A hamburgi Elbphilharmonie alsó téglaszintjei és felette a ragyogó üvegtömb impozáns hangversenytermet rejt. Hogy ezt milyen módon lehet kihasználni, arra két zenekartól is csattanós választ kaptunk.
A hamburgi Elbphilharmonie külseje, építészeti megoldásai nem mindennapiak, de nem marad le ebből a szempontból – erről kevesebb szó esik – a Nagyterem sem, amelynek belső formai megoldását szőlőskertek ihlették, emellett technikailag is élenjáró. Feltűnő, hogy az első néhány sor közönségének kivételével mindenki felülről tekint a zenészekre, ami azért is van így, mert az alapterület nem kifejezetten nagy, a terem inkább a magasba terjeszkedik. A nézőtér – ahonnan mindenki lát szinte mindent – körbeveszi a színpadot és a kitűnő hangzásának köszönhetően senkit nem hagy cserben. Erről a falak borítása is gondoskodik: akusztikai és tűzvédelmi szempontoknak megfelelően gipszből és újrahasznosított papírból kialakított tízezer, számítópéppel tervezett, vert habarcsra emlékeztetően rücskös felületű, világosszürke panel borítja a felületeket.
Az NDR – az Észak-Német Rádió – zenekara ma már az Elbpiharmonie rezidens együttese, ez nevében is tükröződik, ettől az évadtól kezdve vezető karmestere az amerikai-japán Alan Gilbert, aki ezelőtt nyolc éven át a New York-i filharmonikusok zenei igazgatója volt. Kapcsolata a várossal régi, de most először vezényelt új funkciójában, ehhez mérten hatalmas, három részes műsort állított össze. Elsőnek Brahms – a város nagy szülötte – Első szimfóniája volt műsoron, és ez azért is volt jó, mert be lehetett lőni, milyen értékeket rejt a terem extravagáns külseje. Gyanítom, hogy az akusztika nem feltétlenül annak kedvez, hogy dús, meleg vonóshangzás alakuljon ki, de úgy tűnt, a zenekar sem igazán képes ilyet nyújtani, és ez nem csak a teremtől függ. Bár a karmester igyekezett vibráló, élő előadást varászolni, az elején még feltűnő hibák is előfordultak a fúvósoknál, és valahogy nem tudott kiteljesedni a mű, az sem segített, hogy a közönség többsége tételenként megtapsolta. Szünet után Unsuk Chin dél-koreai, Berlinben élő zeneszerzőnő darabja, a Frontispiece (Címoldal) hangzott el először, amely erre az alkalomra íródott. A rövid művön tapasztalt komponista keze nyomát lehetett felfedezni. Bernstein I. „Jeremiás” szimfóniáját 1944-ben mutatták be – néhány hónappal korábban -, mint Bartók Concertóját. Hasonlóan fájdalmas darab, és noha néhol félreismerhetetlenül bernsteines, a kor szelleme ott kísért mindkettőben. Itt már inkább elemében volt mind a zenekar, mind vezetője, és szép volt a mezzoszoprán, Rinat Shaham szólója is a harmadik tételben. Újabb szünet következett, majd Ives Megválaszolatlan kérdésében a trombitás szólistának és a fuvolistáknak jutott nagy szerep, a Nagyterem pedig új oldalát mutathatta meg: a színpad mögötti áttört felületű falon keresztül hallhattuk a termen kívül lévő vonósokat. Varése Amériques című darabja zárta az ünnepi műsort, a disszonanciákban gazdag, bonyolult szerkezetű hosszú művet a közönség végül lelkesen fogadta. A terem különleges tere, noha 2100 ember befogadásra képes – voltak is ott most annyian –, egyfajta intimebb közösségi élménnyé tud tenni még egy ilyen koncertet is. A körben ülő nézők egymással és a zenekarral is közelségben érezhetik magukat. Az akusztika kíméletlen, közelképet mutató analitikusságával az olyan műveket szolgálja jobban, mint amelyeket Gilbert és a zenekar a második-harmadik részben szólaltatott meg.
Mindez kitűnt két nappal később Riccardo Chailly és az Orchestra of the Lucerne Festival Alumni hangversenyén is, amikor a neves karmester a fesztivál akadémiájának válogatott „öregdiákjaiból” alakult zenekart vezényelte. A tagok legnagyobb része persze nagyon is fiatal, sok esetben gyakorlott és gyakorló zenész más zenekarokban, kamaraegyüttesekben. Három huszadik századi avantgárd kompozíció és egy abszolút kortárs mű szerepelt műsorukon. Moszolov Gépzene (1928) című rövid, futurista darabja egy gyár zakatoló masináinak hangzavarát transzformálta szimfonikus zenekarra. Madrena Grande Aulodiájában, a zenekar mellett sokkal inkább a fuvolás és az oboás áll a középpontban, Jacques Zoon és Lucas Navarro kiváló játékát élvezhettük, akik nagyszerűen látták el szólista feladatukat. Kiváló, odaadó játékkal szolgálta a zenekar Schönberg Öt zenekari darab című alkotását, a fiatal művészek, nem csak lelkesek, jól felkészültek is voltak a nehéz tételekben, mint egyébként az egész este folyamán. Wolfgang Rihm két éve az Elbphilharmonie megnyitójára komponált művet. Dis-Kontur (1974-84) című darabja azzal kezdődik, hogy hatalmas fakalapáccsal csap egy hangosan csattanósat egy nagy fadobozra a zenekar ütőhangszeres művésze, majd a nagydobon, üstdobokon és más dobokon zajlik tovább a hangos „csapkodás”. Később a bőgők, csellók, sőt a rezesek is ütős hangindításokkal kezdnek, azután az erős, szinte végig forte zenekari jelenlét megkerülhetetlenül tartja fogva az embert. A nagyterem erre a koncertre is megtelt, a siker ismét csak nagy volt, bizonyítva, hogy a hamburgiak nem rettennek vissza akkor sem, ha a program csak modern zenét kínál..
(Cikkünk a budapesti Goethe Intézet támogatásával készült.)
