N. Kósa Judit: Ősi magyar fajták

Három betű, kis jóindulattal négy – ennyi maradt a képen ebből a reklámfeliratból. JOS, esetleg AJOS. Ám ha az ember tudja, hogy Kinszki Imre fotója a pesti Csikágóban, a Bethlen Gábor utca és az Elemér utca találkozásánál készült, már nem nagy művészet kideríteni, mit hirdettek: Szilágyi Lajos építőanyag-kereskedését.

Zágson, mondják erre most önök, mindaddig, amíg el nem árulom, Szilágyi Lajos bele van írva a magyar irodalomba. Bart István Elemér utca három című – nemrég új kiadásban megjelent – novellafüzérében olvasható, hogy az ötvenes évek legelején a környékbeli gyerekek az ő telepe előtt rúgták a rongylabdát: „itt az egyik soha fel nem épült sarokház foghíja helyén csak a »Szilágyi« volt, a magas, szürke (labdafogó!) deszkapalánkkal körülvett, üres építőanyag telep (egy kis oltott mész egy korhadt ládában, meg egy kupac homok), ami fölött egyrészt odasütött a nap az úttestre, másrészt meg – főleg! – nem üldögéltek előtte sütkérező öregasszonyok, mint a szomszédos Elemér négy előtt (csak a nagy bajuszú, bánatos Szilágyi bácsi)…”

A „bácsi” megjelölés esetünkben nemcsak a gyerekek perspektívájából pontos, Szilágyi Lajos az ötvenes évek elején ugyanis már elmúlt nyolcvan. S hogy miért volt bánatos, azt némi kutakodás után ugyancsak megsejthetjük.

Az 1932-es megjelenésű A Magyar Ipar Almanachjában az építőmester annyit tartott fontosnak közölni magáról, hogy „A Bpesti Építőmesterek Egyletének és Ipartest.-nek, valamint több kulturális egylet tagja. Szül. 1870-ben. Felszabadult 1892-ben. 1898-ban önálló lett.” A különféle lakcímjegyzékek, illetve levéltári dokumentumok pedig még azt is elárulják, hogy a tősgyökeres erzsébetvárosi Hell Irmát vette feleségül, és a századfordulón egy két utcára nyíló, hosszú telken (Almássy tér 6., Szövetség utca 24.) árusítottak meszet, cementet és mindenféle más építőanyagot, miközben Szilágyi Lajos „mennyezet (stuccatur) készítő” kőművesként is ajánlotta szolgálatait.

Ezen a tájon akkoriban nagy szerencsének számított, ha valaki ilyen üres telket tudott kifogni, hiszen körös-körül elképesztő gyorsasággal épült a város. Különösképp igaz volt ez a Rottenbiller utcán túli területre, ahol a kertészetek helyén egy-két évtized alatt nyílegyenesen meghúzott utcák és szűk telkeken sűrűn sorakozó házak nőttek ki a földből, több tízezer embernek adva otthont az apró, sötét és zsúfolt lakásokban. Szilágyi Lajos tehát igazi mázlistának mondhatta magát, hogy 1906-ban, amikor már önálló ingatlanba tudott költözni, kifogott egy újabb foghíjat, azt a szép saroktelket a Bethlen Gábor utca 31. (azaz Elemér utca 2.) alatt. (Érdekes egyébként, hogy az elhagyott bérlemény még egy háromnegyed évszázadon át beépítetlen maradt: csak 1983-ra húzták fel rajta az Almássy téri szabadidőközpontot.)

Az új otthon 173 négyszögölön mutatta, milyen volt Pestnek ez a külvárosa pár évtizeddel korábban. Egy hosszú, földszintes ház foglalta el a belső oldalát, lakással, istállóval és szénapadlással, a maradék területen pedig, ahol azelőtt a gyümölcsfák, veteményesek és ólak voltak, immár meszes-ládák, téglahalmok, cementes zsákok és gerendák várták az építkezni készülőket. Szilágyi keveset adott a marketingre, évről évre a következő szöveggel hirdette vállalkozását: „Szilágyi Lajos építőmester, létra állványok és függő állványok kölcsönzése, építési anyagok árusítása”.

Az üzlet ennek ellenére töretlenül virágozhatott, ugyanis Szilágyi és neje 1913 nyarán megalkudott a szomszéd, háromemeletes bérházra, és a sarki telek árának hatszorosáért, 246 562 korona 70 fillérért meg is vette Tőry Emiltől, a neves műépítésztől. Tőry tíz évvel korábban csere útján jutott hozzá, és bár természetesen nem itt, hanem a Belvárosban lakott, a maga ízlése szerint át is építette.

Téved azonban, aki azt hiszi, hogy Szilágyiék ezután elfoglalták valamelyik tágas, emeleti lakást. Csak a lányuk, Mária hagyta el az építőanyag telepet, amikor férjhez ment Rohmann Károlyhoz, és elköltözött két sarokkal odébb, a férje családjának tulajdonában lévő Nefelejcs utca 32.-be. A kétemeletes bérház pont olyan volt, mint a többi jellegtelen csikágói épület, viszont az elsőn tágas lakás szolgálta a tulajdonosokat, az udvar pedig az Izraelita Siketnémák Intézetének Bethlen téri parkjával volt határos.

Hogy Szilágyi Lajos mikor és miért kapott rá a kutyatenyésztésre, azt sajnos nem tudjuk megmondani, de nem kizárt, hogy a dolog azzal kezdődött: a Bethlen utca túloldalán ott volt az Állatorvosi Egyetem. Ennek állatgyógyászati ambulanciáját vezette ugyanis Raitsits Emil, aki 1914-ben rábírta a fővárosi Állatkertet, nyisson juhászkutya-tenyésztő telepet, így akadályozva meg az „ősi magyar fajták” - a komondor, a kuvasz és a puli - kihalását. A húszas évek közepén Szilágyi Lajos több díjat is elnyert Drága Állatkert nevű nőstény kuvaszával. A derék eb – melyről már kölyökkorában azt írták, hogy „kitűnő fejű, kifejezésteljes sötét szemekkel bíró, részarányos testű, jó farok hordozású és igen kitűnő szőrzetű” - aztán a mindenkori győztes „Koli Gödöllő állatkerti kan után tíz kölyket vetett”, s ezeket a büszke gazda újsághirdetésben kínálta házőrzésre. Majd tenyésztelepet jegyeztetett be, amelynek saját szülőhelye után a „munkácsi” nevet adta.

Furcsa, de tény, hogy az Elemér utca 2. és az Állatorvosi Egyetem sorsa még egyszer találkozott, bő emberöltővel később, 1967 januárjában. Az egyetem rektora akkor fordult levélben a VII. kerületi tanács elnöknőjéhez, hogy a Rohmann Károlyné született Szilágyi Mária tulajdonában lévő, akkor már Marek József utca 2. alatti telek kisajátítását kérje: itt szerették volna ugyanis felépíteni az új kollégiumukat. Hogy a diákszálló végül miért a Mogyoródi úton valósult meg, nem tudjuk. Ez a levél viszont – habár magyarázat nélkül, de - bizonyítékot ad arra, hogy míg a család bérházait hiba nélkül államosították, „a Szilágyi” megmaradt a tulajdonukban.

Más kérdés, hogy az 1950-ben megözvegyült Rohmann Károlyné ezt a kisajátítási akciót valószínűleg nem érte meg. Egy hasonnevű VII. kerületi lakos legalábbis szerepel azon a listán, amelyen a rendszerváltáskor számba vették 1956 utcai áldozatait és kivégzettjeit.

Ez a telek, amelynek sarkát Kinszki Imre 1931-ben megörökítette, még ma is beépítetlen. Az öreg földszintes ház is ott áll rajta, egy könnyűszerkezetes dobozépület takarásában. Arról a fehér sapkás kisfiúról azonban, aki olyan elszántan néz a fotóról a szemünkbe, sajnos semmi jót nem tudok önöknek mondani. Ő Kinszki Gábor, és alig tizennyolc évesen ölték meg Buchenwaldban.