Öreg néne és a rezsiutalvány

Ez a háromszor háromezer forintos rezsiutalvány, amelyet a kormány nem a választásokkal összefüggésben ad a nyugdíjasoknak, legalábbis a saját állításuk szerint, igencsak bűzlik. Erre az elmúlt napokban már nagyon sokan rámutattak, én most egy újabb perspektívára szeretnék rávilágítani. 
Nagyon sok érv elhangzott pro és kontra egyaránt, de kevesebb fény vetült azokra az ellentmondásokra, amelyek ebben a rezsiutalványban leledzenek. Nevezetesen: az utalványokat a kormány adta. Az utalványokat a kormány a választások előtt adta. Már megint összemosódik - nem véletlenül - a kormány és a Fidesz. (Már itt kilóg az egész ménes, nemcsak egy lóláb). A választásokon a Fidesz indul, a kormány nem. A Fidesz és a kormány propagandája, politikája egybeesik, miközben a kormánynak semlegesnek kellene lennie. Mivel ebben az esetben a Fidesz és a kormány összekeveredik, mintha egy és ugyanaz lenne (mint sok más esetben is), ezért ebből az is következik, hogy a Fidesz a saját pénze helyett (a kormány hátán) közpénzből, mindannyiunk pénzéből kampányol.
Vagy inkább a kormány kampányol a Fidesznek, a költségvetés terhére. Miközben nem is kormányválasztás történik. Ugyanakkor ugyanez a lehetőség nem áll rendelkezésére a többi pártnak. És ha a kormány semleges (lenne, de nem az), akkor biztosítaná, hogy a többi pártnak is ugyanilyen kampányanyag álljon a rendelkezésére. Azért szavazzanak a Fideszre, mert a kormány megint garázdálkodik mindannyiunk pénzéből? Úgyhogy nem kerülhetem meg a kérdést: tessék mondani, a Fidesz mit adott, amit a kormány nem?
Mivel azonban a kormány nem semleges, hanem egy, csak egyetlen egy pártot finanszíroz – közvetett módon -, ezért a közvetettség ellenére ez tiltott pártfinanszírozásnak minősül. Hahó, Állami Számvevőszék, ilyenkor hol van a hivatal? Mindez ráadásul diszkriminatív is, az esélyegyenlőség nyilvánvaló megsértéséről nem is beszélve. Választási Bizottságok, önöknek nem szúrja a szemét, ami itt zajlik?
Öreg néne kérdezi: akkor most nekem a kormányra kéne szavaznom? Nem nénikém, azt várják érte, hogy a Fiatal Demokraták Szövetségére. Hát azok meg kicsodák? Mert én csak öregeket látok, azok sem demokraták. Egyébként meg fával tüzelek, arra nem tudom felhasználni a rezsiutalványt, és ennivalót sem adnak érte a boltban.

Angol rulett

Ha helytállóak a kizárólag brit belföldi témákkal foglalkozó PA hírügynökség értesülései – márpedig gyakorlatilag mindig azok –, akkor az angolok végre valamelyest összekapták magukat, és impozáns kacskaringók után sikerült visszajutniuk arra a nullpontra, ahonnan kiindultak. Vagyis oda, hogy még mindig minden lehetséges. Talán még a rettegett Boris Johnson is hajlékonyságot mutat: miután kiátkozta, kerékbe törette és lángsírba küldte azokat a rebellis tory képviselőket, akik az alsóházban megszavazták a megállapodás nélküli Brexit tilalmát, állítólag belement abba, hogy a hozzá hűséges lordok - kamu módosító indítványok özönével - ne akadályozzák a főrendi házban az előterjesztés törvényerőre emelkedését.  
Felmerül persze a kérdés, mit kaphat ezért cserébe a miniszterelnök, aki eddig amellett kardoskodott, hogy az Egyesült Királyság EU-tagsága október 31-ikén, ha törik, ha szakad, akár lesz megállapodás Brüsszellel a válás feltételeiről, akár nem, mindenképpen szűnjön meg. A válasz: az előrehozott választások lehetőségét kaphatja attól az ellenzéktől, amely keményen ostorozza ugyan a kormányt, de nincs kedve urnához szólítani a polgárokat, mert a közvélemény-kutatási adatok nem túl kedvezőek a számára. Az ellenzékre pedig azért van szükség az idő előtti választások kiírásához, mert ahhoz a parlament kétharmadának az egyetértése kell.  
A munkáspártiak és a liberális demokraták pedig fogcsikorgatva rábólinthatnak a választásokra – elvégre milyen ellenzék az, amelyik nem akar kormányra kerülni? –, ha a megállapodás nélküli EU-elhagyást tilalmazó törvénytervezetük életbe léphet.  E tervezet egészen pontosan azt írja elő, hogy ha október 19-ig a londoni parlament nem járul hozzá egy új Brexit-megállapodáshoz, és ahhoz sem, hogy a brit EU-tagság megállapodás nélkül szűnjön meg, akkor a kormányfőnek kezdeményeznie kell az EU-nál az október 31-én esedékes kilépés elhalasztását három hónappal.
Az október 19-edikei határidőt az indokolja, hogy két nappal korábban tartják az uniós tagországok csúcstalálkozóját. Ha addig a Johnson-kormánynak sikerül valamilyen új, London számára kedvezőbb feltételeket tartalmazó alkut kötnie a brüsszeli apparátussal, akkor azt - hogy érvénybe léphessen - minden EU-tagállamnak jóvá kell hagynia. Nem elég tehát az Európai Bizottság tenyerébe csapni: mind a 27 tagállami csúcsvezetőnek ki kell mondania az áment.  
Boris Johnson tehát most versenyt fut az idővel: október 17-ig olyan megegyezésre kell jutnia, ami mindenki számára elfogadható. 
Ha viszont a brit ellenzék valóban beleegyezik az október 15-ikei előrehozott választásba, akkor egy ennél is őrültebb versenyfutásba kezd: egy bő hónap alatt meg kell győznie őfelsége alattvalóinak többségét, hogy kormányon több eredményt tudna felmutatni, mint a kilépésről hozott 2016-os népszavazási döntést valamiképpen érvényesíteni akaró konzervatívok. 
Ha a kormány az unió kezébe, az ellenzék pedig a választók kezébe adja saját sorsát, egyikük harakirit követ el.

Deja vu

Akadnak még egy páran, akik emlékeznek az átkos időkre. Vagyis arra, ami sokfelé jellemezte a hazai viszonyokat a rendszerváltás előtt. Az ilyeneket persze nem lepi meg, amikor azt olvassák: „ne a helyi kiskirályok és a pártfunkcionáriusok döntsék el, hogy mi legyen a városban”. Bizony, ez a régi kort idézi. De ezek szerint napjainkban is aktuális. Itt most konkrétan Szombathelyről van szó, de a jelenség – és a próbálkozás, hogy küzdjenek ellene – általános. 
Az pedig különösen érdekessé teszi a történetet, hogy a jelenlegi hatalom egyik képviselője beszél róla. Koczka Tibor ugyanis alpolgármester a vasi megyeszékhelyen. A Fidesz színeiben nyerte el a tisztséget, de az októberi választáson már függetlenként indul. Egy hosszú interjúból ugyanis kiderül, hogy megcsömörlött. Elege lett abból, ami náluk folyik, de nyilvánvalóan nem egyedi. Például az, hogy erőből irányítsák a várost. Vagy hogy központilag meghatározzák, miképpen kell ellehetetleníteni azokat, akik nem vetik alá magukat a kiadott irányelveknek. Ezeket a renegátokat „bevándorláspártinak, szivárványkoalícósnak, meg árulónak kell szólítani” - mondja.
Ebből azonban néhányan nem kértek, így pár szombathelyi fideszes fellázadt. Ezt ugyan Budapesten igyekeznek cáfolni, meg kisebbíteni, de attól a tény még tény marad. A hatalom helyi erős emberével, Hende Csabával szálltak szembe. Több se kellett, kitagadták Koczkáékat, úgy tekintik őket, mintha nem is léteznének. 
Nem véletlenül van deja vu érzésünk ismét. Hasonlóra volt példa jó harminc éve is. A propaganda-gépezet akkor is működött, az irányelvek gyártói akkor is mindenhatónak képzelték magukat. Az immár nagyon demokratikus korszakban pedig visszajutottunk ugyanoda. 
Ja, ha valaki nem emlékezne rá, aztán mégis történt egy váltás. A rendszer nem élte túl önmagát.