember tudja, hogy Kinszki Imre fotója a pesti Csikágóban, a Bethlen Gábor utca és az Elemér utca találkozásánál készült, már nem nagy művészet kideríteni, mit hirdettek: Szilágyi Lajos építőanyag-kereskedését. Zágson, mondják erre most önök, mindaddig, amíg el nem árulom, Szilágyi Lajos bele van írva a magyar irodalomba. Bart István Elemér utca három című – nemrég új kiadásban megjelent – novellafüzérében olvasható, hogy az ötvenes évek legelején a környékbeli gyerekek az ő telepe előtt rúgták a rongylabdát: „itt az egyik soha fel nem épült sarokház foghíja helyén csak a »Szilágyi« volt, a magas, szürke (labdafogó!) deszkapalánkkal körülvett, üres építőanyag telep (egy kis oltott mész egy korhadt ládában, meg egy kupac homok), ami fölött egyrészt odasütött a nap az úttestre, másrészt meg – főleg! – nem üldögéltek előtte sütkérező öregasszonyok, mint a szomszédos Elemér négy előtt (csak a nagy bajuszú, bánatos Szilágyi bácsi)…” A „bácsi” megjelölés esetünkben nemcsak a gyerekek perspektívájából pontos, Szilágyi Lajos az ötvenes évek elején ugyanis már elmúlt nyolcvan. S hogy miért volt bánatos, azt némi kutakodás után ugyancsak megsejthetjük. Az 1932-es megjelenésű A Magyar Ipar Almanachjában az építőmester annyit tartott fontosnak közölni magáról, hogy „A Bpesti Építőmesterek Egyletének és Ipartest.-nek, valamint több kulturális egylet tagja. Szül. 1870-ben. Felszabadult 1892-ben. 1898-ban önálló lett.” A különféle lakcímjegyzékek, illetve levéltári dokumentumok pedig még azt is elárulják, hogy a tősgyökeres erzsébetvárosi Hell Irmát vette feleségül, és a századfordulón egy két utcára nyíló, hosszú telken (Almássy tér 6., Szövetség utca 24.) árusítottak meszet, cementet és mindenféle más építőanyagot, miközben Szilágyi Lajos „mennyezet (stuccatur) készítő” kőművesként is ajánlotta szolgálatait. Ezen a tájon akkoriban nagy szerencsének számított, ha valaki ilyen üres telket tudott kifogni, hiszen körös-körül elképesztő gyorsasággal épült a város. Különösképp igaz volt ez a Rottenbiller utcán túli területre, ahol a kertészetek helyén egy-két évtized alatt nyílegyenesen meghúzott utcák és szűk telkeken sűrűn sorakozó házak nőttek ki a földből, több tízezer embernek adva otthont az apró, sötét és zsúfolt lakásokban. Szilágyi Lajos tehát igazi mázlistának mondhatta magát, hogy 1906-ban, amikor már önálló ingatlanba tudott költözni, kifogott egy újabb foghíjat, azt a szép saroktelket a Bethlen Gábor utca 31. (azaz Elemér utca 2.) alatt. (Érdekes egyébként, hogy az elhagyott bérlemény még egy háromnegyed évszázadon át beépítetlen maradt: csak 1983-ra húzták fel rajta az Almássy téri szabadidőközpontot.) Az új otthon 173 négyszögölön mutatta, milyen volt Pestnek ez a külvárosa pár évtizeddel korábban. Egy hosszú, földszintes ház foglalta el a belső oldalát, lakással, istállóval és szénapadlással, a maradék területen pedig, ahol azelőtt a gyümölcsfák, veteményesek és ólak voltak, immár meszes-ládák, téglahalmok, cementes zsákok és gerendák várták az építkezni készülőket. Szilágyi keveset adott a marketingre, évről évre a következő szöveggel hirdette vállalkozását: „Szilágyi Lajos építőmester, létra állványok és függő állványok kölcsönzése, építési anyagok árusítása”.  
az első képen Kinszki Imre fotója a pesti Csikágóban, mellette Szilágyi Lajos építőmester
Fotó: Kinszki Imre / Fortepan
Az üzlet ennek ellenére töretlenül virágozhatott, ugyanis Szilágyi és neje 1913 nyarán megalkudott a szomszéd, háromemeletes bérházra, és a sarki telek árának hatszorosáért, 246 562 korona 70 fillérért meg is vette Tőry Emiltől, a neves műépítésztől. Tőry tíz évvel korábban csere útján jutott hozzá, és bár természetesen nem itt, hanem a Belvárosban lakott, a maga ízlése szerint át is építette. Téved azonban, aki azt hiszi, hogy Szilágyiék ezután elfoglalták valamelyik tágas, emeleti lakást. Csak a lányuk, Mária hagyta el az építőanyag telepet, amikor férjhez ment Rohmann Károlyhoz, és elköltözött két sarokkal odébb, a férje családjának tulajdonában lévő Nefelejcs utca 32.-be. A kétemeletes bérház pont olyan volt, mint a többi jellegtelen csikágói épület, viszont az elsőn tágas lakás szolgálta a tulajdonosokat, az udvar pedig az Izraelita Siketnémák Intézetének Bethlen téri parkjával volt határos. Hogy Szilágyi Lajos mikor és miért kapott rá a kutyatenyésztésre, azt sajnos nem tudjuk megmondani, de nem kizárt, hogy a dolog azzal kezdődött: a Bethlen utca túloldalán ott volt az Állatorvosi Egyetem. Ennek állatgyógyászati ambulanciáját vezette ugyanis Raitsits Emil, aki 1914-ben rábírta a fővárosi Állatkertet, nyisson juhászkutya-tenyésztő telepet, így akadályozva meg az „ősi magyar fajták” - a komondor, a kuvasz és a puli - kihalását. A húszas évek közepén Szilágyi Lajos több díjat is elnyert Drága Állatkert nevű nőstény kuvaszával. A derék eb – melyről már kölyökkorában azt írták, hogy „kitűnő fejű, kifejezésteljes sötét szemekkel bíró, részarányos testű, jó farok hordozású és igen kitűnő szőrzetű” - aztán a mindenkori győztes „Koli Gödöllő állatkerti kan után tíz kölyket vetett”, s ezeket a büszke gazda újsághirdetésben kínálta házőrzésre. Majd tenyésztelepet jegyeztetett be, amelynek saját szülőhelye után a „munkácsi” nevet adta. Furcsa, de tény, hogy az Elemér utca 2. és az Állatorvosi Egyetem sorsa még egyszer találkozott, bő emberöltővel később, 1967 januárjában. Az egyetem rektora akkor fordult levélben a VII. kerületi tanács elnöknőjéhez, hogy a Rohmann Károlyné született Szilágyi Mária tulajdonában lévő, akkor már Marek József utca 2. alatti telek kisajátítását kérje: itt szerették volna ugyanis felépíteni az új kollégiumukat. Hogy a diákszálló végül miért a Mogyoródi úton valósult meg, nem tudjuk. Ez a levél viszont – habár magyarázat nélkül, de - bizonyítékot ad arra, hogy míg a család bérházait hiba nélkül államosították, „a Szilágyi” megmaradt a tulajdonukban. Más kérdés, hogy az 1950-ben megözvegyült Rohmann Károlyné ezt a kisajátítási akciót valószínűleg nem érte meg. Egy hasonnevű VII. kerületi lakos legalábbis szerepel azon a listán, amelyen a rendszerváltáskor számba vették 1956 utcai áldozatait és kivégzettjeit. Ez a telek, amelynek sarkát Kinszki Imre 1931-ben megörökítette, még ma is beépítetlen. Az öreg földszintes ház is ott áll rajta, egy könnyűszerkezetes dobozépület takarásában. Arról a fehér sapkás kisfiúról azonban, aki olyan elszántan néz a fotóról a szemünkbe, sajnos semmi jót nem tudok önöknek mondani. Ő Kinszki Gábor, és alig tizennyolc évesen ölték meg Buchenwaldban.
Szerző
Frissítve: 2019.09.02. 14:05