Egy megtermett, tarfejű ember lép a zuhanyozóterembe. A lábán gumicsizmát hord, a kezében fémvödröt: takarítani jött. Hangosan csattan alkarján a gumikesztyű. Az ujjakat egyenként meghúzza: a hangjuk élesen pattan. Egy darabig még el lehetne ezzel szórakozni, de közben megérkezik a másik két takarító is, és munkához látnak. A megbarnult csempén rétegekben áll a mocsok. A fém kapaszkodókon bordóvá alvadt a vér. A teret betölti Ligeti György Requiemjének első tétele, az Introitus. Az értelmezési lehetőségek fogynak. Az ismeretlen hajszál a fürdőben mindig undorító. A gázkamra csempéjének repedései között: iszonyatos. Mundruczó Kornél Evolúcióját Ruhrtriennálén mutatták be. Hogyan öröklődik a holokauszt traumája? Fejlődhet-e az ember az ismétlődő megrázkódtatások nyomán? – kérdezi a Ligeti-Requiemre épülő, három generáción átívelő családtörténet, mely a tízéves fennállását ünneplő Proton Színház eddigi legnagyobb projektje. – Se nem opera, se nem színház, se nem non-verbális színház, se nem visual art, nem is klasszikus koncert, hanem mindezek fúziója. A kérdés az volt, hogy miként tudunk olyan egységet létrehozni, amelyben a „musiktheater”-forma értelmet nyer, és nem esik az egész darabokra – írja körül az Evolúció műfaját Mundruczó a Népszavának. Másodszor rendez a ruhr-vidéki fesztiválnak: tavaly Hans Werner Henze oratóriumát, a Medúza tutaját vitte színre Bochumban.
Sápadt, hetven körüli nő áll a konyhában. Hálóingén apró, kék virágok. Hosszú, fekete haját komótos mozdulattal söpri félre az arcából. A kezében fekete jegyzetfüzetet tart. A vonalas papíron mint fekete bogarak hemzsegnek a leírt, aztán firkálva áthúzott szavak. Összpontosít. Felkiáltójeleket ír: vessző, pont. Éva (Monori Lili) újszülött baba volt, amikor a lengyel takarítók megtalálták elrejtve az auschwitzi haláltáborban. Megroppant a túlélők traumájának súlya alatt. Az álom és a valóság határán él. Nem tudni, hogy az emlékei igaziak-e. Mindennek a mélyén ez van, mondja merengve, amikor a lánya, Léna (Láng Annamária) elkéri tőle az anyakönyvi kivonatát, hogy bizonyíthassa a zsidóságát. Berlinben él a fiával, Jónással, a beiskolázás maga a horror: csak úgy sikerülhet, ha a zsidó hitközség is segít. Kell, hogy legyen valami értelme annak, hogy ő nem lehetett gyerek; hogy az anyja miatt nem élt, hanem túlélt.
És a bochumi Jahrhunderthalléba, a hatalmas egykori ipari kiállítási pavilonba, amely mellett néhány évtizede még vaskohászati nagyolvaszó működött, fél órára beköltözik a magyar valóság: Monori Lili és Láng Annamária megrendítően természetes beszéde, a türkizkék kredenc, a csipkés abrosz, az emigráció és a tagadás kérdése fájdalmasan emlékeztet rá, mennyire elviselhetetlen a szembesülés. Éva nem kér „plecsnit a bajszostól”, nem hajlandó hencegni a szerencsétlenek halálával, mondja. Belőle ugyan nem lesz pántlika. Félórás párbeszédük túlmutat a holokauszton: játszma, szemrehányás, érzelmi zsarolás váltja egymást: pontosan úgy, ahogyan anyák és lányaik a világ emlékezete óta veszekszenek egymással.
– Ligeti zenéje monolit, olyan mélységű mű, amihez csak olyasvalamit lehet társítani, ami szolgálja, de nem kevesebb, vagy több nála. A mi történetünknek ilyen súlya van – magyarázza Mundruczó, hogy miért párosították Wéber Kata történetét a Requiemmel.
A harmadik részben újra erőteljesebben szól a Lett Állami Kórus és a Bochumi Szimfonikusok játéka. Léna kamasz fia, Jónás csetel a haverjaival. Baromkodnak. Az anyja hívja, ő kinyomja. Zsidóznak, Jónás védekezik. Aztán napirendre térnek, bulit szerveznek. Pedig azt hittem, anyád nem enged. Szard le.
Léna a jelenben is Éva múltját éli. Ám Jónásnak van jövője is. – Ligeti még az egészen elképesztően szörnyű, ideológiáktól megfertőzött élettapasztalotokból megírt három tétel után is el tud jutni a végén – a Lacrimosában – a megbocsátás gondolatához – von párhuzamot a rendező. A második világháború nem lezárt történet, az Evolúcióban a mi generációnk feladata világosan ki van jelölve, mondja.
„Az első olyan nagyprodukció az idei Ruhrtriennalén, amelyben a kép és a szöveg, a zene, a játék, a feszültség, az igényesség, az érthetőség és az absztrakció szimbiózist alkot”, írja az ősbemutató után a Westdeutsche Allgemeine Zeitung. Rajong, mert minden a helyén van, a darab bekúszik a bőr alá. A Westdeutscher Rundfunk és a Bayrische Rundfunk is harsányan ünnepli „Mundruczo holokauszt-drámáját”, mert bátran, érzékenyen, mégis kíméletlenül kezeli ezt a kezelhetetlen témát.
Mintha nem tudnák: nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy az embert lépten-nyomon tarkón vágja a felismerés, hogy amint a repedezett önbecsülésével próbál boldogulni; amikor eszik, iszik, szeretkezik, veszekszik, megold, politizál, hisz, vagy nem hisz: ő is hordja a (nagy)szülei hegeit. A kérdés csak az, hogy mihez kezd velük.
