– A megrendezett jelenetekkel teli, kreatív dokumentumfilmek korában egy ma már kevésbé divatos napló-dokumentumfilmet készített egy színházi folyamatról, méghozzá egy börtönben. Mindemellett mintha még ügyelt is volna arra, hogy lehetőleg ön ne is látszódjon a vászon.
– Igen, és az egész épp attól lesz érdekes, hogy az általunk alkalmazott színházi munkafolyamat sosem az egyénről szól, hanem arról, hogy közösen, csoportként együtt érjünk el valamit. Ezzel a koncepcióval alakítottuk meg a The Actor’s Ganget még 1982-ben. Nem mondom, hogy a társulat történetében nem fordult elő, hogy olyan színészzseni is dolgozott volna velünk, aki külön figyelmet igényel és nem csapatjátékos, de ez igen ritka. Sőt, kifejezetten kerüljük. A meghallgatások során épp azt szűrjük ki egy-egy jelentkezőnél, hogy milyen alkat – ennek metodikáját nem árulhatom el, mert titok. Kicsit olyan ez, mint a póker arc, attól vagyunk profik, hogy mindenkit nem lehet átverni. Egyszóval nagylelkű színészeket keresünk, mert az ilyen előadókból lehet erős kollektívát építeni. Nagyon kis terekben alkotunk igen bonyolult előadásokat, ha nincs meg az összhang, a csodák sem jönnek. A börtönben ez viszonylag egyszerűbb volt, mivel itt nem voltak nagy egók – legalábbis művészi értelemben nem. Ez meghatározta a film vágását is egyben: azért nem emeltem ki, vagy ha úgy tetszik „rendeztem meg” karaktereket, mert a szereplők egyedisége a kollektíván belül érvényesült. Egy börtönben különlegesen érdekes volt, hogy hogyan tudnak különböző személyiségek egy közös cél érdekében együttműködni.
– Hogy jutott eszébe ez az egyedi koncepció?
– Amikor megalapítottuk az The Actor’s Ganget, a kemény mag elment Franciaországba, ahol commedia dell'arte mesterképzésekre jártunk Georges Bigot színészhez, aki a Théâtre du Soleil társulati tagja és egyik rendezője. Bigot alapvetően átalakította azt, hogy mit gondolunk a színház lényegéről és formájáról. Nem a maszk vagy az archetípus a legfontosabb. Ha egy történetet akarsz elmesélni, extrémen erős érzelmeket kell kreálnod. Az irodalom, színház vagy filmtörténet legnagyobb műve nem egy-egy figura ragyogó napja, vagy ne adj Isten, aktuális depressziója. Folyamatosan az extremitást kell keresned. Kifejezetten képzett színésznek számítottam, de küzdenem kellett azért, hogy a színpadra léphessek. Az első két hétben Bigot ordibálva hajtott el. Ekkor értettem meg, hogy mit jelent valójában a színház.
– De ebből hogyan következik, hogy börtönben játszanak? Ihletett adott A remény rabjaiban való szereplése?
– Mindig is azt gondoltam a börtönben lévő emberek többségéről, hogy azért kerültek oda, mert nem volt szerencséjük az életben. Nekem az volt. Amikor A remény rabjait forgattam, nem voltak a rabokkal kapcsolatos prekoncepcióim, soha nem éreztem senkinél „jobbnak” magam. Nem is vállaltam volna el azt a filmet, ha afféle hollywoodi "rosszfiúk a rácsok között" produkció lett volna. Persze, A remény rabjai sem patyolat lelkű figurákról szól, inkább bemutat egy összetett folyamatot, amelyben emberek megismerik egymást. Az egyéni sorsokon keresztül ismertük meg a rendszert, amelyben az úgynevezett jó és rossz oldalon is állnak kiváló és kevésbé kiváló emberek. Például egy-egy kevésbé szerencsésebb flótás azért ül a börtönben huszonöt évig, mert volt nála egy-két gramm kokain és elkapták, amint árulta egy sarkon, míg a Wall Streeten brókerek szaladgálnak szabadon fél kilókkal a táskájukban, mert van pénzük jó ügyvédre. A milliárdos gyógyszergyárakról nem is beszélve, amelyek függőséget okoznak egy-egy termékükkel. Ez az örök téma a szegények és a gazdagok közötti igazságtalanságok terén: az Egyesült Államokban több százezer ember van, akiknek tárgyalása sem volt, mert nem volt pénzük sem jogi képviseletre, sem óvadékra. Egyszóval, amikor felvetődött, hogy színházat csináljunk elítélteknek, nem volt kérdés, hogy igent mondok-e. Így sikerült számos embernél elérnünk azt, hogy a harag helyett végre mást érzelmeket is megtapasztaljanak.
– Szempont, hogy egy-egy elítélt mennyi ideig raboskodik?
– Nekünk nem, nem kérdezzük, mert nem is akarjuk tudni. De tudatában vagyunk annak, hogy nem egy „színészünk” életfogytiglani büntetését tölti éppen. Éppen az ilyen embereknek kell a legjobban segíteni: felkarolni azokat, akik annak ellenére belemennek a színházi játékba, hogy tudják, hogy soha többé nem hagyják el a börtönt. Az ember igenis képes változni, ezért nem támogatom a tényleges életfogytiglani büntetést, amely kizárja a feltételes szabadlábra helyezést. Nagyon sok, a társadalomra nem veszélyt jelentő ember soha nem kapja vissza a szabadság lehetőségét.
– Nem fordulhat elő, hogy túl közel kerül egy-egy rabhoz?
– Nem, erre ügyelünk. Mi művészek vagyunk, nem jogászok. Azt sem játsszuk el, hogy pszichológusok vagyunk. Mindenkit meghallgatunk, ám ugyanakkor tudatosítjuk, hogy mi „játszani” vagyunk ott.
– Tapasztalatai nyomán biztosan kialakult markáns véleménye a börtönrendszerről.
– Hogyne. De az sokkal nagyobb baj, ahogy a börtönöket láttatjuk. Hollywoodban arra mennek, hogy az erőszakot ábrázolják, és félelmet generáljanak az elítéltekkel szemben az emberekben, mert ott mindenki egy „vadállat”. Sokkal egyszerűbb figyelembe sem venni, hogy mi van ott valójában. Tudja, abszurd, de sokkal biztonságosabb egy börtönudvaron sétálni, mint mondjuk egy nagyvárosi utcán. Ha pedig teszel valami értékeset ott benn, akkor megbecsülnek. Amit nagyon sokan elfelejtenek: a börtönökben is emberek vannak.
– Korábban úgy fogalmazott, hogy a harag helyett teremtenek más érzelmeket. Ez a társadalomra is áll.
– Igaza van, a jóléti társadalmakban is egyre inkább a harag dominál. De a mindennapi életet átitató gyűlölet tulajdonképpen absztrakció. Nem láttam még olyan szélsőséges véleményvezért, aki konkrét embereket tudott volna megnevezni. Úgy gyaláznak nációkat és vallásokat, hogy senki szemébe nem néznek. Egy elvont ellenséget kell utálni. Tudja mit gondolok? Ha itt és most kikötne egy éhező migránsokkal teli hajó, nem lenne olyan ember, aki nem segítene. Vagy ha látunk egy autóbalesetet, és menteni kell, nem azt nézzük, hogy a politika és az emberi természet nem hozható közös nevezőre. Még az ellenségeink iránt is érzünk empátiát.
– Soha nem akart döntéshozó lenni?
– Miért, úgy gondolja, hogy a hatalmon lévő döntéshozóink meg akarják változtatni a világot? Nem hinném…, amúgy pedig úgy gondolom, elég hasznos vagyok, úgy, ahogy vagyok. Ebben benne van az, is, hogy igen, sztárként lobbizok is kormányzóknál, tábornokoknál, hogy támogassák a börtönökben zajló különböző művészeti programokat. Öt évvel ezelőtt erre egyáltalán nem volt keret, most már évi nyolcmillió dollár – ebben nekem is nagy szerepem van. Az más kérdés, hogy ezt az egész programot ki kellene terjeszteni a köziskolákra is. Mert nem lehet eléggé korán elkezdeni. Mit hall ma ugyanis egy gyerek? Ne csináld ezt, ne csináld azt. Frusztráltságba kényszerítjük őket. Ezen kellene változtatni.
