Néhány nap híján egy éve hangzott el a következő kijelentés: „Meggyőződésem, hogy néhány hónap múlva Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel együtt kormányozzuk Európát”. Matteo Salvini - már csak volt - olasz belügyminiszter akkori bécsi látogatásán látta lelki szemeivel a jövő Európáját, amint kiegészülve Marine Le Pennel és más jobboldali radikálisokkal, végre ők, a szuverenisták határozzák meg az Európai Unió irányvonalát. A jóslat nem vált be. Az európai jobboldali radikális pártok áttörése elmaradt a májusi európai parlamenti választáson, ráadásul három és fél hónapon belül a populisták két illusztris személyisége, Strache osztrák alkancellár és Salvini is kiszorult a kormányzati pozícióból. Azt nem állítjuk, hogy nem térnek vissza az első vonalba, ilyen merész kijelentésre még a saját magát teljesen lejárató Strache esetében sem ragadtatnánk magunkat, azt azonban bizton kijelenthetjük, a nagy populista fordulat elmaradt.
Salvini óriásit bukott. Bár nem tartozott az olasz belügyminisztérium legszorgosabb munkatársai közé, csak ritkán tisztelte meg jelenlétével a római Viminale palotát, a belügyi tárca székházát, inkább saját imázsának építésével, a közösségi oldalakra feltett videóival volt elfoglalva és persze a bevándorlókkal és az EU-val szembeni, nem éppen a kompromisszumot kereső megszólalásaival.
A május végi európai parlamenti választás előtt még európai babérokra is tört, egységesíteni akarta a jobboldali radikális pártokat. Ám már ez az erőfeszítése kudarcba fulladt. Kiderült ugyanis, hogy a bevándorlásellenesség még nem hozza közös platformra e pártokat. Így uniós ambíciói már a voksolás előtt hajótörést szenvedtek. Ettől függetlenül ő maradt a populisták egyik legnagyobb reménysége. Hazájában egy regionális pártot emelt országos politikai erővé, amely a legnépszerűbbé vált hazájában. Ugyanakkor a megegyezés reményében több populista párt igyekezett a szőnyeg alá söpörni a nézetbeli különbségeket. Strache tavaly augusztusban, a Die Pressének adott interjújában úgy fogalmazott, Orbánt és Salvinit is meghívná az esküvőjére, mert mindkettőjükkel jól megérti magát.
Salvinitól függetlenül Steve Bannon, Donald Trump amerikai elnök egykori főideológusa is sikerhez akarta segíteni az európai populistákat, ő azonban még annyit sem tudott elérni, mint a Liga elnöke. Több jobboldali radikális párt, köztük Marine Le Pen tömörülése, vagy a németországi Alternatíva is idegenkedve szemlélték az amerikai befolyásolási kísérleteket.
Salvini népszerűsége arra vezethető vissza, hogy karakteres személyiség, aki a „nép fiának” állítja magát. Jól ért ahhoz, hogy a kormány tagjaként is örök ellenzékinek tűnjön fel, ezt a Liga elődpártja, az Északi Liga alapítójától, Umberto Bossitól tanulhatta, aki ugyan többféle pozíciót is betöltött Silvio Berlusconi kormányaiban, mégis kitartóan bírálta Róma centralizmusát.
Bossival szemben azonban Salvininek az Európai Unió jövőjét érintő ideológiája is van. Amint többször elmondta, nem az EU megszűnését kívánja, hanem – Strachéhoz és Marine Le Penhez, a francia Nemzeti Tömörülés elnökéhez hasonlóan – a közös Európát akarja saját érdekei szolgálatába állítani.
Ausztriában még a Strache-botrány előtt derült fény arra, hogy az FPÖ-be milyen mélyen épült be a szélsőjobboldali, vélekedések szerint neonáci Identitárius Mozgalom, amely egyfajta alternatív Európai Unió megalapítását akarja. Olyan autoriter közösséget, amely fellép a liberalizmus, a bevándorlás, a muzulmán befolyás, s minden olyan áramlat ellen, amely „Európa öntudatvesztéséhez” vezetett.
Bizonyos tekintetben a Salvini és Strache által képviselt Európa-politika veszélyesebb is, mint az euroszkepticizmus, hiszen a kirekesztés, a gyűlölet ideológiáját igyekeznek európai szintre emelni. S ne feledjük, Strache pártja, az FPÖ Sebastian Kurz volt kancellár partnereként bő másfél évig a bécsi kormány tagja is volt.
Strachét ugyan európai szinten nem tekinthettük a populisták jelentős figurájának, de a kabinetben való részvétele nagyon is felértékelte szerepét. Csúfos távozása pedig – amint erre az EP választás eredményeiből is következtetni lehet - más európai populista pártok megítélésére is negatívan hatott, gondolhatunk itt elsődlegesen az Alternatíva Németországért (AfD) pártra, amely a vártnál gyengébben szerepelt. Igaz, mind az EP választás, mind a két hétvégi német tartományi voksolás tanulsága, hogy az utolsó pillanatban elmennek szavazni a demokratikus erőkre azok, akik korábban nem járultak az urnákhoz.
Strache alkancellárként nyilvános szereplései alkalmával mérsékeltebb hangnemet ütött meg, mint ellenzékben, de Facebook bejegyzései nem arról tanúskodtak, hogy radikalizmusa bármit is változott volna. A látszat alapján az Európa-párti Kurz kancellár visszafogta az FPÖ volt elnökét. Az Ibiza-videó azonban egyértelműen megmutatta, hogy a tárcavezetőként tanúsított mérsékelt hangnem csak álca volt. Ezt bizonyítja az is, hogy a belügyminiszteri tisztséget az ultraradikális Herbert Kickl látta el, továbbá az, hogy a párt éveken át mit sem tett az identitáriusok FPÖ-be szivárgása ellen.
Strache azonban - ellentétben Salvinival - nem törekedett európai babérokra. Ő bőven beérte volna azzal, ha az osztrák közéletet, médiatérképet sikerül a saját elképzelései szerint átalakítani, amint ez az Ibiza-videóból is kiviláglott. A kormányban tanúsított visszafogottsága azonban a hiteltelenség árnyát veti az FPÖ-re. Jelenleg ugyanis a pártelnök, Norbert Hofer képviseli a mérsékelt irányvonalat, de lehet-e hinni neki? Valóban másként gondolkodik-e a világról, mint Kickl vagy csak a csomagolás más? Mindketten azon munkálkodnak, hogy a szeptember végén esedékes parlamenti választás után ismét összeálljon az ÖVP-FPÖ koalíció, csak eltérően teszik.
Bármilyen különösen hangzik is, az új, Öt Csillag Mozgalom (M5S) részvételével alakult olasz kormány teljesítménye az európai populistákra is hatással lehet. Ha ugyanis hangos viták nélkül, és sikeresen végzi munkáját az új kabinet, felmutatva kedvező gazdasági adatokat, akkor a Liga népszerűsége is csökkenhet, függetlenül attól, hogy Salvini elszántan kelti majd a hangulatot a kormánnyal szemben. S mivel a Liga az európai populisták húzóereje, az EP választáson is a legtöbb mandátumot szerezte a hasonló ideológiájú pártok közül, így nem kérdés, népszerűségének esetleges megcsappanása Itália határain kívül is érezteti majd hatását.
