Angol rulett

Ha helytállóak a kizárólag brit belföldi témákkal foglalkozó PA hírügynökség értesülései – márpedig gyakorlatilag mindig azok –, akkor az angolok végre valamelyest összekapták magukat, és impozáns kacskaringók után sikerült visszajutniuk arra a nullpontra, ahonnan kiindultak. Vagyis oda, hogy még mindig minden lehetséges. Talán még a rettegett Boris Johnson is hajlékonyságot mutat: miután kiátkozta, kerékbe törette és lángsírba küldte azokat a rebellis tory képviselőket, akik az alsóházban megszavazták a megállapodás nélküli Brexit tilalmát, állítólag belement abba, hogy a hozzá hűséges lordok - kamu módosító indítványok özönével - ne akadályozzák a főrendi házban az előterjesztés törvényerőre emelkedését.  
Felmerül persze a kérdés, mit kaphat ezért cserébe a miniszterelnök, aki eddig amellett kardoskodott, hogy az Egyesült Királyság EU-tagsága október 31-ikén, ha törik, ha szakad, akár lesz megállapodás Brüsszellel a válás feltételeiről, akár nem, mindenképpen szűnjön meg. A válasz: az előrehozott választások lehetőségét kaphatja attól az ellenzéktől, amely keményen ostorozza ugyan a kormányt, de nincs kedve urnához szólítani a polgárokat, mert a közvélemény-kutatási adatok nem túl kedvezőek a számára. Az ellenzékre pedig azért van szükség az idő előtti választások kiírásához, mert ahhoz a parlament kétharmadának az egyetértése kell.  
A munkáspártiak és a liberális demokraták pedig fogcsikorgatva rábólinthatnak a választásokra – elvégre milyen ellenzék az, amelyik nem akar kormányra kerülni? –, ha a megállapodás nélküli EU-elhagyást tilalmazó törvénytervezetük életbe léphet.  E tervezet egészen pontosan azt írja elő, hogy ha október 19-ig a londoni parlament nem járul hozzá egy új Brexit-megállapodáshoz, és ahhoz sem, hogy a brit EU-tagság megállapodás nélkül szűnjön meg, akkor a kormányfőnek kezdeményeznie kell az EU-nál az október 31-én esedékes kilépés elhalasztását három hónappal.
Az október 19-edikei határidőt az indokolja, hogy két nappal korábban tartják az uniós tagországok csúcstalálkozóját. Ha addig a Johnson-kormánynak sikerül valamilyen új, London számára kedvezőbb feltételeket tartalmazó alkut kötnie a brüsszeli apparátussal, akkor azt - hogy érvénybe léphessen - minden EU-tagállamnak jóvá kell hagynia. Nem elég tehát az Európai Bizottság tenyerébe csapni: mind a 27 tagállami csúcsvezetőnek ki kell mondania az áment.  
Boris Johnson tehát most versenyt fut az idővel: október 17-ig olyan megegyezésre kell jutnia, ami mindenki számára elfogadható. 
Ha viszont a brit ellenzék valóban beleegyezik az október 15-ikei előrehozott választásba, akkor egy ennél is őrültebb versenyfutásba kezd: egy bő hónap alatt meg kell győznie őfelsége alattvalóinak többségét, hogy kormányon több eredményt tudna felmutatni, mint a kilépésről hozott 2016-os népszavazási döntést valamiképpen érvényesíteni akaró konzervatívok. 
Ha a kormány az unió kezébe, az ellenzék pedig a választók kezébe adja saját sorsát, egyikük harakirit követ el.

Deja vu

Akadnak még egy páran, akik emlékeznek az átkos időkre. Vagyis arra, ami sokfelé jellemezte a hazai viszonyokat a rendszerváltás előtt. Az ilyeneket persze nem lepi meg, amikor azt olvassák: „ne a helyi kiskirályok és a pártfunkcionáriusok döntsék el, hogy mi legyen a városban”. Bizony, ez a régi kort idézi. De ezek szerint napjainkban is aktuális. Itt most konkrétan Szombathelyről van szó, de a jelenség – és a próbálkozás, hogy küzdjenek ellene – általános. 
Az pedig különösen érdekessé teszi a történetet, hogy a jelenlegi hatalom egyik képviselője beszél róla. Koczka Tibor ugyanis alpolgármester a vasi megyeszékhelyen. A Fidesz színeiben nyerte el a tisztséget, de az októberi választáson már függetlenként indul. Egy hosszú interjúból ugyanis kiderül, hogy megcsömörlött. Elege lett abból, ami náluk folyik, de nyilvánvalóan nem egyedi. Például az, hogy erőből irányítsák a várost. Vagy hogy központilag meghatározzák, miképpen kell ellehetetleníteni azokat, akik nem vetik alá magukat a kiadott irányelveknek. Ezeket a renegátokat „bevándorláspártinak, szivárványkoalícósnak, meg árulónak kell szólítani” - mondja.
Ebből azonban néhányan nem kértek, így pár szombathelyi fideszes fellázadt. Ezt ugyan Budapesten igyekeznek cáfolni, meg kisebbíteni, de attól a tény még tény marad. A hatalom helyi erős emberével, Hende Csabával szálltak szembe. Több se kellett, kitagadták Koczkáékat, úgy tekintik őket, mintha nem is léteznének. 
Nem véletlenül van deja vu érzésünk ismét. Hasonlóra volt példa jó harminc éve is. A propaganda-gépezet akkor is működött, az irányelvek gyártói akkor is mindenhatónak képzelték magukat. Az immár nagyon demokratikus korszakban pedig visszajutottunk ugyanoda. 
Ja, ha valaki nem emlékezne rá, aztán mégis történt egy váltás. A rendszer nem élte túl önmagát.

Ki a kakas?

Giovanninak neveztük el itáliai kakasunkat, pedig akkor még nem is tudtuk eldönteni, hogy Don Juan vagy épp Mr Giovanni Gatto, magyar nevén Macska János személyiségjegyeit hordozza magában. Ennek is, annak is vannak előnyei, s bár a szívtipróságnak a baromfiudvarban nagyobb hasznát látjuk, mint a bűnbandavezetői erényeknek, mostanság sose lehet tudni. Mohóságunkban talán legjobban annak örülnénk, ha délceg legényünk egyszerre lenne szívtipró és dörzsölt maffiavezér, hátha akkor a napi két tyúktojás is felugrana mindjárt háromra vagy négyre: ahol nemcsak szerelem van és trubadúr-ének, hanem rend és fegyelem, ott virul a gazdaság. 
Büszke jószágunk nem hagy kétséget afelől, ki az úr a háznál, vagy ha úgy tetszik, ki a kakas a szemétdombon. Úgy járkál és igazít el, hogy nemcsak a tyúkok és a kacsák, de még a kecskék is behódolnak neki, amikor kidüllesztett mellkassal, felcsapott farokkal, komótos léptekkel elsétál előttük: ilyenkor hátrébb húzódnak, s a szarvukat is lejjebb eresztik. 
- No, Giovanni, neked nincsenek identitásproblémáid, mint az egyszeri miskolci jegyzőnek, aki polgármesternek képzeli magát – dörmögtem félhangosan a szakajtó felé menet, ahol a napi két tojást reméltem. A párhuzamot friss élmény ihlette, pár perccel korábban kaptam meghívót a patinás ottani egyetem 285-ik selmeci akadémiai évének és alma materi 70. tanévének ünnepi szenátusülésére, ahol Miskolc jegyzője mondja az ünnepi beszédet. Jelen lesz az alpolgármester is, ám ő nem mond beszédet, pedig mondhatna, hisz a polgármestert szükség esetén a törvény szerint az alpolgármester helyettesíti, ő pedig éppenséggel pont az. Ráadásul – miként önéletrajzában olvassuk – szereti a zenét és a könyveket, vagyis egy egyetemi rendezvényen sem jönne zavarba egy beszédtől, de neki most a jelen levés csupán a feladata, nem a szereplés. Azt a jegyző kapta, miként az elmúlt két hétben szinte mindenütt, ahol avatni, szalagot átvágni, beszédet mondani kellett, s vegyünk rá mérget, így lesz ez a következő négy hétben is, ahol a betegsége miatt akadályoztatott eredeti polgármester helyett valakinek meg kell jelennie. 
Mondtam Giovanninak – nem mintha elvárt volna magyarázatot - , hogy ilyesmi mifelénk a kampány, amikor a törvényesség őre, vagyis akinek éppenséggel pont annak kellene lennie, közpénzből úgy folytat polgármesterjelölti kampányt, hogy jegyzőnek álcázza magát, amihez a fél város lelkesen asszisztál, s nem ég orcájára a pír.
Képzeljük csak el a jelenetet, amint ülnek az egyetem vezetői az asztal körül, s azon tanakodnak, ki mondjon ünnepi beszédet, majd szinte egyszerre csapnak a homlokukra, hogy ki más, hát a jegyző! Legfeljebb lelkesítő szavai közben nem gondoskodik egy kicsit az önkormányzat működésével kapcsolatos feladatok ellátásáról, nem jelzi a képviselő-testületnek, ha a döntésük jogszabálysértő, nem számol be a hivatal tevékenységéről, nem készít elő döntésre államigazgatási ügyeket, s nem dönt a hatáskörébe utalt önkormányzati ügyekben. Mert a dolga pontosan ez lenne. Amúgy.
Szerző
Doros Judit