N. Kósa Judit: Ősi magyar fajták

Publikálás dátuma
2019.09.01. 11:01

Fotó: Kinszki Imre / Fortepan
Három betű, kis jóindulattal négy – ennyi maradt a képen ebből a reklámfeliratból. JOS, esetleg AJOS. Ám ha az ember tudja, hogy Kinszki Imre fotója a pesti Csikágóban, a Bethlen Gábor utca és az Elemér utca találkozásánál készült, már nem nagy művészet kideríteni, mit hirdettek: Szilágyi Lajos építőanyag-kereskedését. Zágson, mondják erre most önök, mindaddig, amíg el nem árulom, Szilágyi Lajos bele van írva a magyar irodalomba. Bart István Elemér utca három című – nemrég új kiadásban megjelent – novellafüzérében olvasható, hogy az ötvenes évek legelején a környékbeli gyerekek az ő telepe előtt rúgták a rongylabdát: „itt az egyik soha fel nem épült sarokház foghíja helyén csak a »Szilágyi« volt, a magas, szürke (labdafogó!) deszkapalánkkal körülvett, üres építőanyag telep (egy kis oltott mész egy korhadt ládában, meg egy kupac homok), ami fölött egyrészt odasütött a nap az úttestre, másrészt meg – főleg! – nem üldögéltek előtte sütkérező öregasszonyok, mint a szomszédos Elemér négy előtt (csak a nagy bajuszú, bánatos Szilágyi bácsi)…” A „bácsi” megjelölés esetünkben nemcsak a gyerekek perspektívájából pontos, Szilágyi Lajos az ötvenes évek elején ugyanis már elmúlt nyolcvan. S hogy miért volt bánatos, azt némi kutakodás után ugyancsak megsejthetjük. Az 1932-es megjelenésű A Magyar Ipar Almanachjában az építőmester annyit tartott fontosnak közölni magáról, hogy „A Bpesti Építőmesterek Egyletének és Ipartest.-nek, valamint több kulturális egylet tagja. Szül. 1870-ben. Felszabadult 1892-ben. 1898-ban önálló lett.” A különféle lakcímjegyzékek, illetve levéltári dokumentumok pedig még azt is elárulják, hogy a tősgyökeres erzsébetvárosi Hell Irmát vette feleségül, és a századfordulón egy két utcára nyíló, hosszú telken (Almássy tér 6., Szövetség utca 24.) árusítottak meszet, cementet és mindenféle más építőanyagot, miközben Szilágyi Lajos „mennyezet (stuccatur) készítő” kőművesként is ajánlotta szolgálatait. Ezen a tájon akkoriban nagy szerencsének számított, ha valaki ilyen üres telket tudott kifogni, hiszen körös-körül elképesztő gyorsasággal épült a város. Különösképp igaz volt ez a Rottenbiller utcán túli területre, ahol a kertészetek helyén egy-két évtized alatt nyílegyenesen meghúzott utcák és szűk telkeken sűrűn sorakozó házak nőttek ki a földből, több tízezer embernek adva otthont az apró, sötét és zsúfolt lakásokban. Szilágyi Lajos tehát igazi mázlistának mondhatta magát, hogy 1906-ban, amikor már önálló ingatlanba tudott költözni, kifogott egy újabb foghíjat, azt a szép saroktelket a Bethlen Gábor utca 31. (azaz Elemér utca 2.) alatt. (Érdekes egyébként, hogy az elhagyott bérlemény még egy háromnegyed évszázadon át beépítetlen maradt: csak 1983-ra húzták fel rajta az Almássy téri szabadidőközpontot.) Az új otthon 173 négyszögölön mutatta, milyen volt Pestnek ez a külvárosa pár évtizeddel korábban. Egy hosszú, földszintes ház foglalta el a belső oldalát, lakással, istállóval és szénapadlással, a maradék területen pedig, ahol azelőtt a gyümölcsfák, veteményesek és ólak voltak, immár meszes-ládák, téglahalmok, cementes zsákok és gerendák várták az építkezni készülőket. Szilágyi keveset adott a marketingre, évről évre a következő szöveggel hirdette vállalkozását: „Szilágyi Lajos építőmester, létra állványok és függő állványok kölcsönzése, építési anyagok árusítása”.  
az első képen Kinszki Imre fotója a pesti Csikágóban, mellette Szilágyi Lajos építőmester
Fotó: Kinszki Imre / Fortepan
Az üzlet ennek ellenére töretlenül virágozhatott, ugyanis Szilágyi és neje 1913 nyarán megalkudott a szomszéd, háromemeletes bérházra, és a sarki telek árának hatszorosáért, 246 562 korona 70 fillérért meg is vette Tőry Emiltől, a neves műépítésztől. Tőry tíz évvel korábban csere útján jutott hozzá, és bár természetesen nem itt, hanem a Belvárosban lakott, a maga ízlése szerint át is építette. Téved azonban, aki azt hiszi, hogy Szilágyiék ezután elfoglalták valamelyik tágas, emeleti lakást. Csak a lányuk, Mária hagyta el az építőanyag telepet, amikor férjhez ment Rohmann Károlyhoz, és elköltözött két sarokkal odébb, a férje családjának tulajdonában lévő Nefelejcs utca 32.-be. A kétemeletes bérház pont olyan volt, mint a többi jellegtelen csikágói épület, viszont az elsőn tágas lakás szolgálta a tulajdonosokat, az udvar pedig az Izraelita Siketnémák Intézetének Bethlen téri parkjával volt határos. Hogy Szilágyi Lajos mikor és miért kapott rá a kutyatenyésztésre, azt sajnos nem tudjuk megmondani, de nem kizárt, hogy a dolog azzal kezdődött: a Bethlen utca túloldalán ott volt az Állatorvosi Egyetem. Ennek állatgyógyászati ambulanciáját vezette ugyanis Raitsits Emil, aki 1914-ben rábírta a fővárosi Állatkertet, nyisson juhászkutya-tenyésztő telepet, így akadályozva meg az „ősi magyar fajták” - a komondor, a kuvasz és a puli - kihalását. A húszas évek közepén Szilágyi Lajos több díjat is elnyert Drága Állatkert nevű nőstény kuvaszával. A derék eb – melyről már kölyökkorában azt írták, hogy „kitűnő fejű, kifejezésteljes sötét szemekkel bíró, részarányos testű, jó farok hordozású és igen kitűnő szőrzetű” - aztán a mindenkori győztes „Koli Gödöllő állatkerti kan után tíz kölyket vetett”, s ezeket a büszke gazda újsághirdetésben kínálta házőrzésre. Majd tenyésztelepet jegyeztetett be, amelynek saját szülőhelye után a „munkácsi” nevet adta. Furcsa, de tény, hogy az Elemér utca 2. és az Állatorvosi Egyetem sorsa még egyszer találkozott, bő emberöltővel később, 1967 januárjában. Az egyetem rektora akkor fordult levélben a VII. kerületi tanács elnöknőjéhez, hogy a Rohmann Károlyné született Szilágyi Mária tulajdonában lévő, akkor már Marek József utca 2. alatti telek kisajátítását kérje: itt szerették volna ugyanis felépíteni az új kollégiumukat. Hogy a diákszálló végül miért a Mogyoródi úton valósult meg, nem tudjuk. Ez a levél viszont – habár magyarázat nélkül, de - bizonyítékot ad arra, hogy míg a család bérházait hiba nélkül államosították, „a Szilágyi” megmaradt a tulajdonukban. Más kérdés, hogy az 1950-ben megözvegyült Rohmann Károlyné ezt a kisajátítási akciót valószínűleg nem érte meg. Egy hasonnevű VII. kerületi lakos legalábbis szerepel azon a listán, amelyen a rendszerváltáskor számba vették 1956 utcai áldozatait és kivégzettjeit. Ez a telek, amelynek sarkát Kinszki Imre 1931-ben megörökítette, még ma is beépítetlen. Az öreg földszintes ház is ott áll rajta, egy könnyűszerkezetes dobozépület takarásában. Arról a fehér sapkás kisfiúról azonban, aki olyan elszántan néz a fotóról a szemünkbe, sajnos semmi jót nem tudok önöknek mondani. Ő Kinszki Gábor, és alig tizennyolc évesen ölték meg Buchenwaldban.
Szerző
Frissítve: 2019.09.02. 14:05

Lengyel László: Szabadság szigetcsoport

Publikálás dátuma
2019.09.01. 08:00

Fotó: Marabu
Itt az alkalom, hogy a helyi autonómiák felszámolásában gondolkodó és működő Orbán-rendszert helyi lázadásokkal megállítsuk.
Az önkormányzati választásokkal létrejöhet a szabadság összefüggő szigetrendszere. Ahol erkölcsös, gerinces, szembenéző, meg nem alkuvó magatartással más légkört lehet teremteni. Öntudatos, európai magyar emberek vagyunk városunkban, kerületünkben, falunkban. Egy másik civilizációban, ahol több a szabadság és az egyenlőség, létezik testvériség és együttérző szolidaritás. Ér valamit a munka, a tehetség, a tudás, a szabad gondolat. Lesz hová hazavárni a gyerekünket és unokánkat. Egy évtized után üzenhetjük Európának és a világnak: van másik Magyarország. Van alternatíva. Itt nem Orbán és rendszere az úr. Lélegzetet lehet venni.

Van-e alternatíva?

Egy rendszer zsarnoksága erősen különbözik a zsarnoki zsarnokságtól. A Kádár-rendszerben, mihelyt végbement a konszolidáció, vagyis rögzültek a tömegek által is elfogadott intézményes hatalmak és szabályok, a hatalom az intézmények és a szabályok, nem pedig Kádár hatalmán nyugodott. Szerepe ezután az erős és alkuképes társadalmi csoportok közötti egyeztetésre és egyensúlyban tartásra korlátozódott. A tömegek uralma, a forint-nacionalizmus a common sense, a józan paraszti ész, a mindennapi valóság, a kézzelfogható tények, a megiható, megehető, lakható, vezethető, de leginkább a megvehető és elfogyasztható dolgok és tárgyak győzelmét jelentette. A népi-nemzeti nacionalizmus konstrukciója, amikor a vezető ellopja a népét és nemzetét – ó, nem ez az egyetlen dolog, amit ellop –, felülről építkezik. Hogyan szítsunk lázadást egy képzelt valóság alapján, nemcsak az elit, de a józan paraszti ész ellen? Az uralmi kommunikációs, pénzügyi, logisztikai technika gépezetét működtetik. A nép nem hisz a saját szemének. A nemzet nem hihet az ellenséges idegenek, a távolból intézkedő globalizáció valóságában, amikor van, kell, hogy legyen nemzeti valóság. Annak, és csak annak hiszek, aki felnyitotta a szemem, aki meglátta a népi valóságot, a nemzeti tényeket, aki engem képvisel és véd meg, aki egyesített minket. Nem a forint, nem a közös fogyasztás tart össze, hanem a félelmetesen ellenséges világ, amely tele muszlim terroristákkal és sorosista támogatóikkal. Vagyunk mi és vannak ők. Ellenségeink tesznek azzá, akik vagyunk: fehér, keresztény, magyar, heteroszexuális, családos férfiakká és nőkké. Nem vagyunk színes, muszlim, idegen, homoszexuális, szingli valakik és valamik. Orbán népe és nemzete. A homo orbanicus szabadsága, hogy nem kerül idegen zsarnokság alá, otthonát nem dúlja föl, feleségét nem erőszakolja meg színes bőrű, más vallású szörnyeteg. Egyenlősége, hogy az uralkodó és környezetének százmilliárdossá válásával együtt juttatnak neki annyit, amennyi elégedetlenségét csillapítja. Testvérisége, hogy nem kell senki emberfiával, szegényekkel, menekültekkel, gyerekekkel, öregekkel, rokkantakkal szolidaritást vállalnia. Orbán korábban számított a tömegek érzelmi azonosulására. Rendszere birtokában, elegendő számára a társadalmi többség önkéntes vagy kényszerű belenyugvása: nincs alternatíva. Az örök életű vezető nélkülözhetetlen és lecserélhetetlen. A világban minden bizonytalan. Az egyetlen biztos pont Orbán Viktor: volt, van és lesz. OVNA=Orbán Viktornak Nincs Alternatívája. Nincs helye az erkölcsi ellenállásnak, nincsenek morális ellenállók. Csak győztesek és vesztesek vannak, s aki ellenszegül, az vesztes. Ugyanakkor az OVNA teszi rendkívül törékennyé a rendszert. Csak OV dönthet a hatalom és a gazdagság elosztásáról és újraelosztásáról. Ő dönt, kinek mihez van joga, ki rendelkezhet tulajdonával, vállalkozásával, sőt, önmagával. OV ötli ki, milyen Magyarország viszonya szomszédaihoz, Európához és a világhoz, ki a barát és ki az ellenség. OV mondja meg, hogy valamely esemény jó vagy rossz, előnyös vagy hátrányos nekünk. Isten kíváncsi, vele mi lesz - van-e vagy nincs, OV dönti el. OV utóda? OV. A rendszer maga döntés- és életképtelen.

Önkormányzati alternatíva

Fel kéne szabadulni már! Még nincs rendszerszintű alternatíva – az egységesülő ellenzéknek nincs vezetője, programja, koordináló szervezete -, de már lehet, és kell, hogy legyen önkormányzati alternatíva. Botka László és Tóth József már régóta azok, s van választási lehetőség a Tarlósokkal szemben. E választás még nem a rendszerváltásról szól, hanem az önkormányzati autonómiáról, a helyi társadalom fölszabadulásáról, a túlközpontosított államgépezet decentralizálásáról, a helyi és a központi maffia eltakarításáról. De leginkább a másként, a jobban kormányzásról. Helyiek dönthessenek a helyi ügyekben: semmit rólunk, nélkülünk. Saját világunkat magunk tervezhessük és élhessük meg, ne a másokét éljük. Kilenc évnek kellett eltelnie, számtalan választást kellett elveszteni ahhoz, hogy végre egy települési választáson az ellenzék egységes helyi jelöltekkel lépjen fel. E kilenc év alatt egyetlen ellenzéki párt és mozgalom se tudta eldönteni, hogy mit akar az önkormányzatokkal, milyen önkormányzati politikai, jogi, igazgatási, pénzügyi szerkezetet szeretne kialakítani. Senki nem készített, készíttetett egységes, országos önkormányzati programot. Az ellenzéki önkormányzatok magukra hagyva, egymástól elszigetelve alakították ki túlélési programjaikat, s cselekedtek saját belátásuk szerint. E programok és főleg a cselekvési tapasztalatok igen hasznosak lehetnek a többi önkormányzat számára, de nem helyettesíthetik az átfogó, szakmailag és politikailag részletesen megvitatott önkormányzati programot. Itt az alkalom, hogy a helyi autonómiák felszámolásában gondolkodó és működő Orbán-rendszert helyi lázadásokkal megállítsuk. Az Orbán-rendszer olyan központilag vezérelt államgépezetet igyekszik létrehozni, ahol nemcsak az ellenzéki és a független választóknak és önkormányzatuknak, hanem saját önkormányzataiknak sincs semmilyen döntési és forrás-autonómiája. Amikor a Fidesz önkormányzati vezetői azzal kampányolnak, hogy csak a megválasztásuk esetén lesz központi forrás, akkor kimondják: az önkormányzat elöljáróság lesz. Ahol Orbán hivatalnoka a központban eldöntött tervet központi forrásból, a központ által kijelölt pályázati módon, a központ vállalkozójának, „mészárosának” utalja ki.

Vége a helyi eliteknek

Vége a „mi hatalmaskodunk és rabolunk fent, ti hatalmaskodhattok és rabolhattok lent” rendszerének. Már csak a fent van. Egyetlen balatoni vagy budapesti kerületi Fidesz-önkormányzat nem állhat útjába Mészárosnak és Tiborcnak, bármelyik város a tiborczi elsötétítésnek. Helyi autonómia, elit, de rablóbanda se kell ennek a hatalomnak, amikor van kormányzati és központi. A 2019-es önkormányzati választások az utolsók lehetnek: jön a központi hivatali rendszer, az államosítás. Rettegi is valamennyi Fidesz önkormányzati ember. Ha nem sikerül az elnyert ellenzéki és a tisztességes fideszes – igenis, létezik ilyen - önkormányzatok láncolatával megakadályozni Orbán központosító akaratát, akkor még nehezebb lesz végigvinni a 2022-es, 26-os, vagy 48-as rendszerváltást. E láncolatnak program és koordináció kell a költségvetések és az EU-s pályázatok összehangolásától az egészségügyi, az oktatási, a szociálpolitikai, a kulturális, a környezeti, a közlekedési, a közbiztonsági, a lakás, a parkolási, sőt, a digitalizációs és innovációs fejlesztési programokig. Védelmezniük kell egymást, ki kell állniuk egymásért politikai, jogi és pénzügyi eszközökkel. Választóiknak védelmezniük kell, sajátjuknak kell érezniük önkormányzataikat, és az önkormányzatainknak védeniük kell, hazát kell nyújtaniuk a választóiknak. A küzdelem a választási kampánnyal csak a kezdet. A kemény munka a választások után következik. Nehogy azt kelljen mondanunk: „Jézus Mária, győztünk!” Akkor kell a saját településünk megszervezése mellett szinte azonnal városszövetségeket létrehoznunk (Kolozsvár-Nagyvárad-Temesvár-Arad mintájára). Akkor kell Budapesten a főpolgármesterséget és a közgyűlési többséget is elnyert ellenzéknek nemcsak kasszát csinálnia, és azonnal átfogó program készítésébe kezdenie, hanem az önkormányzati autonómia zászlóshajójaként is szerepet vállalnia. Akkor kell a budapesti és a vidéki szellemi elitet is mozgósítani, egyben védelmezni országos együttműködés, kölcsönös segítség kidolgozására. Akkor kell megpróbálkoznunk közös fejlesztésekre pályázó, együttműködő faluszövetségekkel. Akkor szükséges közös korrupcióellenes fellépés. Akkor kell az ellenzéki és a független önkormányzatoknak az ellenzéki és a független médiát és a közösségi hálózatot támogatniuk és koordinálniuk. „Annak az államnak, amely következetesen magáévá tette a hatalom politikáját – aminek jog, igazság, emberiesség vagy belátás nem vethetett gátat – külsőleg és belsőleg össze kellett omolnia.” – írta az ókortudós Szabó Árpád 1942-ben Periklészében. De az első lépést nekünk kell megtennünk a jog, az igazság, az emberiesség és a belátás felé.

Rákfogó

Publikálás dátuma
2019.08.31. 21:59

„Előbb az egyik, majd a másik vendéglő is bezárt, s példájukat követték az élelmiszerboltok is. Végül az isteni lángost sütő és vegyesboltot üzemeltető család is bedobta a törülközőt.”
Gyerekek, kapás van! – kiáltottam izgatottan, látva, hogy a víz alá bukik az úszó. A kölkök egyszerre kaptak a pecabot után és kirántották a zsákmányt a stég melletti sekély vízből. A horgon azonban nem a tiszalöki szörny, a horgász legenda, az óriás harcsa ficánkolt, hanem egy kicsiny folyami rák fityegett. Vélhetően igen csak meglepődhetett, hogyan kerülhetett ebbe a slamasztikába. Hogy megelőzzük az elkerülhetetlennek tűnő tragédiát, gyors válságtanácskozást tartottunk, melynek eredményeként megállapodtunk, hogy apu leszedi a rákot a horogról és némi feddés után, hogy ne torkoskodjon, mert pórul járhat, testületileg visszaengedjük a Tiszába. Természetesen apai tekintélyem védelme érdekében lepleztem, hogy erősen aggaszt a kis jószág két ollója – féltettem az ujjaimat. Végül hályogkovács módjára a fej mögött fogtam meg és óvatosan kiszedtem a kis horgot a szájából. Együtt bocsátottuk útjára a rákocskát és elégedetten figyeltük, ahogy – amennyire tőle tellett – igyekezett minél messzebb kerülni. Persze azoknak az életunt keszegeknek, akik Ádám horgára akadtak, nem volt ilyen szerencséjük. A zsákmányt egy lavór vízbe tettük, hogy friss hallal bővíthessük a menüt. Csakhogy a gyerekek egy idő után már megsajnálták a kis pikkelyeseket, és azt javasolták, hogy dobjuk vissza őket a Tiszába. (Mellesleg egy törpeharcsa életét az mentette meg, hogy nem tudtuk eldönteni, hogy az amerikai invazív faj egy képviselője, vagy az őshonos szürke harcsa ivadéka.) Így végül a darwini természetes kiválasztódás elve alapján csak azokat a halakat sütöttük meg, amelyek – sajna – nem élték túl az 1-2 órás lavórfogságot, vagy láthatóan már csak hálni járt beléjük a lélek. Az erősek kaptak még egy esélyt. A helyszín, Tiszalök-Üdülőtelep a ’70-es évek elején alakult ki, amikor a nyíregyházi, debreceni, miskolci tanácsok a helyi közép- és munkásosztály számára üdülőtelkeket osztottak csekély bérleti díj ellenében. A tekintélyesebb emberek, professzorok, orvosok, ügyvédek az árvízi töltés koronáján, folyóra néző, viszonylag nagy, míg a többség, zsebkendőnyi telkekhez jutott. Később megvásárolhatták a „birtokot” és épültek a hétvégi kalyibák és a garázsos, kétszintes paloták. Ági papája, a köztiszteletben álló nyíregyházi nyomdaigazgató, a Tiszától úgy 100 méterre jutott egy kis telekhez. Az Erdért faház komfortját a később hozzá épített konyha, a kis zuhanyozófülke és a vízöblítéses angol WC jelentette. A 20 négyzetméteres, másfél szobás faházban volt egy aprócska félszoba, emeletes ággyal és egy valamivel nagyobb szoba két egyedi ácsolt ággyal, öreg szekrénnyel, kis asztalkával, két kis kárpitozott fotellel. Kezdetben csak egy kerti csap képviselte az infrastruktúrát, a villanyt csak később vezették be. A bútorzat a házzal együtt 45 évig szolgálta a család három nemzedékét. Az első telepesek a nomád természet szerelmesei voltak. Gyönyörködtek a háborítatlan vízi világban, csöndben suhantak evezős csónakjaikkal. Később egyre bővült a telep. Én ’80-ban jutottam el először a tiszalöki nyaralóba, és azonnal beleszerettem a tájba. Akkor még két vendéglő, három élelmiszerbolt, büfék, hal- és lángossütő is megélt a nyaralókból. Nagy élet folyt, zengett az üdülőtelep a baráti társaságok mulatozásaitól. A holtágban kristálytiszta vízben rengeteg hal, az ágakon kis kócsagtól bakcsóig, bölömbikáig, a vízen vadkacsák, szárcsák élték az életüket. A holtág végén tehenek jártak le inni és az öreg fa alatt hűsölni. A családi stégtől előbb egy kielboattal, később, már a gyerekekkel, egy NDK-s vászonkajakkal, majd egy műanyag csónakkal eveztünk át a holtágba, ami valóságos vízi paradicsom volt. Amíg a gyerekek kicsik voltak, a sekély vízben tapicskoltak, várat építettek, labdáztak. Még csak elvétve volt a környéken motorcsónak. Kedvenc sétahelyünk volt az erőmű melletti botanikus kert. Ági a gyerekkel szamócát, faepret szemezgetett, ismerkedtek a különleges növényekkel, rovarokkal. Amíg nem volt autónk, a nyíregyházi vasútállomásról induló „kis pirossal” utaztunk az üdülőtelepre.  A rendszerváltás után megjelentek az első újgazdagok, nagy teljesítményű motorcsónakjaikkal, vízisíkkel, jet-skikkel és vége lett az idillnek. Az alapítók, akik lassan kiöregedtek, kihaltak, még nemigen kasztosodtak; a vasutas elbeszélgetett az egyetemi tanárral a kerti tennivalókról. Ennek is leáldozott. A helyi nábobocskák már nem vegyültek a néppel. A lányok és fiúk még visszatértek a telepre, de az unokák már csak elvétve. Az új nemzedéknek szűk lett a telep. Egyre több nyaraló kerítésén jelent meg az „Eladó” tábla. Előbb az egyik, majd a másik vendéglő is bezárt, s példájukat követték az élelmiszerboltok is. Végül az isteni lángost sütő és vegyesboltot üzemeltető család is bedobta a törülközőt. A „kis piros” sem áll meg a telepi megállóban többé. Mi akkor adtuk fel, amikor több mint 40 év után először loptak tőlünk. Addig az autót sem zártuk. Akkor elhatároztuk, többé a közelébe sem megyünk az elnéptelenedett retró paradicsomnak. 
Szerző